10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Várom a válaszod - ismételte meg Hiroshi, miután Ichiro még mindig csöndben nézett maga elé.
- Az én hibám... - szólalt meg végre a másik.
- És mondd csak, mégis hogy jött rá? - kérdezte Hiroshi. Bár a hangján nem érződött sem harag, sem semmi egyéb, Ichirot mégis a hideg rázta ki tőle. Hát még attól, ahogy ránézett!
- Azt hiszem... túl sok hülyeséget fecsegtem... - ismerte be szemlesütve. - Ő meg lassan összerakta a részleteket és... a maradékot meg... kiszedte belőlem... - a telefonos részt jobbnak látta nem megemlíteni.
- Teljesen elment az a maradék eszed is...?! - Hiroshi még mindig nem emelte fel a hangját, és ettől megint csak ijesztőbbnek tűnt az egész.
- Azt hiszed, direkt csináltam...?! - csattant fel Ichiro, aki viszont nem tudta tartani a nyugodt hangszínt. - Ennyire tényleg ne nézz hülyének...!
- Mégsem én buktattam le magunkat, hanem... - Hiroshi hirtelen félbeszakította a mondanivalóját, és most már tényleg dühösnek tűnt. - Ezért hozott ide... Nemcsak téged tud, hanem engem is!
- Hidd el, bízhatunk benne! - próbálta menteni a helyzetét Ichiro, de egyelőre nem nagyon sikerült. - Ha akarta volna, már feldobott volna!
- Ja, persze, mert ő olyan jószívű, hogy ne áruljon be minket, mikor nem is kicsit kaszálhatna a dolgon - gúnyolódott Hiroshi. - Várj csak... hol van most...?!
- Tessék? Mit számít? Nem hiszem, hogy a kapitányhoz ment volna, vagy bárki hasonlóhoz. Bár a kapitány úgyis tud rólunk, de...
- Hol van?!
- Nem tudom! Talán csak visszament a kabinba. Nem mondta, csak arról volt szó, hogy úgymond meglátogatunk titeket és...
- Minket...? Hogy érted azt, hogy minket?
- Hát téged, meg...
- Ayumut?!
- Igen... - bólintott tétován Ichiro. - De nem hiszem, hogy hozzá ment, minek ment volna?!
- Mondjuk hogy neki is elmondja, amire rájött, aztán meg együtt találhassanak ki valamit ellenünk!
- És akkor miért hozott volna engem ide, mikor tudta, hogy úgy is elmondom neked?! - bátorodott fel Ichiro. - Mikor ráadásul tartott is tőle, hogy mi lesz, ha megtudod?
Hiroshinak el kellett ismernie, hogy ebben tényleg van logika, de mégsem akarta annyiban hagyni. Ez a nő tud róluk ezek szerint mindent! És ha azt is kifecsegte Ichiro, hogy öltek... na nehogy már ne tartson tőlük!
- Azért leellenőrzöm - tekintett dühösen Ichirora az ajtóhoz lépve. - Te pedig velem jössz, el ne tűnj idő közben. Utána szépen átbeszéljük még ezt a dolgot, hogy mekkora egy marha is vagy!
- Mondom, hogy nem mondja el neki! - próbálkozott Ichiro, de azért barátja után lépett.
- Ajánlom is... - nézett hátra a válla fölött Hiroshi. - Ugyanis ha Ayumu bármit is megtud, vagy akárcsak megsejt, engem kicsinálnak. Legalábbis eléggé céloztak rá, hogy ne tudjon meg semmit sem.

Daisuke kelletlenül tért vissza a mocskod edényekhez, de valamennyivel mégis elégedettebb volt, mint korábban. Most már tudta, hol találhat rá Namira, és azt a híres Morinagát is látni fogja. Persze bizonyos túlóra fejében, de talán megéri. Ha meg nem, akkor legfeljebb majd anyázik utána.

És... utolsó asztal, desszert, kész vége... Ugye nem csaklizták el közben a szépen félretett kajaadagját. Oké, még ott van... Na akkor ezeket kiviszi és lelép... Nem, nem lép le. Persze... Mosolyogva az aszataluktól nem messze állva meg kell várni, ahogy az utolsó két ember is elhagyja az éttermet. Pfff...
Türelmetlenül startolt vissza az eldobozolt ételekhez. Akkor már csak Eizant kell megkeresnie. Bíztatóan mosolygott az edényhalom maradékaival küszködő Daisukére, aztán sietve elhagyta a konyhát.

Eizan kicsit később indult el ebédelni, mint a többiek, mert már eleve megpróbált azzal számolni, hogy Natsuki hogy tud szabadulni ebéd után. Ugye ő is kap ilyenkor egy kis szünetet, nem? Nem dolgoztathatják egész nap! Addig szépen elvándorol a személyzetihez és reménykedik, hogy jó pillanatot kapott-e ki a szünetre.

- Na, ne már - nyögte Midori, ahogy jött a jéghegyes jelenet. - Elsüllyed a hajó?! Ez mekkora szíás már!!! Egy... ilyen... egy ilyen nagy hajó el tud süllyedni? - kissé bizalmatlanul tekintett körbe. - De.... itt is... minden olyan biztosan és egyenesen áll, mintha soha nem lennének hullámok, közben, ha kinézel... Azért vannak...

Natsuki először a beosztási táblázatok környékén keresgélte Eizant, majd mikor nem járt sikerrel a büfék felé vette az irányt. Csak találja meg! Jó lenne beszámolni neki az eddigiekről. Na meg megnyugtatni a fiút, hogy jól van, tényleg bírja...

Hiroshi kopogott, kivárt, majd még egyszer kopogott. Semmi. Ayumu pedig nem olyan, aki ne nyitna ajtót. Bár tényleg, ő meg Morinagához akart menni, talán megkapta az engedélyt a telefonra és még a férfi is fogadta. Rendben, akkor egy veszély letudva.
- Szerencsére... - sóhajtott halkan. - Rendben, akkor gyerünk vissza. Van még mit átbeszélnünk...
Ichiro nagyot nyelt. Sajnos ő is pontosan ettől tartott.

Yuuka megszeppenve bólogatott. Le sem tudta venni a szemét a képernyőről, főleg nem most, hogy a hajó süllyedni kezdett.
- Ez... kicsit tényleg aggasztó... - harapdálta a száját. - Ugye errefelé nincsenek jéghegyek és ha vannak is, a kapitány rendesen figyel rájuk...? És ők? Ugye megmenekülnek? Megérdemelnék, hogy együtt túléljék...

Emikonak hosszú ideig tartott, míg végre elcsendesedett a sírása. Ez nagyjából egyszerre történhetett meg az álombamerülésével, így nem tudatosodhatott benne.

- Hát... most... tavasz van... Tavasszal nincs jég! - próbálkozott Midori. - Bár Amerika... ki tudja... De nem, ott is tavasz van, igen! Erre emlékszem, tanultuk földrajzon! Délen van most ősz... De tudtommal nem megyünk le annyira délre, csak egy kicsit... Az meg... még melegebb... És tuti nem halnak meg! Ez egy díjnyertes film, nem ölik meg a főszereplőket! - bíztatta Yuukát, miközben azért magaelé húzta a térdét, s szorongva figyelte mi történik. Azért... az a kettő is jól összemelegedett... Bár ők... tényleg felnőttek... Hmmm... Kentának vajon, hogy tetszene ez a film...?

Eizan már épp fordult volna vissza a folyosó felé, hogy máshol próbálkozzon, mikor egy ismerős alakot vett észre. Ez persze egyből mosolyt csalt az arcára, és Natsuki felé vette az irányt. A lány még láthatólag egyben volt, aminek nem kicsit örült. A mai nap felét akkor már túlélte, már csak a vacsoráig kell kibírnia.
- Szia! - köszöntötte mosolyogva. - Ezt a mázlista időzítést! /na persze, a kockáknak köszönd, te! XD/

- Eizan! - Natsuki nagy örömmel köszöntötte a fiút. - Hál égnek, akkor pont te is most tudtál szabadulni! Szereztem kaját! - mutatta meg a fiúnak a kis dobozt. - Nagyon gusztán nézett ki, és ha az első osztályon szolgálják fel, úgy sejtem finom is. Leülünk valahová? Vagy... már ettél?

- Remélem... - bólintott ismét Yuuka, és csak most tudatosodott benne, hogy mennyire is izgul a folytatás miatt. Tényleg nem halhatnak meg, hisz az túl... szomorú lenne... Vagy direkt arra megy ki az egész, hogy szomorú legyen, nem pedig a boldog megmenekülésre? Csak nem...! De azt el kellett ismernie, hogy ez egy jó film. Minden amerikai film ilyen...?

Morinaga és Ayumu még hosszan beszélgettek, és tulajdonképpen még órákig tudták volna folytatni, ha a lány nem tartotta volna illetlennek a további itt tartózkodását. Úgy sejtette, a férfi csak udvarias, neki pedig nem szabadna ennyire vágynia a társaságára, akármit is mondd ő mindig erről... Mély meghajlás kíséretében köszönte meg a szívélyes vendéglátást, majd távozott. Anélkül, hogy végül fel merte volna tenni a kérdést... Ha próbálta is feszegetni a témát... a válasz kitérés. Talán... nem is akarja elmondani az igazi okot. Valószínűleg soha sem fogja megtudni. Ez az egy... miért nyugtalanítja mégis annyira? Bármi másban képes elfogadni, hogy semmi köze hozzá, de ez... Hogyan verhetné ki a fejéből?

- Még nem - intett nemet a fiú, és a dobozra lesett. Bár belelátni nem tudott, de ha Natsuki válogatta, ráadásul az első osztályról, akkor csak jó lehet. - Van még egy pár üres asztal. Gyere...! - fogta kézen a lányt. És nincs semmi baja, tényleg nincs! Pedig úgy félt, hogy lesz valami! Bár... az nem jelenti azt, hogy később nem lehet baj... Ajj, Eizan, próbálj pozitívan gondolkodni legalább addig, amíg vele ebédelsz!

- Szóval, kedves Ichiro... Elárulnád, hogy ezt mégis hogyan gondoltad? - nézett vádlón barátjára Hiroshi. - Csak egyszer kellett volna befognod a szád, de még arra is képtelen voltál! Kiket buktattál még le rajtam kívül, hmm? Mondd csak, ki van még veszélyben?
Ichiro kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Úgy tudta, hogy nem fogja könnyen fogadni, de most mégis rossz volt ezt élőben tapasztalni.
- Senkit! Vagyis... még Daisukét, de ő sokkal inkább felelős érte, mint én, az az ő hibája volt...!
- Őszintén szólva ő annyira nem is érdekelne. De saját magam már inkább, rólad meg ne is beszéljünk. Hogy tudtad ilyen hamar felmérni, hogy tényleg megbízhatsz-e benne?
- Én csak... ő... meghallgatott és... bár nem is ismert, próbált segíteni még így látatlanban is...
- Meghallgatott? - ráncolta a homlokát Hiroshi. - Mármint mikor szépen előadtad neki a történetünket?
- Nem...! Csak... részben. Vele... sokkal inkább tudtam Himenoról beszélni, mint mondjuk... veled...
Hiroshi meglepetten kerekítette el a szemeit. Himenoról? Még róla is beszélt neki? És... hogyhogy vele jobban tudott róla beszélni, mint vele? Csak mert nő, vagy mi van? Vagy ennyire rossz barát lett volna, hogy inkább egy idegennel vitatja meg a hasonlókat...?

Natsuki meglepetten érezte, hogy forróbb lett az arca, ahogy a fiú megragadta a kezét. Biztos csak... mert nem számított rá... Ahogy leültek, várakozva figyelte, mit szól az ételhez. Aztán viszont, ahogy megelégedett az eredménnyel, belefogott, hogy meséljen a napjáról. Elmondta, hogy a kollégái nem a legkedvesebbek, de szerencsére délben nem olyan vészes a meló, és keresztbe sem tesznek neki, maximum majd a mosogatósokkal fog bezsélgetni, ennyi. Megemlítette Daisuke ottlétét is, meg hogy vele is tudott beszélgetni.

Eizan korábban nem hitte volna, hogy majd pont Daisuke fogja megnyugtatni, de azért kicsit mégis jobban érezte magát csak attól, hogy a fiú Natsuki közelében volt. Legalább egy valaki volt, akivel a lány valamennyire beszélgethetett, hanem a közvetlen kollégáival nem is. Daisuke meg akármilyen köcsög is, de azért csak segít majd rajta, ha látja esetleg, hogy ki van bukva vagy rosszul van. Vagy az a legkevesebb, hogy szól valakinek. Ennyire azért még ő is képes.

Kenta farkas éhesen rohamozta meg a büfét. Oké, talán hülye ötlet volt, hogy nem tart kajaszünetet, hogy csrébe hamarabb szabadulhasson, mert kora reggeli kezdéssel és késői ebéddel... Többet nem csinál ilyet! Ráadásul halál unalom volt a napja! Mért nem hívta Midori? Magától nem mehet el, viszont... Most már tényleg rég nem látta a lányt. Ideje megint felszöknie hozzá... Legalább... Tudnia kell jól van-e, vagy... haragszik valamiért, igaz? Nem tehet mást, meg kell néznie mi van vele... De előbb... válasszunk kaját! Két hatalmas szendviccsel állt neki asztalt keresni, mikor megpillantotta Natsukiékat. Nahát! Ismerősök! Ezek szerint a lány már rendben van. Legalábbis msot jól néz ki. Jobb, ha köszönti őket, márha... nem fog nagyon zavarni. Hát... csak odaköszön, ennyi. Maximum, ha nem invitálják, nem ül le melléjük. Vagy ha nagyon látszik, hogy csak udvariasak, kitalál valamit, hogy a szbájában akart enni, vagy valami...

Eizan meglepve pillantott fel az ismerős hang hallatán. Jé, egy Kenta!
- Kenta? Ó, szia! - köszönt a fiúra, aki jól láthatóan szintén az ebédszünetét töltötte, legalábbis a két méretes szendvicsből ítélve. - Te is reggeleztél? Vagy csak most kezdesz majd?

- Nem, épp túl vagyok rajta - válaszolta. - Natsuki, örömmel látom, hogy már jobban vagy. Midori említette, hogy... nem voltál túl jól az elején - fogalmazott inkább általánosabban.
- Köszönöm, most már minden rendben - mosolygott a fiúra.
Rövid csend állt be a beszélgetésben, Kenta úgy ítélte hát meg, hogy nincs rá túl sok szükség.
- Na, én sietek is tovább, örülök, hogy láttalak benneteket!
Natsuki búcsúzóul biccentett egyet.

- Tehát ő sokkal jobb hallgatóság, és még képes is segíteni rajtad... - vette lejjebb a hangját Hiroshi. - Erről van szó?
Ichironak nehezére esett beismernie, hogy barátja megint csak beletrafált.
- Neki valahogy... könnyebb volt elmondani... - felelte tétován. - Talán mert ő nem ismerte Himenot, mint mi, vagy nem is tudom. Valahogy tudom, hogy figyel rám, és...
- Ezek szerint... én nem figyelek rád...? - kérdezte halkan Hiroshi. - Én nem, de Miharu igen?
- Nem érted...! - rázta a fejét Ichiro. - Te... rád nem csak a vigasztalás miatt van szükségem, de attól tartok, őt csak emiatt avattam be... dolgokba. Főleg így, hogy te elkerültél ide máshova és elvileg nem is ismerhetjük egymást. Kellett valaki, aki mindig kéznél van, hogy ne folytassam tovább az... önrombolásomat. De már rá sem csak mint vigasztalóra nézek, viszont a 'barát' fogalmától azért még messze áll. Valahogy tényleg olyan, mint egy nővér. És bízok benne.

- Jött és ment - nézett a fiú után Eizan, majd vállat vont. - Biztos épp Midorihoz tartott. Legalábbis ha már túl van a műszakján és saját állítása szerint siet valahova, valahogy ez a legelső, ami beugrik. Hmm... Nekem már csak két órát kell lehúznom, amiért később jöttem szünetre - pillantott az órájára. - De majd estig valahogy elfoglalom magam, és mondjuk megvárlak a vacsival is.

Nami sietve ült fel, ahogy meghallotta a nyíló ajtót. Shinji kíváncsian lépdelt be a szobába, de ahogy meglátta a zavartan fészkelődő Nobut, elégedetten fonta karba a kezét, s a falnak döntötte a hátát.
- Na mi van, szerelmespár? - érdeklődött. A lány pirulva pislogott Shinjire.
- Öhm, mi... - nyögte ki.
- Látom - bólintott komolyan a fiú.
- Köszönöm... - hallatszott a lány felől.
- Mit? - kérdezett vissza értetlenül Shinji. A másik fiú csak mosolyogni tudott a párbeszéden. Hát persze, el nem ismerné, hogy ebben az ő keze is benne van. Azért hálás pillantással nézett a fiú felé.
- Akkor elviszed néha innen a kiscsajt, hogy nyugton lehessek? - érdeklődött reménykedve Shinji.
- Nos, ha megengedi... - sandított a másik Nami felé. Az mosolyogva bólintott. - Ha... ha nem keltünk túl nagy feltűnést... Végülis... Csak... tudod mi elvielg jegyesek vagyunk Shinjivel, szóval... Nem tudom mennyien tudják, de óvatosan kell...
- Hát igen - bólogatott Shinji is. - És cserébe, hogy én megengedem, hogy szeretőket tarts, ráadásul az én szobámban, azt hiszem, te is engedhetnéd nekem, hogy dohányozzak.
- Nem! - vágta rá azonnal Nami.
- Hé, ez a hála?! - csattant fel Shinji.
- Úgy nézem... ebből nem lesz házasság - csóválta a fejét "rosszallóan" Nobu.
- Hát nem! - vágta rá egyszerre a másik kettő, aztán elnevették magukat.
- Na jó, most már meséljetek! - vetette le magát az egyik fotelra Shinji is.

Yuuka még mindig tágra nyílt szemekkel bámulta a képernyőt. Ez... ez a vége...? Ez tényleg egy nem kicsit szomorú film volt. És ráadásul a zenéje is...!
- Ez... valahogy úgy... fáj... - pillantott tétován Midorira. Egy kicsit mintha megremegett volna a hangja, de igyekezett még tartani magát.

- Oké - bólintott Natsuki. - Talán a késői ebéddel könnyebbis lesz kibírni. De ha tízig sem szabadulok... akkor inkább egyél valamit, oké? Sose tudni nálam... Nem szeretném ha éheznél!
Sajnos hamar eltelt a kis szünetük, s máris menniük kellett vissza dolgozni. Natsuki úgy érezte, nehezebben fogja bírni a nap második felét, most hogy Eizanból kapott egy kis mézesmadzagnyit.

- Hát... na jó, talán... - egyezett bele kényszeredetten Eizan. De ha tényleg ennyire elhúzódna, mégiscsak jobb lenne ennie valamit. - Azért megvárni megvárlak - mosolyodott el.
Rendben, már csak két óra! - bizonygatta magában, miután el kellett válnia a lánytól. Utána már csak ki kéne találni, mihez is kezd...

Midori újabb zsepit ejtett a halom tetejére, amit akkor kezdett el gyarapítani, mikor a zenészek a süllyedő hajó ellenére is folytatták a játékot.
- Nem hiszem el... - szipogta halkan. - Miért írtak... ilyet...? Tényleg nincs igazság? Senki sem segített nekik, annyi mindent álltak ki együtt, csak ketten és... mért nem menekülhettek meg? És mért pont a gazdagok élték túl? Nem is jobb emberek! Hogy lehet ilyen filmet írni?! Ez igazságtalan!!

Miharu az órájára pillantott. Lassan ideje készülődnie. Ichiro még mindig ott? Hát... majd legfeljebb ír neki egy cetlit. Felkászálódott, s elindult a fürdőszobába, hogy szebbé varázsolja magát.

Ayumu hosszan gondolkozott még a Morinagával való beszélgetésről, lassan azonban ő is az óráját kezdte nézegetni. Persze... Akira nem tudhatja, mikor ér vissza, csak estét beszéltek meg, hát... Azért nem néz be hozzá... Nyugi... Nyugi már, jönni fog!

- Az... - Yuuka egyre nehezebben tartotta vissza szipogását. - És ez... tényleg megtörtént...? És tényleg így...? Tényleg olyan... túl sok a miért ebben a filmben...! Túlélhették volna mindketten, és akkor... akkor...
Körülbelül idáig tudta visszatartani a könnyeit. Már ez is komoly teljesítmény volt részéről...
Pont egy ilyen szerelmes filmet kellett kiválasztaniuk... Így most... sokkal jobban fáj, amit látott...!

Kenta még egész hosszan vissza bírta fogni magát, de végül mégis úgy döntött, meglátogatja Midorit. Látnia kell...! Nem, nem bírja ki holnapig, addig meg pláne nem, míg a lány hívja! És ha valami baja lett! Csak senki sem tud szólni neki?! Aggódva kereste fel a szobáját.
A kopogást meghallva Midori sietve próbálta kitörölgetni a könnyeket a szeméből. Yuukára pillantott, és várt, míg kicsit ő is rendbe tudja szedni magát, s csak akkor indult el az ajtó felé, s közben egy második türelmetlenebb kopogtatás is elhangzott.
- Jövök, jövök! - sietett az ajtó felé. - Kenta! - meglepetten üdvözölte. - Nem gondoltam...
- ... hogy hiányozni fogsz nekem, ha nem látlak ennyi ideig? Tévedtél - mosolygott rá a fiú. Midori nem akart udvariatlan lenni, hát ha zavartan is, de beinvitálta.
- Csak... épp vendégem van... - vallotta be. A fiú meglepetten köszöntötte Yuukát. Ő itt? Hogyhogy?

- Én... tudom, hogy nem vagyok a legjobb támasz, és leginkább csak arra vagyok jó, hogy leordítsam a fejed, ha hülyeséget csinálsz - ami ugyebár elég gyakran esik meg... -, vagy szivassalak, de... azért próbálkozok... És azt is tudom, hogy nem vagyok a legjobb barát.
- Hiroshi! - szólt a másikra Ichiro. - Hülye vagy! Nehogy már azt hidd, hogy teljes mértékben vele akarlak pótolni!
- Pedig nagyon úgy tűnik - nézett rá kelletlenül Hiroshi. - Az ember nem oszt meg random valakikkel hasonló dolgokat.
- Basszus, nem hittem volna, hogy pont te leszel féltékeny, ráadásul épp Miharura...!
- A nagy francokat vagyok rá féltékeny...!
- Akkor ezt minek neveznéd?
- Bazd meg!
- Mit és merről?
- Anyád!
- Őt azért mégsem kéne... Nem választanál mást?

Yuuka kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát most, hogy Kenta is megérkezett. Valószínűleg azért látogatta meg Midorit, hogy kettesben legyenek, erre őt is itt találja...
Tekintete a monitor sarkában lévő órára siklott... Mennyi...? Ez hogy lehet?! Már az ebéden is jócskán túl vannak! Ez tényleg hosszú film volt. És Hayate meg Emiko? Ők miért nem keresték még? Lehet, hogy valami bajuk esett...?
- Midori...? - nézett riadtan a lányra. - Nem lehet, hogy a film közben csörgött a telefon, csak nem vettük észre...?

Midori először ne is értette, mire gondol a lány.
- Hát, nem tudom, lehet, de... nem igazán hiszem... - próbált óvatosan válaszolni, ellépett Kenta mellől, s a telefonhoz sietett. - Felhívom őket, oké? Lehet, hogy csak elfelejtették.
- Mi a baj? - kérdezte Kenta. Már megint valami... baj van? Most kikkel?
- Csak Hayatéék. Valahogy, arra számítottunk, hogy jelentkeznek, hogy mikor engedem már el Yuukát, de... - a lányra mosolygott. - Nyugi, nem lehet bajuk.
Kenta még mindig értetlenül nézett a lányokra. Midori azonban már a kicsöngést hallgatta.

Emiko összerezzent a hangra. E... elaludt volna? Feltámaszkodott. Borzasztóan fát a feje, és az egész hangulata olyan... De nem is csoda... Meglepetten nézett a még mindig nyitott ajtóra. Kimászott a takarója alól, s gondosan becsukta az ajtót. Ne is lássa a többieket, ne is tudjon róluk! Nem akar senkit sem a közelében! Senkit!
Visszarámolta a cuccait az ágyra, aztán ott bújt be a takaró alá, s igyekezett mihamarabb visszaaludni. Hátha valami szebbet álmodik. A valóságnál csak szebb lehet. Mert mi rosszabb van annál, minthogy elvesztette, akire a jövőjét fel akarta tenni? Mégha illúzió volt is csak. Még ha ő... nem is olyan, ahogy elképzelte...

Hayate rögtön felkapta a fejét a csöngés hangjára. A telefon...? Biztos Yuuka lesz az, hiszen még mindig nem tud róluk semmit. Pedig már nem kis idő eltelt azóta, hogy utoljára beszélt vele. És azalatt az idő rendkívül sok minden változott meg. Túl sok minden...
Ezúttal visszatartotta magát attól, hogy Emiko szobája felé nézzen, inkább rögtön a telefonhoz sietett.
- Igen? - szólt bele minden különösebb érzelem nélkül a telefonba. Ekkor eszébe jutott, hogy akár Morinaga is lehet újból, de a túloldalról szóló Midori hangja szerencsére gyorsan szétoszlatta ezt a gondolatát.

- Hayate, hálégnek! Jól vagytok? Aggódtunk... Yuuka aggódott miattatok, hogy nem telefonáltatok? Minden rendben? - kérdezte Midori. Kenta figyelmesen hallgatta a lányt.

Yuuka közelebb húzódott a telefonáló Midorihoz, hogy jobban hallhassa a túloldalról adott válaszokat, de nagy sajnálatára nem hallatszott át annyira, amennyire szerette volna. Így egyelőre csak a lány arcának változásira hagyatkozhatott.
- Mondjuk rá - felelte ismét csak tárgyilagosan Hayate. - Sajnos nem volt módunk korábban telefonálni, de most már itt vagyunk. Ha gondolja, Yuuka nyugodtan visszajöhet már. Kösz, hogy ott maradhatott.

- Értem. Igazán nincs mit. Én köszönöm, hogy nem bántátok, hogy átjön. Meg, hogy még így betegen is rám mertétek bízni. Tényleg vigyáztam rá! És... szerintem... jól éreztük magunk... - bátortalanul nézett Yuukára. - Én legalábbis nagyon! - mosolyodott el. - Na akkor... Akkor lerakom, szia!
- Azt mondta, megvannak - bólintott. - Nem kell aggódnod.

- Azt hiszem, lassan megyek - kezdett készülődni Ichiro. Végső soron sokkal jobban sültek el a dolgok, mint gondolta volna. Még jó, különben nem tudta, mihez kezdett volna Hiroshival. - Legalább ki tudod élvezni a szabadnapod maradékát - mosolyodott el halványan.
- Azért vigyázz magadra, különben megverlek - felelte a másik. - És nyugodtan komolyan veheted, hidd el, betartom.
- Nem felejtem el. És kösz...
- Ichiro...
Ichiro keze már a kilincsen volt, mikor Hiroshi még egyszer utánaszólt.
- Hmm? - fordult hátra.
- Ugye tudod, mennyi minden múlik most azon a nőn? A többiek nem kicsit lennének dühösek, ha ez kiderülne, ha pedig még be is árulna... Nem tudnálak megvédeni tőlük. Tudod garantálni, hogy ez nem történik meg, és a dolgok mennek szépen tovább a tervek szerint? Tudod garantálni, hogy hallgatni fog, és hogy Ayumunak sem fog beszélni a dologról?
- Megpróbálom... - felelte kényszeredetten Ichiro, és remélte, hogy tényleg tudja tartani a szavát.
- A próbálkozás nem biztos, hogy elég.
- Igen, tudom...

Yuuka halvány mosollyal bólintott, és sietve összerakta a cuccát a táskájába.
- Én is jól éreztem magam - bólintott Midorinak. - Köszönöm, hogy maradhattam és... kösz a filmért is. Most viszont megyek, tudnom kell, mi történt. Remélem, nem haragszol...
Hiába mondta Midori, hogy felesleges aggódnia, ennek mégsem sikerült eleget tennie. igenis aggódott. Emiko és Hayate... vajon miért nem szóltak korábban ide? Vagy csak nemrég szabadultak és most értek vissza? Tudnia kell, hogy tényleg jól vannak-e.

- Rendben. Remélem még átugrasz valamikor - búcsúzott Midori. - Légy jó! És pihenj is persze!
Kenta kérdőn nézett a lányra, miután Yuuka távozott a szobából.
- Oké... - felsóhajtott. - Na hol is kezdjem... Csüccs le!

Hiroshi bár próbálta leplezni az imént, valójában igencsak dühös volt. Először azt hitte, hogy Ichirora, amiért elárulta őket, de utáa rájött, hogy igazából nem is rá haragszik. A következő tippje persze egyből Miharu lett, aki gaz módon igyekezett beférkőzni a fiú bizalmába, hogy kicsikarhassa belőle a válaszokat, amiket azóta már megkapott. Tehát azért viselkedett úgy, ahogy, mikor nemrég ő is itt járt. Most már legalább érti...
Tovább gondolkodva rá kellett döbbennie, hogy még csak nem is a nő áll haragja célkeresztjében. Igaz, őt még mindig nem szívelte, de eddig tényleg nem árulta el őket.
Akire igazán dühös volt, az saját maga volt. Az elejétől fogva rosszul közelítette meg a dolgokat. Folyton azt mondogatta Ichironak, hogy ugyan, felejtse már el Himenot, végül is nem volt köztük semmi, igencsak illene továbblépnie. Vagy ha ezt így nem is mondta ki, azért kellőképpen célzott rá. De ezek szerint Ichiro nem felejt olyan könnyen... Történt valami, amiről ő nem tud? Mintha... igen, mintha lett volna valami... Ichiro többször is megpróbált közölni vele valamit, de ő mindig félbeszakította, mondva, hogy maradjon csak az ő meg Himeno titka. Valószínűleg ez volt az a hatalmas hiba, amit elkövetett. Ha egy kicsit megértőbb lett volna, ha jobban figyel rá, akkor most nem szorult volna Miharu, egy vadidegen támogatására, akinek alig pár nap lefolyása után kitálalt mindent. De ezek szerint... félreismerte a nőt? Nem is olyan szemét, mint amilyennek tűnik? Legalábbis Ichiroval nem.
Ő miért nem tudta meghallgatni a barátját, ha már Miharu képes volt rá? Mert tudta, hogy úgysem tudja majd megvigasztalni? Azért igazán hagyhatta volna, hogy elmondja, amit akar! A rohadt életbe... Ki tudja ezt még javítani, vagy már nincs mit rajta? Elvégre... Ichiro most nem próbálkozott azzal, hogy elmondja azt a valamit, akármi volt is az. Lehet, hogy már Miharuval megosztotta, így feleslegesnek tartja neki is elmondani...

Miharu sietve pattant fel mikor nyílt az ajtó.
- Na, jót beszélgettetek? - érdeklődött, de Ichiro arcát látva elkomorodott. - Ööö... ugye... nem veszekedtetek... vagy valami... miattam?

Yuuka igyekezett nem túl feltűnően sietni végig a folyosón. A tegnapihoz képest ég és föld volt a különbség, ahogy érezte magát, de tudta, hogy még mindig nem áll biztos lábakon, ezért inkább tudatosan lassított. Szerencsére nem viselte meg az éneklés, így legalább Emiko nem fogja megdorgálni.
Kicsit még mindig aggódva tekintett körbe, mikor belépett a szobájukba. Első pillantásra nem látott senkit sem, de mikor beljebb óvakodott, észrevette a heverőn ülő Hayatét.
- Szia... - köszönt tétován és közelebb lépkedett, de mikor Hayate lassan felé fordult, a fiú tekintete mégis megállásra késztette. - Történt valami...? - kérdezte már előre is félve a választól.
- Igen... - bólintott rövid gondolkodás után Hayate. - A dolgok... nem pont úgy alakultak, ahogy számítottam rájuk.
Yuuka egyre inkább feszélyezve érezte magát. Ez... már most nem tetszett neki.
- Emiko...? - kérdezte a lány szobája felé nézve.
- Azt hiszem, alszik - felelte Hayate, és mintha egy árnyalatnyit enyhébb lett volna a hangja, mint az imént. - De igazából nem tudom.
- Mit csinált vele... veletek Morinaga?
- Semmit. Pusztán... igencsak erőteljes eszközökkel élve rávilágított a dolgokra... és nem volt túl szép, amit látnunk kellett, főleg nem Emiko szemszögéből. Nem csodálom, hogy annyira kiakadt tőle. Amúgy hogy vagy? Nem vagy rosszul?
Yuuka nem igazán tudta hova tenni ezt a hirtelen váltást, és nem csak a fiú témaelterelése miatt. Miért ilyen... ilyen... nem is tudja, milyen most...?
- Nem... - felelte végül a kérdésre. - De most nem ez számít, én jól vagyok! De ti... ti mégis hogy vagytok? De tényleg!
- Szarul... - zárta rövidre a választ a fiú. - Legalábbis nagyon úgy tűnik.

- Annyira nem is volt vészes, mint gondoltam... - huppant le az ágyára Ichiro. - Kívülről egész jól viselte, már legalábbis a vége felé. De belülről... nem kicsit van most kiakadva. Igen, elmondtam neki... Mondtam, hogy úgysem tudom majd visszatartani, de ezt már sejtetted előre, nem? Mindenesetre lenne egy igencsak fontos kérésem. Kérlek, ne beszélj arról Ayumunak, amit megtudtál rólunk. Semmiképpen sem...!

- El... elmondtad? - Miharu meglepetten, és nem is túl örömtelin nézett fel. - Nem, én... én azt hittem, hát mondtad, hogy még nem akarod, tudod... Azt hittem, csak... elcseverésztek...
Habozott, mielőtt folytatta volna.
- Sajnálom. Nem akartalak belekényszeríteni ebbe, én nem egészen ezt terveztem. Én csak... azt hittem hiányzik a barátod társasága, de... Hát igen. Még mindig nem ismerlek. Semennyire sem. Nem tudom, hogy működsz. Ayumunak pedig nem mondom el. Már megígértem, nem?

- Tudom, csak... Hiroshi annyira a lelkemre kötötte... - sóhajtott Ichiro. - Amúgy... eredetileg én sem terveztem elmondani, de... végül úgy alakult. /ja, mert hatost dobtam, nem páratlant XD/ De jól tettem, hogy elmondtam. Igaz, hogy kiakadt, és azért vágott 'szép' dolgokat a fejemhez, de... utána látszott, hogy elgondolkodik a mondanivalómon. Remélem, hogy ez a kis gondolkodás azért jó hatással lesz rá és nem ellenkezőleg. De jobb így, hogy ő is tudja. Kicsit... könnyebb. Mert ha legközelebb összefutunk, tudom, hogy nem kerülgetem majd a tekintetét, és nem csak motyogok majd az orrom alá válaszul. Ő meg úgyis rám bízta. Azt mondta, ha megbízok benned... akkor hát legyen. És igazad van. Tényleg hiányzott már egy kis anyázós beszélgetés vele - mosolyodott el.

Miharu elmosolyodott.
- Akkor remélem tényleg minden rendben lesz. Ugye azért... nem mondott túl csúnya dolgokat rád, igaz?
Meglepte, hogy Hiroshi úgymond Ichirora bízta a döntést. Elfogadja, hogy megbízik benne? Ez a Hiroshi nem is olyan rossz srác akkor. Biztos, hogy nem kedveli őt a koktélos beszólás miatt, mégis hallgat a barátjára.
- Semmiképp sem szólok Ayumunak. Tartozom ennyivel mindkettőtöknek - erősítette meg.