10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Emiko végre erőt vett magán, hogy kimászzon az ágyból. Lassan vacsoraidő, ő meg... olyan mint a mosott szar - állapította me szörnyülködve a tükörben. Nem adja meg ezt az örömöt Morinagának... Már-már megindult volna kifelé, hogy rendbeszedje magát a fürdőszobában, de megállt a keze a kilincsen. Ott vannak a többiek... kinn? Látni fogják így. Bár már nem olyan vörösek a szemei, de kócos és... Sebaj, elaludta, ennyi. Csak húzd ki magad, ne pislogj, ne vágj semmilyen fejet. Ennyi. Csak faarccal.
Kilépett az ajtón.

- Csak a szokásos - legyintett Ichiro. - A jelzők már hiába dobálózik, inkább a hangsúly volt az, amitől jobban tartottam. De a végére az is visszaalakult a régivé. Még egyszer köszi, hogy odacibáltál. Magamtól nagy valószínűség szerint nem mentem volna el hozzá. Legalábbis egy jó darabig még biztos nem. És csak emésztettem volna magam belülről, hogy mit is mondjak. De így, hogy lényegében belekényszerült a helyzetbe és beszélnem kellett vele, már nem maradt időm gondolkodni. Talán még jobb is. Úgyis mondta korábban, hogy a gondolkodás csak árt nekem. Ehh, a szemét...

Nobu halkan felsóhajtott.
- Na jó, lassan vacsoraidő, jobb ha megyek...
Nami meglepetten kapta fel a fejét. Máris? De... ne! Úgy látszik a másik fiú figyelmét se kerülte el a tekintet.
- Rendelhetünk ide is kaját. Sőt felőlem aludhatsz Nobunál. De mint mondtam, elvárom, hogy innentől kezdve nekem is legyenek bizonyos... előnyeim. Például kikötöm, hogy én is szeretőt fogok tartani! És ebből nem engedek!
Nami rosszallón emelte fel a szemöldökét, de végül nem dobta be, hogy "És mégis kit?" Csak megrántotta a vállát.
- Felőlem...
- Egészséges párkapcsolat - nevetett Nobu.
- Az, az. Na, mit együnk? - érdeklődött Shinji. Aztán a párt elnézve megint megcsóválta a fejét. - Oké... Én inkább lelépek az önkiszolgáló étterembe. Utána teszek egy bárkörutat, megnézek pár előadást, elkaszinózom a nemlétező pénzem, elszórakoztatok pár jó és kevésbé rossz bigét, majd olyan éjfél körül visszatérek ide. Azért egy cetlit hagyjatok, hogy Nami nálad alszik, vagy csak csatangoltok valamerre, de még visszajön. Ne érjen meglepetés, ha felhozok egy csajt.
Nobu értetlenül pislogott. Nem tudta mennyit és mennyire vegyen komolyan az elhangzottakból.
- A-ha... Oké...

Yuuka bár próbálta tovább folytatni a kérdezősködést, lényegében csak kitérő válaszokat kapott, vagy pedig olyan, amivel nem nagyon tudott mit kezdeni. Valahogy most nem élvezte annyira ezt a beszélgetést Hayatével...
Kíváncsian kapta hátra a fejét, amikor meghallotta Emiko ajtajának nyílását, ám így épp elkerülte a figyelmét, amint a még mindig ücsörgő Hayate összerezzent.
- Emiko...! - hagyta ott a nem túl jó társaságot jelentő fiút, hogy inkább a lányhoz fordulhasson. Ám most is megtorpant, mikor sietve végigmérte a lányt. Te jó ég, milyen kimerültnek tűnik...! - Hogy vagy...? - kérdezte tétován.

Miharu halkan nevetett az utolsó beszólásra. Ez jó...
- Hát, szerintem ne köszönd, de... örülök, hogy jól alakult. Lassan viszont le kéne állítanom magam, nem minden eseményt nekem kell elrendeznem. Túlzottan szeretek... beavatkozni. De ennek nem mindig van szép vége, tudom, csak... nehéz... abbahagyni...
Azért... még ő is szívesen beszélne azzal a sráccal kettesben. És ez nem beavatkozás vagy valami, hanem. Személyes. Egyszerűen kíváncsi rá miylen ember, hogy áll hozzá, mi az amit meggyőződésből tesz, és mi az amit csak Ichiroért. Ez azért érdekelné. Nem Ichiro miatt, a saját érdekében.

- Yuuka... - kissé oldalra biccentette a fejét, s rámosolygott a lányra. Megy ez... - Szóval visszajöttél, nem is hallottam. Egész jól kialudtam magam, jól vagyok. És te? Jól érezted magad Midorinál? Ugye nem fárasztottad ki magad? Ajánlom, hogy nem eröltetted túl magad, mert kikapsz tőlem, ha mégis! A vacsorát hogy tervezitek? Én mindenképp le akarok menni, ezen a ponton úgy vélem, semmiképp sem feszíthetjük tovább a húrt, de... ha nekted még nincs jó étvágyad, vagy Hayate nem akar... Meg leszek - jelentette ki magabiztosan.

- Hát... én csak azt tudom, hogy most jól sült el - vont vállat Ichiro. - Akár kivételes esetnek számít, akár nem. Amíg nem viszi túlzásba az ember, az még talán belefér, bár... az is kérdés, mégis hol vannak a határok, mert ez emberenként eltér. Na én ilyet még megtippelni sem mernék! Nekem valószínűleg nem feküdne a hasonló 'beavatkozás', vagy hogy is nevezted. Na ha én elkezdenék belepiszkálni a dolgokba, abból csak katasztrófa sülne ki, van egy olyan érzésem... Attól függetlenül ne játssz túl sokat a tűzzel...! Nem mintha pont nekem kéne téged figyelmeztetni, kioktatásról meg egyáltalán nincs is szó, de... ha más ember lennék, akkor elég csúnyán is alakulhatott volna ez az ügy. És nem feltétlenül a Hiroshival való találkozásról beszélek... De gondolom azért felmérted, érdemes-e kockáztatnod, meg hasonlók...

Yuuka vidáman mosolygott vissza. Lehet, hogy csak félreértelmezte Hayate előző ködös szavait és igazából nem is volt olyan durva az egész Morinaga-ügy? Hiszen Emiko, attól eltekintve, hogy kicsit kócos meg hasonlók, most egész jól néz ki. Ez is biztos csak azért, mert most kelt fel. Ugye...?
- Én is megvagyok. Szerencsére nem lett semmi bajom, de le is álltam, mikor már tényleg erőltetettnek éreztem a dolgot. Szóval figyeltem magamra! Ami meg a vacsorát illeti... - enyhén elhúzta a száját, és ezzel már ki is fejezte a véleményét. - Szerintem sem kéne megint kihagynunk. Már... vagyok annyira jól, hogy le tudjak menni enni pár falatot.
Kérdőn pillantott Hayatéra, mintha már csak az ő válasza hiányzott volna. A fiú mintha megérezte volna a lány tekintetét, félig feléjük fordult, és arcáról szokás szerint nehezen lehetett leolvasni bármit is.
- Én is megyek - biccentett válaszul. - Morinaga úgyis csak akkor lesz elégedett, ha mind ott leszünk.

- Fel szoktam mérni - mosolygott Miharu. - Szóval... aggódsz értem? - érdeklődött elégedett arckifejezéssel, mégis mintha... valami meghatottság is rejtőzött volna a szemei mélyén. - Tényleg nem akarom tovább feszegetni a határokat. Eddig és ne tovább, eldöntöttem! Veled, meg ha úgy alakul Hiroshival is haverkodni fogok, de... ennyi. És ha... ha úgy alakul, ha még szeretnéd és a barátod is engedi... akkor a jövőben be-benézegetnék hozzátok, ha kikötünk Amerikában. Nos... ennyi a nagy tervem.
Visszacsüccsent az ágyra, és elgondolkodva nézett maga elé.
- Tudod Ichiro... Sosem hittem volna, hogy ezt mondom bárkinek is, de most... úgy érzem meg van az esélye, hogy... valamit véglegesen megváltoztattál az életemben...

Emiko nem értett egyet a fiúval, de jelen pillanatban nem volt kedve vitatkozni vele. Védje meg a fiút, mikor ő sem tette?
- Akkor ezt mebeszéltük! Na, lezuhanyzom, embert faragok magamból, öltözködöm ésatöbbi. De úgy zacc per kávé egy óra múlva szerintem ehetünk - jelentette ki, illetve inkább parancsolt egy időbeosztást a többiek számára. Ezzel a lendülettel pedig el is indult elfoglalni a fürdőszobát. Útközben vetett egy kellőképpen jeges pillantást Hayatére, mert csak úgy, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Halkan kattant a zár.

- Én személy szerint szívesen látnálak, ha pedig Hiroshinak esetleg ellenvetése lenne... hát ne legyen! - felelte Ichiro. - Kivéve, ha... nem is tudom... ha olyan helyen leszünk kénytelenek élni, ahova nem szívesen hívnálak vendégségbe, akkor majd inkább üljünk be valahova, vagy hasonló... - vakargatta zavartan a tarkóját, majd tovább hallgatva Miharu mondanivalóját, nem kicsit kerekedett el a szeme.
- Mármint... én...? Hehh, ez jó volt... Már majdnem el is hittem, de megint csak szokás szerint ugratsz, biztos rossz irányba gondoltad azt a változást... Ó... vagy mégsem...? Dehát... csak egy szerencsétlen tizenéves kölyök vagyok, hogyan tudnám...? Áhh... - csóválta meg a fejét.

Miharu nem nézett Ichiro szemébe, inkább csak valahova félre.
- Á, hagyjuk... Igazad van. Hülyeségeket beszélek... Semmi... Azt hiszem ma valamiért... túl szentimentális lettem. Elmúlik.
Hirtelen felpattant.
- Basszus! Mennem kell kajálni, mert lekésem az előadásunk! Basszus! - ismételte. - Azt hiszem, most nem rángatlak magammal - hadarta, ahogy kapkodva igyekezett összeszedni a cuccait. - Tudom, hogy szeretsz kényelmes enni, úgy nem finom, ha habzsolsz! Akkor... reggel találkozunk! Vagyis... inkább délelőtt! Illetve még visszajövök a cuccaimért, csak...
Hagyta a rendezetlen, ágyára hajigált halmot, ahogy van, majd összekapkodja kaja után.

Midori szótlanul pihent, fejét Kenta mellkasán pihentetve, mikor a kapitány megérkezett. Megint egész nap távol volt... Ennyit kell dolgoznia? Vagy csak... már nincs vele olyan szívesen, mint az elején? Felkapta a fejét, s így szeme találkozott a férfi rosszalló tekintetétvel.
- Két napja nem láttam! - fakadt ki Kentára célozva. - Most már... muszáj volt!
A férfi kifejezéstelen arccal nézett rá.
- Mondtam én egy szót is?
Midori megakadt.
- ...nem, csak... Nem baj?
A férfi habozott.
- Bajnak baj, de meg tudlak érteni benneteket.
Lepakola a táskáját, felakasztotta az egyenkabátját, aztán leült közéjük az egyik fotelre.
- Nem bánom, ha néha idejön - mondta lassan, és kissé megenyhült az arckifejezése. - Csak fogd vissza magad néha te is, nem várhatom el, hogy adj fel mindent, csak... valamennyit belőle. Arany középút. Ez az élet sok területére igaz.
A lány meglepetten pislogott.
- Oh, én... rendben. Megjegyzem.
- Köszönöm - tette hozzá Kenta, mire Midori lelkesen bólogatott, hogy ő is.
A férfi elmosolyodott.
- Akkor hagylak még benneteket egy kicsit, de utána lassan készülnünk kéne vacsorához.
- Rendben - bólintott a lány.

- Ez meg... mi volt...? - kérdezte halkan Yuuka.
- Hmm? - hümmögte lehunyt szemmel Hayate.
- Az a... nézése, épp az előbb...
- Nem tudom, miről beszélsz - nyitotta résnyire a szemét.
- Dehogy nem tudod, te is ugyanúgy láttad, sőt, neked címezte...! Mi folyik itt, Hayate?
- A dolgok néha változnak, Yuuka... Van, hogy tök más derül ki valakiről, mint amilyet addig gondoltad róla. Ilyesmi... megesik.
- Nem értem... - rázta a fejét a lány. - Miért célozgatsz így állandóan? Miért nem válaszolsz rendesen? Mondd már el, mi történt...!
- Előbb-utóbb úgyis rájössz magad is - zárta vissza szemeit. - Addig jó csak, amíg nem tudod. Ne akard még ezzel is terhelni magad...
Yuuka kétségbeesetten harapdálta a száját. Miért ilyen most?!

- Öö... izé.. rendben... - húzódott teljesen az ágya menedékébe Ichiro, nehogy a kapkodó Miharu egy véletlen mozdulattal elsodorja. - Akkor ügyes legyél, meg... izé, a szokásos, úgyis ügyes leszel, hisz láttalak... Vagyis majd még úgyis találkozunk....
Addig is lesz ideje gondolkodni, hogy Hiroshi tényleg olyan jól viseli a dolgot, vagy csak tetteti...

Emiko zuhanyzás és fésű-háború után már kezdett elégedett lenni az eredménnyel. Kissé megcsipkedte az arcát, hogy egészségesebb színe legyen, s pózolt egy sort a tükörnek. Fölényes tartás, lenéző pillantások. Ilyen egy úrinő, nemde? Keverve egy kis Emiko féle, én vagyok a főnök stílussal... ez az! Szép! Menni fog ez! És bazd meg Morinaga, most nem idegesítesz fel! Egyszerűen inorálni foglak! Most én nyerek! Nem fogsz tudni mivel kikezdeni!
Úgy fél órányi - na jó, inkább 40 perc... - szépségápolás után jött ki a fürdőből, és ahhoz képest mennyi mindent csinált, egész elégedett volt ezzel az idővel. Igyekezett is... Akkor már csak ruha és frizura. Azt elintézheti a szobája kistükrében.
- Yuuka, neked mennyi idő kell? - érdeklődött. - Próbáltam sietni, de... Hát... elhúzódott. De most már csinos vagyok, igaz? - kérdezte bűbájos mosollyal. - Ma igazán ki akarok tenni magamért! Végülis egyszer élünk, és valószínű egyszer vagyunk itt! Ki kell élvezni! És van egy oylan érzésem, hogyha tip-top leszek, Morinagának is kevésbé fűlik majd a foga beszólni. Egy ilyen úri hölgynek... Nem illene! - húzta fel az orrát, kissé gőgösen.

- Oké, oké - intett sietve Miharu, s elsuhant enni. Alig negyedóra múlva tért vissza - biztos diétás salátát tömött magában szendviccsé préselve három harapás alatt, mert körülbelül az oda-vissza-megrendelés út tarthatott ennyi ideig, majd gyorsan egy táskácskába vakarta a cuccait, és újra lelépett. Sietve jó éjt is kívánt a fiúnak.

Ayumu kétségbeesetten szugerálta az ajtót. Mi van már?! Nem jön...? Nem... nem is szereti látni őt. Ez az igazság. Alig várta, hogy leszálljon róla, és egy pillanatig se gondolta, hogy át fog jönni. Ez az igazság. A lány az ajkát harapdálta. Mennie kéne... enni... egyedül. És... végre békén hagyni őt...

Natsuki igyekezete, sőt még lelkesedése is egész jól állta az este kezdetének próbáját. Daisukének igaza volt, a nyelv a használattal kezdett egyre jobban eszébe jutni, ami nem, azt pedig a kollégáktól csippentgette el. Talán túlzás, de... kezdi élvezni? Most komolyan?! A munkát...? Azt hitte... ő ilyet nem tudna. De most mégis... sikerélménye van... Ez... egy jó dolog, nem?

- Ég és föld a különbség az előzőhöz képest! - bólogatott mosolyogva Yuuka, de a mosolyában volt valami, amitől nem tűnt teljesen őszintének. - Most már látszik, hogy felébredtél. Én meg... azt hiszem, negyed óra elég lesz, még nem is kell annyi. Addig én is összeszedem magam, de maradok valami szolídnál. Ha... ne adj isten, esetleg hányni támadna kedvem, azért ne a legszebb menjen tönkre. Bár nem hiszem, hogy fenyeget ez a veszély, hisz igazából másként vagyok rosszul. Azért jobb a biztonság...
Hayate feleslegesnek tartotta volna bármit is mondani. Ugyan minek? Úgysem őt kérdezte, és amúgy sem sok mondanivalója van. Vagy ami lenne is... azt úgysem mondhatja ki.

Hiroshinak végre sikerült félreraknia komor gondolatait. Na jó, egyelőre most nem tud változtatni ezen. De megpróbálja, arra mindketten mérget vehetnek! Már csak az a kérdés, hogy hogy kívánja ezt kivitelezni. Hát... majd valamit csak kitalál.
Ekkor megszólalt asztalra rakott mobilja riasztója. Ez meg mi...? Tényleg, pedig ő állította be, hogy ha esetleg bealudni, akkor... akkor még épp elérje Ayumut! Ez nem igaz! Hogy ment el ennyire az idő?!
Sietve pattant fel az ágyáról, felkapott néhány cuccot és már indult is az ajtó felé.

- Ez... gyors volt... - Ichiro még mindig megszeppenve nézte az ajtót, és próbált magához térni. Ennyire késésben van?
Ezt a pillanatot választotta ki a gyomra, hogy tudassa vele, valamivel ő is igencsak késésben van. Jól van, jól van, tényleg jó lenne már vacsorázni. Amúgy is korábban ebédelt, mint szokott.

Daisuke úgy döntött, hogy közvetlenül vacsora előtt kiáll a folyosóra és megvárja Nami felbukkanását. Nem akarta csak úgy letámadni a kabinjában, ezért úgy gondolta, előbb azért szól neki is, hogy számítson rá. Így sem hagyott neki sok választást, mert ez lényegében kijelentés volt, de legalább igyekezett udvariasnak tűnni. Utána ha elkapja őket, talán még azt a Morinagát is meglesi. És még a túlórát is megúszta, éljen!

- Tehát akkor most vacsora, utána önként és dalolva hagyod magad elcipelni egy bárba? - kérdezte kicsit még mindig hitetlenkedve Haruka.
- Úgy bizony - bólintott nagy komolyan Tatsuya, mintha valami hatalmas kihívás előtt állna.
- És... fogyasztani is fogsz?
- Mármint... alkoholt?
- Azt hát.
- Még nem vagyok nagykorú...!
- Ahogy én sem - vont vállat a lány. - De papíron igen. És ha én rendelem meg, utána úgysem nézik, hogy ki issza.
- Ezt azért még meggondolom.
- Csak nyugodtan. Még van rá időd... egy kicsi.

Emiko tartva magabiztos mosolyát lépdelt tovább a szobája felé, előre tervezve milyen ruhát vegyen fel. Ma gyönyörű lesz, tényleg gyönyörű! Az ajtajához érve mégis megint elbizonbytalanodott... Ezek a fránya ajtók... Mikor legutoljára szép akart lenni... neki akart... Nem holmi gazdag öreg, gyűlöletes pasasnak. Ez... más szépség? Más lesz így a végeredmény? Valószínűleg... már most is más, mert Hayate... Nem emrt hátranézni, szeretett volna, annyira szeretett volna, de keményen visszaparancsolta magára az előbbi karótnyelt testtartást, s egy félrepillantás nélkül bevonult a szobájába. Ha láthatna bármit is az arcán, akkor hallotta volna... De Hayate egy szót sem szólt. Hayate nem is figyel ilyenekre... Csak szivatta... Végig csak kibaszottul átvágta! őt ez nemérdekli... Naponta látott kiflancolt szebbnél szebb, gazdagabbnál gazdagabb hölgyeket. "Doesn't mean anything."

Ayumu meghallva a kopogást sietve igyekezett moderálni az arcát. Mégis...? Nem, nyugi már! Elég!
- Akira! - kiáltott fel örömmel. Ennyit a nyugalomról...

Midori nem akarta kihasználni apja türelmét, hát még azelőtt nehézkes búcsút vett Kentától, hogy az előbbi türelmetlenkedni kezdjen. Megbeszélték, hogy azért holnap valamikor tartanak egy újabb Office kezdőknek kurzust... Alighogy a fiú távozott a lány kapkodva öltözni kezdett.

Benawit másodízben próbálták meg visszaküldeni a kabinjába, de ő még ezúttal sem hagyta magát. Nem, most még nem tudna aludni... És ő azonnal ágyba akar zuhanni, hogy másnap megint korán kezdhessen, és semmire, de semmire az ég világon ne legyen se ideje, se ereje gondolni...

Yuuka még vetett egy tétova pillantást Hayatére, majd szinte besprintelt a szobájába. Most valahogy nem akart tovább kettesben lenni vele...
Hayate már várta ezt a pillanatot. Mikor biztosra vehette, hogy legalább pár perc erejéig egyik lány sem bukkan fel, hosszú sóhajtással engedte ki a levegőt. Ez de szar... Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz tartania magát...! Vagyis, de, gondolta, de azért tényleg nem könnyű.
Az a pillantás jobban fájt, mint gondolta, és mikor megkérdezte, hogy csinos-e... hogy azt hogy bírta ki, hogy nem válaszolt rá, az még most is rejtély volt előtte! És most elérte, hogy Yuuka is úgy nézzen rá, ahogy. Mégis hogy fogja ezt bírni?!
Meg kell mosnia az arcát... Nem hitte volna, hogy segíthet, de hátha... Valahonnan erőt kell merítenie ehhez a vacsorához.

- Szép jó estét! - mosolyodott el Hiroshi. A lány hangja máris megnyugtatta. Legalább kicsit el tudja felejteni a gondjait. Nem tud semmiről. És tesz róla, hogy ne is tudjon meg semmit. Nem is azért, mert Morinaga erre 'kérte'. Hanem mert egyszerűen nem akarta látni, hogyan nézne rá utána, miután kiderülne az igazság...
- Nos, sikerrel jártál?

Akkor lassan mehet is vacsorázni. Olyan gyorsan telnek itt a napok, de furcsa... Vajon kereste valaki, amíg nem volt itt? Hát, ha igen, akkor sem hagyott üzenetet...
Kazu azért gyorsan átvizsgálta a padlót, hátha valaki mégiscsak becsúsztatott egy üzenetet az ajtó alatt, de semmit nem talált. Ezek szerint Natsuki nem találkozott Hiroshiékkal. Azt nem hitte volna, hogy elfelejtette, hisz megígérte. Talán majd vacsoránál sikeresebb lesz.

Emiko szenvtelen arccal figyelte tükörképét. Tényleg... más. Nem is kicsit. Szép? Jéghercegnő. Szépnek szép, de vonzónak... Inkább kísérteties és félelmetes. Hol van az a piros ruhás, szexis lány, aki abban reménykedett, hogy Hayate talán majd rápillant, aki elpirult, ha megdícsérték, és... Nevetséges! Nem állhat neki pirulgatni! Tisztában van vele, hogy szép, nem mindegy, ki mondja?! Elég ebből a gyerekeskedésből, ez teszi gyengévé! Nem sírhat, nem kiálthat, ha fáj, mert nem lesz képes megvédeni azokat, akikért felelőséggel tartozik. És most ez a legfontosabb. Nem egy olyan ember, akit csak elképzelt, de... nem is olyan. Sutbadobna egy álomért mindent, amit felépített eddig? Nem! Nem teheti meg...
Királynői tartással vonult ki a szobából, s megállt a fotelek mellett, várva az indulásra.
Közben idekinn is megállapította, hogy ettől a kontytól idősebbnek néz ki. Igen, legalább... nos tizennyolc-tizenkilenc. Nem sokkal, inkább mondjuk azt, hogy eléri a saját korát. De akárhogyis, egy felnőtt hölgy képét látja maga előtt. Egy undorító, felfuvalkodott arisztokrata hölgy, de... ez csak a külső. Igazított kicsit a szoknyája ráncain. Pont az a külső, amivel gyönyörűségesen félre lehet vezetni másokat, mintha közéjük tartoznál, de... aztán jön a hátbaszúrás. Használjuk az ellenfél takitikáját, nem igaz, Hayate? Tudnál te erről mesélni...

- Igen! Képze... - felelte vidáman a lány, s már majd belefogott a csevegésbe, de elharapta a szót. - Bejössz? - állt félre, s kérdőn nézett Akirára.

Midori és a kapitány szokás szerint jópár szempár által kísérve foglalt helyet, de a lányt ez már lassan nem is zavarta. Hát igen, ezt egész gyorsan megtudná... nem, már meg is szokta. Hiányozni fog majd? Nos... vészesen nem. De szép emlék. Egy rövid rivaldafény.

Shinji komótosan fogyasztotta a vacsoráját. Hova siessen? Éjfélig vissza se teheti a lábát a saját szobájába, és igazságszerint az a csajozás dolog... Dehát valamivel el kell foglalnia magát miért is ne, és... És. Hmm. Micsoda érdekes felvetések jutnak az embernek eszébe, ha pusztán csak elkalandozik...

Hayate megtörölte csöpögő arcát. Elő kell venned ismét a kiképzésed, Hayate. Még minden ott van benned, csak ismét szabadjára kell engedned. Akkor sokkal könnyebb lenne, hisz te is tudod. Igaz, elvesztenéd, amit eddig elértél, de akkor már nem is kellene emiatt aggódnod. Vagy nem így gondolod?
Felszisszent és megrázta a fejét. Nem, nem így. Nem akart elfelejteni érezni. Csak éppen... kimutatni nem akarta többé. Elég lesz, ha csak ő tudja, mi játszódik le benne.
Visszahajtotta feltűrt ingujját. Erre nem lehet eléggé felkészülni...! ... Főleg nem így, hogy rögtön Emiko várja idekint. Egy gyors pillantással végigmérte a lányt, majd sietve fordította Yuuka ajtaja felé a tekintetét. Mennyire más most így... Annyira megváltozott az arca... Így most tényleg olyannak tűnik, mint akit elvileg testőrként kellene védelmeznie. És ez annyira idegen volt tőle.
Szerencsére hamarosan Yuuka is előkerült és így legalább ideiglenesen félretehette gondolatait. Akkor hát vacsorára fel...

Be? Mármint a szobájába...? Ömm... biztos ő ebben? Csak nehogy valaki meglássa és félreértse...
- Ha beengedsz - mosolyodott el halványan Hiroshi. - Akkor szívesen.

Furcsamód Emikoék érkeztek korábban. Ennek a lány kifejezetten örült, s a többiekkel is megosztotta, hogy valószínűleg így jól járnak. Kifejezetten. Morinaga nem késett sokat - az úriember, mi? -, s igencsak meglepődött, hogy már teljes létszámban várják, azon meg pláne, hogy Emiko, hogy kicsípte magát és... Hayate is, Emiko is szenvtelen arccal. Érdekes... Yuuka felé fordult. Jelen pillanatban az egyetlen sebezhetőnek tűnő... Persze nyilván a többi is csak látszat... Na majd meglátjuk.
- Ezekszerint jobban vagy már? - érdeklődött. - Az arcodnak egészséges színe van. Sőt, még szebb, mint Emikonak - a lány felé fordult. - Elszúrtad a sminkedet?
A lány egy hideg pillantást vetett a férfira.
- Nem hinném, hogy az élénk színek mennének ehhez a ruhához - állapította meg kimérten.
- Valóban... - felelte lassan a férfi. - Ó... Nos rendeljünk... - pillantott fel az érkező pincérekre. Elmosolyodott. Nocsak, nocsak... Egy ismerős hölgyemény... Micsoda szép este kezdete!

Daisuke kezdte megunni a várakozást. Látott pár ismerős arcot, akik szerencsére nem nagyon vették őt észre, de úgy tűnt, Nami pont ma döntött úgy, hogy kihagyja a vacsorát. Hát persze, mikor máskor! Akkor viszont visszalopakodik a konyhába és elkapja Natsukit. Legalább a másik terve teljesüljön már mára.

- Hát persze! - nevetett Ayumu. - Bár nem túl tágas, de... - a szék felé mutatott. - Oda le tudsz ülni, én meg lecsüccsenek az ágyamra. Neked amúgy jól telt a délutánod? Nem bánod, hogy nem beszéltél Morinaga-sannal?

Natsuki igyekezett ugyanabban a modorban kiszolgálni az ismerős asztalokat is - elsősorban Morinagáéké jelentett itt nehézséget -, mint a többit. Meglepetésére, azonban a férfi egyetlen olyan szót sem intézett felé, amivel piszkálni akarná, sőt mosolygott rá, kedvesen, udvariasan, mi több kedélyesen viselkedett. Vagy... a jókedv nála rosszat jelent? Ha elégedett... meglehet, hogy kicsinált épp valakit.
Yuuka látványa viszont őt is nagyon jó kedvre derítette, így nem gondolkodott tovább a férfin. Igyekezett nem túl feltűnően pislogni rá, de közben már azon agyalt, hogyan beszélhetne vele. Talán, ha... egy cetlit kéne rejtenie valahogy a tányér alé, hogy... találkozzanak valahol később? Túl későn végez... Nem illene akkor zavarnia a lányt. De talán a holnapi ebédszünete. Csak megbocsátja Eizan, ha ezúttal nem vele tölti. Na már csak azt kell kitalálni pontosan hol, pontosan mikor, és pontosan honnan szerezzen papírt, tollat hirtelen... Áh, idióta, a kezében! Hogy lehet ilyen szétszórt!

Yuuka csak egy bólintással felelt a kérdésre, és örült, hogy hirtelen nem is kellett rendesen válaszolnia. Megint olyan feszülten érezte magát a férfi társaságában, pedig még csak most érkezett. Lesz ez valaha is másként? Mármint javulhat egyáltalán?
Azon viszont meglepődött, hogy Natsukit a pincérnők között látja. Ezek szerint már volt annyira jobban, hogy dolgozni tudjon? Tényleg, igazából azt sem tudja, mi baja volt, de erre amúgy sem illene most rákérdeznie. Azért örült, hogy a lány jobban van és találkozhattak, még ha csak így futólag is. Látszólag minden rendben volt, és egy ízben még a lány pillantását is el tudta kapni. Olyan rég beszélt vele is... Már csak azt remélte, hogy Morinaga nem akar majd belé is belekötni...

- Még nem tudom eldönteni, bánom-e - Hiroshi örömmel foglalt helyet a mutatott széken. A lány szobája nem sokban különbözött a sajátjától, de mégis... szóval mégiscsak egy lány szobája volt... - Az majd akkor derül ki, ha elkezdesz mesélni, és én meg majd csak lesek. Hát, ha nem is telt a legizgalmasabban az időm, de legalább kicsit kipihentem magam. Csak most éreztem, hogy mennyire lefáradtam ezalatt a pár nap alatt.
Úgy döntött, hogy Ichiroék látogatását jobb lesz elhallgatnia...

Úgy tűnt, Morinaga tényleg jó hangulatban volt ezúttal, valószínűleg mára már kiszórakozta magát. Hiába vette észre Natsuki Yuukának hagyott kis üzenetét is, nem adta jelét ennek, és udvarias társalgáson kívül mást nem intézett feléjük. Emiko ezt nagyrészt a saját sikerének tudta be, ha nem öltözik áldozatnak, kevésbé akarnak az ember nyakába harapni.

Ayumu udvariasan meghallgatta Hiroshi pár mondatát, aztán belekezdett a meséjébe. Nem ecsetelte sokáig, hogyan kapta meg az engedélyt, de azért pár percig arra is kitért, annyira örült az egésznek. Lelkesen mesélte, hogy mennyire kedves volt a férfi, hogy hellyel és itallal kínálta, hogy mennyire zavarban volt, mégis mennyire jól esett az egész. Aztán elmondta, hogy a férfi felajánlotta a tegeződést. Kíváncsian várta a fiú reakcióját.

Yuuka ijedten lesett körbe, mikor megkapta Natsuki papírját, de a többiek nem mutatták, hogy észrevették volna. Most viszont semmiképp sem nézheti meg, majd ha visszamentek. Még csak az kéne, hogy Morinaga észrevegye...! Tényleg... most tényleg nem szándékozik egyikőjüket sem elővenni? Nem tudta, mi lehet az oka, és hogy vajon örülnie kell-e neki, de jobbnak látta nem firtatni a dolgot. Emiko és Hayate kettőse viszont egyre inkább aggasztotta. És ez kicsit sem tetszett neki...

- Tényleg? - Hiroshi azon igyekezett, hogy tényleg csak meglepettnek látszódjon, de semmiképp sem másnak. - Huhh... És hogy megy? Mármint... ha tőlem kérne ilyet, egy ideig még biztos nem tudnám megszokni. Bár mondjuk az esetemben nem túl valószínű ez az eshetőség... De látod, mondtam, hogy fogadni fog! Látod, tényleg érdekled, nem csak úgy... nem is tudom... Szóval érted...! Tényleg... fel tudtad tenni végül a kérdéseidet...?
Ó, szóval már arra kérte, hogy tegezze? Vajon ez miért idegesíti ennyire...?

- Eizan! - kiáltotta Kazu, majd szinte rögtön el is hallgatott, mikor rájött, hogy álnevet kellett volna használnia. A francba... de hisz nem is tudja...!
- Kazushige? Ó... szia!
- Te is vacsorázni jöttél?
- Nem. Az igazat megvallva nem. Igazából csak császkálok, Natsukit várom.
- Ja tényleg, mondta, hogy ma már dolgozik - bólintott Kazu, mire Eizannak is rögtön eszébe jutott, hogy a lány is említette a Kazuval való találkozást. Meg hogy mennyire örült, amiért valaki kicsit beszélt vele. Hát... úgyis volt egy kis goromba korszaka az elején Morinaga miatt, most jöhet a kedves rész.
- Azért kicsit maradhatok, úgysincs dolgom - ült le a fiú mellé.

Natsuki meglepetten vette észre, hogy nem is olyan messze, bár már pont nem hozzá tartoznak, Harukáék is erre esznek. Nahát! A konyhába visszaérve pedig másik ismerős fogadta.
- Na épp jókor - dorgálta szelíden Dasiukét. - Már a desszertet is kivittem nekik, mindjárt elmennek. Látod merre vannak Yuukáék? Na az ismeretlen pacák velük. Az Morinaga.

Emikon még megkönnyebbülés sem látszott mikor távoztak az étteremből. Mintha az egész este - beleértve Natsuki látványát és a fergeteges ízkavalkádot is - teljesen hidegen hagyta volna. Nem sokat szólt a többiekhez, a szobájukban csak fogott egy könyvet, s az egyik fotelben ücsörögve kezdte olvasni. Csak néha-néha pillantott fel, mennyi az idő, ideje-e aludnia indulnia egy úrinőnek.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte aztán Yuukától, körülbelül egy órával a vacsora után. - Most pihenned kéne, hogy teljesen felgyógyulj - mondta neki óvón.

- Nehezen - vallotta be Ayumu. - Mindig rosszul mondom, és... olyan zavarbaejtő! Szerinted mért kérhetett erre? Nem érdemlem ezt ki! Az egy dolog, hogy egy... igen, lassan másfél éve ismerjük egymást, de... a rang és a kor... az akkoris ott van! Mindigis ott lesz! Nem értem a... a... döntését...
A kérdéseket...? Lassan megrázta a fejét.
- Látod, plussz egy kérdés, de... nem tudtam őket feltenni. Képtelen voltam... Az elején... Megpróbáltam pedzsegetni, de nagyon látványosan kitért, vagyis... kitért, mindenképpen. Talán csak én komplikálom túl... De... egyre értetlenebb vagyok. De egészen konkrétan a... a félelmeimet felsorakoztatva én... nem merek, és nem is tehetem meg, hogy rákérdezzek! És... mi van, ha megsértem és elvesztem a támogatását miatta? Nem a pénz számít! - tette hozzá aztán gyorsan, s elpirult. - Csak... ő az utolsó biztos pont az életemben. Nagyon... szükségem van rá... Azt hiszem... túlzottan kedvelem. Sokkal jobban, mint szabadna... illene...