10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Daisuke jól megnézte magának a mutatott illetőt, mielőtt az eltűnt volna az étteremből. Ó, tehát ő az? Nem ilyennek képzelte el. Bár... igazából eddig nem is nagyon jutott eszébe, szóval jóformán semmilyen képet nem ápolt róla. Na most már tudja, hogy néz ki. Kettőből egy kipipálva, ezt legalább sikerült kiderítenie, ha már Nami így kereket oldott.
Hamarosan el is köszönt Natsukitól és kereket oldott a szobájába. Mára elég volt a konyhából! És egy Shouri-mentes nap, éljen!

Ééés ez a pillanat is eljött. Az utolsó vendégek is befutottak! Oké, még az előételt is találgatják, de... több már nem jön! Látni a fényt az alagút végén! Eizan! Nemsokára itt leszek! Ugye nem koplalsz, hanem megvacsorázol szépen nélkülem?
Az órájára pillanatott. Fél tíz. Jellemző. Kilencig illik megkezdeni a vacsorát, de ezek miatt a gazdag pacákok miatt túlórázhat...

Yuuka már igencsak hajlott erre a javaslatra, mert már nemigen tudott mit kezdeni magával. Szomorúan figyelte, hogyan temetkezik a könyvébe Emiko és hogyan tisztítgatja tantoját a szoba túlfelén Hayate. Most valamiért kirázta a hideg a penge látványától. Nem lehetne ezt mondjuk a szobájában...? Ezek szerint nem...
- Rendben... - egyezett bele szinte rögtön, és közben a Natsukitól kapott papírlapot forgatta a kezei között. Tehát holnap ebédszünetben. Akkor majd az étteremben ebédel, ezúttal nem a szobájukban. - Akkor... jó éjt... - motyogta halkan. - De azért ti is aludjatok...
- Viszont... - hallotta még a sarokból Hayate válaszát.

- Jó éjt - mosolygott rá Emiko. Még kicsit olvasgatott, aztán halkan összecsukta a könyvet. Elgondolkozva figyelte Hayate arcát, míg a fiú meg nem érezte a tekintetét. Akkor kimérten felállt, jó éjt kívánt, s elvonult átöltözni. Köntösbe burkolózva sietett csak át a szobán, s ezúttal szűk tíz percben végzett a fogmosással, meg egy egész gyors zuhannyal. Bár a kapkodásnak az lett az ára, hogy kicsit összevizezte a haja alját, de sebaj... Megszárad reggelre.
Résnyire nyitvahagyta szobája ajtaját, de tényleg csak apró résnyire. Köntösét a székére terítette, bebujt az ágyba, s némán várta, hogy kihunyjanak a fények.

Hiroshi érezte, hogy enyhén elsápadt, de remélte, hogy ez nem látszott meg rajta annyira. Mármint... hogy érti, hogy sokkal jobban...? Mármint úgy kedveli, mint barátot, vagy... Na ne már! Hát hány éves az a muksó! Bár ő is feltűnőmód érdeklődik Ayumu után, és már arra is kérte, hogy tegezze...! Olyan nincs, hogy nincsenek hátsó szándékai...!
- Ez... khmm... szóval ez végül is érthető, hisz az utóbbi másfél év során lényegében számíthattál rá, ha gond volt, és nos... szóval még akkor is felajánlotta, hogy segít, mikor nem kérted, tehát... tehát... - kétségbeesetten kutatott a szavak után, de valahogy nem tudta folytatni.
Bazd, most meg mitől habog így? Ez az egész olyan abszurd! Nem mintha érdekelné vagy köze lenne hozzá, de... de akkor is!

Natsuki izgatottan vette célba a szobájukat. Szobájuk... Közös... Egyszemélyes szoba két összetartozó főnek. Már mindekttőjüké... Milyen szép is ez így... A saját szobájának a létezését legtöbbször el is felejtette. Csak akkor ugrott be, ha ruhát akart váltani. Ennyi. Örömmel lépett be az ajtón. Végre Eizan karjaiban lehet! És mellesleg farkas éhes is... Várjunk... Ez most nem a fiúról juttott eszébe! Csak úgy!

- Tehát... - próbált a segítségére sietni Ayumu, mintha együtt fejtenének meg egy nagy rejtélyt - úgy érzem, támaszkodatok rá. Igen, ez... jó érzés. Csak nem helyes. Nem rokonom. Tehát kihasználom. Nem szabadna segítenie nekem. Ó... - kapott észbe - bár... bár azt hiszem... Én is segítek idegeneknek segíteni, hisz... hisz nicns senkim és... és ha úgy lenne, amit az imént mondtam, soha senki sem segíthetne nekem, és én se senkinek, szóval... te is úgy gondolod, hogy ez nem kizárt? Az se baj, hogy ő... annyival nemesebb?

Hayate egy ideig még nézegette az immár teljesen tiszta és ápolt fegyvert, majd egy kelletlen mozdulattal a földre hajította. Hirtelen most nem is tűnt a szemében olyan értékesnek, mint eddig. Hiába mondták, hogy ez az utolsó mentsvára, úgy is tekintsen rá, és ha rosszra fordulnak a dolgok... akkor tegye meg, amit tennie kell. És azt is hiába mondták, hogy erre a pengére mindig számíthat, ez sosem csorbul ki. Tudta, hogy így van, de kivételesen teljesen hidegen hagyta. Igazából ez sem jó semmire.
Megindult a fürdőszoba felé, hogy egy gyors zuhanyt legalább még vegyen, de félúton mégis visszafordult a tőrért. Bárhogy is gyűlölte most, mégsem tudta hátrahagyni. Szánalmas...

Eizan korábban nem gondolta volna, hogy majd eddig elbeszélget Kazushigével - végül ott kötött ki, hogy ő is megvacsorázott -, mert így alig kicsivel esett be Natsuki előtt. Ó, nem is kellett így sokat várnia! És Natsuki még mindig egyben van, pont mint délben.
- Szia! - állt fel mosolyogva az ágyáról, vagyis inkább az ágyukról. - Sajnos végül tényleg nem tudtam megállni a vacsorát... Te ettél valamit?

Emiko türelmetlenebbnek érezte magát, mint valaha. Egész este azt gyakorolta, mennyire képes kontrolálni magát, msot viszont minduntalan ki akart pattanni az ágyából. Vágyakozón meredt a ruhahalomra az asztalán. A selyem anyagon ott pihent a csőre töltött fegyver. Hogy nem vette észre senki sem, hogy nála volt a vacsoránál? Hiába, tényleg sokat takar ez a ruha. Vajon ez része az úrihölgyek hasznos praktikáinak?
Észre sem vette, hogy mennyi ideig tartotta benn a levegőt. Némán fújta ki. Ahogy lehunyta aszemét, s próbált csak saját magára koncentrálni, kizárni a külvilágot, érezte, hogy teljesen felforrósodott a teste. Kezét az arcához szorította, hogy lehűtse valamennyire, de inkább csak az is felforrósodott. Honnan is ismerős ez a pörgés...? Tettre készség talán? Ilyen volt mikor gyilkolni készült is, igaz? Gyilkolni... Amit azóta sem tett még meg. Még... De talán... Talán fog... Mert most túl sok... Nem bír el vele... Nem bírja elviselni, hogy ismét egyedül maradt. Hogy megint csak magára számíthat... Túl közel volt már... És hirtelen újra mindent elvesztett. Megint. Mindent.

- Még nem - rázta a fejét a lány, aztán sietve átölelte a fiút. - Lejössz velem a büfébe? Mondjuk úgyis fenn eszem meg, nem fontos, csak egy perc, elszaladok... Csak előbb mindenképp látni akartalak.

- És mi lenne, ha tényleg felhoznánk valamit, csak... - Eizan arcán sejtelmes mosoly jelent meg. - Egész nap sürögtél-forogtál, vendégeket szolgáltál ki... Mi lenne, ha most én járnék a te kedvedben? Szóval... 'May I take your order, Madam'?

Hayate kicsit tovább maradt a zuhany alatt, mint eredetileg tervezte. De valahogy nem akaródzott kijönnie a víz alól...
Szokása szerint dereka köré kanyarította törölközőjét, majd kirázta hajából a vizet. Most úgysem zavar senki az alulöltözöttsége, már mindenki alszik. És így különben is sokkal kényelmesebb. Kidobta elhasznált kötéseit, felnyalábolta levetett ruháit, a tetejébe nyomta a tantot és már kész is volt. Mehet a szobájába és gondolkodhat tovább erről a csodás napról...

A néma csöndben Emiko jól hallotta, ahogy Hayate végiglépdel a nappalin. Nem tartotta valószínűnek, hogy a fiú benéz a szobájába, és amúgy is sötét volt, de azért igyekezett mozdulatlan lenni, s egy alvó egyenletességével lélegezni. Furcsa. Miért van az, hogy sötétben csukott szemmel, mintha élesebb lenne a hallásod?

- Hát itt is vagyunk. Nos, mit iszik az én kis öcsikém? - Haruka arcán elégedett vigyorral méricskélte Tatsuyát, miközben helyet foglaltak az egyik asztalnál.
- Muszáj innom? - nézett rá megkínzott arccal a fiú.
- Még szép hogy kell! Különben is a te ötleted volt idejönni!
- Ehh... Mi az, ami a legkevésbé árt a szervezetemnek?
- Itt...? Talán a sima ásványvíz. De nem kapsz olyat, sem gyümölcslevet! Figyelj, Tatsu. Tudom, hogy nem vagy egy nagy piás, de nem is a lerészegedés a lényeg. Azt én sem csípem, meg nekem mint nőnek rosszul is áll. A lényeg az, hogy itt vagyunk ezen a csodás hajón, egy olyan környezetben, amiben többé sosem leszünk. Nem kell berúgnod, csak igyál valamit, akár egy koktélt is. Legfeljebb kicsit jobb kedved lesz és gazdagabb leszel egy érdekes, szokatlan ízélménnyel. Tehát?
- Rendben... Odaadnád az itallapot?

- Mármint... - pislogott kicsit értetlenül Natsuki. - Hogy felhozol nekem valamit én meg... maradjak?
Nem igazán tudta mit feleljen.
- Dehát... te is egész nap dolgoztál... - motyogta. Ami igaz is, és épp ezért nem akarja ugráltatni a fiút, másfelől viszont lehet, hogy Eizan azt szeretné, hogy a kedvében járhasson.
- De ha gondolod... - tette hozzá aztán óvatosan.

Hayate némi ügyeskedés és kézfelszabadítás után lenyomta szobája kilincsét, de mielőtt még eltűnt volna az ajtaja mögött, vetett egy pillantást Emiko szobája felé. Látni nem nagyon látott még így a fürdőszobai nagy világosság után, bár nem is nagyon tudta megmondani, mit várt ettől a pillantástól. Megrázta a fejét és belépett a szobájába.

- Élvezni fogod! - bólintott Eizan. - Legalábbis remélem, már amilyen ügyetlen pincér vagyok... De azért megpróbálom! - húzta ki magát. - Szóval mit szeretnél?

Emiko csak várt-várt... Csend. Még mindig csend. Honnan tudhatja, hogy mindenki alszik? Először félt, hogy ő maga is elszenderedik, de hamar rájött, hogy túlzottan fel van pörögve, hogy ez lehetséges legyen. És valahogy... mesterségesen is ezt erősítette. Ahogy kezdtek megnyugodni a gondolatai, újra felspanolta magát. Miért, nem akarja hagyni, hogy elmúljon? Úgy tűnik, nem.

- Hát... - gondolkodott el Natsuki. - Lehetne a konyhafőnök ajánlatát? De megelégszem a személyi pincéremével is...

Hayate csak feküdt a sötétben és a plafont figyelte. Ismét csak sorra vette a nap történéseit a kedvező kimeneteltől az igencsak lelombozó befejezésig. De ő akarta így, akkor meg mit van úgy oda? Szándékosan nem mondott igazat, szándékosan bántotta még ő is Emikot. Meg utána még Yuukát is... Igencsak szar dolognak érezte Fukotani Hayaténak lenni. Még akkor is ezen járt az agya, mikor végre tompulni kezdtek érzékei, és lehunyta szemeit.

Most Eizan bizonytalanodott el egy percre, de utána felcsillant a szeme.
- Meglesz! Valami desszertet is szeretnél utána?

Vajon... most már alszanak? Hát... nem igazán tud tovább várni... Ahogy múlt az idő csak egyre jobban zsugorodni érezte a mellkasát, miközben valami forró bizsergés meg egyre erősödött. Vagy nem is bizsereg, hanem... ég? Ez inkább fájt, mint jól esett. Mégse akarta hagyni, hogy elmúljon.
Emiko lábujjhegyen bújt ki az ágyából. Ritkán hozott ennyire magabiztos és direkt döntéseket, minthogy a kényelmes pizsama helyett ezúttal lenge hálóinget vett fel. Korom sötét volt. Kezével kitapintotta a selymes anyag határát, s kicsit meg is rezzent, ahogy a bőréhez ért. Rövid… Tényleg az. Helyes. Kiosont a szobából, s csak pár másodpercet várt, míg minden tétovázást ki tudott törölni a szívéből, aztán a lehető legcsendesebben nyomta le a kilincset. Eltűnt a fiú ajtaja mögött. Elsőre zavarta, hogy nem lát semmit. Mivel csend és sötét van, az ágyában kell lennie, de… alszik? Várt, még levegőt sem mert venni. Ha ébren van, kérdőre fogja vonni, mit keres itt. Hát lássuk…

- Ezt neked kell tudnod... - mosolygott rá Natsu válaszul.

Hayate nem hiába volt könnyű alvó, szemei most is figyelmeztetőn pattantak fel az ajtó nyílása hallatán. Kései látogató, ilyenkor...? Ráadásul így suttyomban... Érdekes...
Minden idegszála megfeszült a várakozástól, de még nem mert moccanni. Vagyis inkább nem akart. Talán pont azzal követne el hibát. Ha viszont nem mozdul... az is könnyen az életébe kerülhet. Szép kis helyzet. Csak nyugalom, Hayate. És azért állj készenlétben.

Némán közelítette meg az ágyat. Mit meg nem adott volna érte, hogy láthassa az arcát. Tudni akarta, milyen, amikor ártatlanul alszik, vagy tud-e ártatlanul aludni egyáltalán egy gyilkos… De az ilyenek túl éberek. A legkisebb fényre, zajra magához térnek és… Hát csak másodpercek kérdése és felébred. Ezt abban a pillanatban szögezte le magában, amint feltérdelt az ágyra. Bal kezén támaszkodott, a jobb még mindig nem volt elég biztos, hogy elbírja. Lehet, hogy jobb lenne, ha látná egy orvos? A fiú fölé hajolt, és fájós kezével a fiú hajába túrt. Élvezte, ahogy a tincsek végigperegnek az ujjai között, majd újra a fiú homlokára térnek vissza. Annyira… mámorosan érezte magát…

- Csak tényleg meg ne bánd...! - kacsintott Eizan. - Mindjárt jövök, összeállítok neked egy fenséges vacsorát!
"A szándék legalábbis megvan hozzá...."

Natsuki vidáman bólintott. Hmm, átöltözzön míg Eizan visszaér? Vaaagy... Ne! Te jó ég... Már megint egy másodperc alatt hova kalandoztak a gondolatai. Sietve átvedlett hétköznapi ruhába, mielőtt javíthatatlanul más vágányra terelné az estét. Most Eizannak van kedve pincért játszani, ő inkább nem tart maid-partyt...

Hayate ujjai már szorosan a tanto markolatára zárva várakoztak. A fiú idegei már tényleg pattanásig feszültek és már épp azon volt, hogy hirtelen felül rejtélyes látogatója torkának szegezze a kést, mikor megérezte a hajába túró ujjakat. Mi a...? Hát ez valószínűleg nem Yuuka lesz... Akkor... Emiko?! Mi a jót keres itt?! És miért?! Igyekezett tudatosan lassítani a szívdobogását, de most nem nagyon tudta uralni. Az adrenalinszintje már úgy is felment az előbb.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte alig titkolt meglepetéssel, mikor végre megtalálta a hangját.

A tüzes fájdalom a mellkasában újra felerősödött, és Emiko érezte, hogy az arcára is átterjed. Leengedte a kezét, s inkább megpihentette a fiú arca mellett.
- Fogd be! - közölte vele, és szinte ezzel egy időben vetette magát visszatarthatatlanul a fiú ajkaira.

Hayaténak nem nagyon maradt más lehetősége, mint teljesíteni a lány kérését. Vagy inkább parancsát. Normál esetben eszébe nem jutott volna ellenkezni, de... mégis mi ez?! Távol akarta tartani magától, erre ide jön?! Mennyivel másképp reagálna most, ha nem úgy alakult volna a délután... Akkor nem érezné ezt a nem is kicsi bűntudatot. Pedig annyira szeretné kiélvezni a helyzetet...
- Emiko... - kezdte értetlenül, miután nem túl nagy örömmel, de kicsit eltolta magától a lányt. Hiába ölelte volna legszívesebben magához, de tudni akarta, mi folyik itt. Hirtelen még a semlegességet is kifelejtette a hangjából.
- Mit csinálsz...? - ismételte meg a kérdést.

Eizan kicsit elveszettnek érezte magát a sok finomság között. Te jó ég, ezt nem gondolta át előre! Izé... Bár az a valami elég gusztának néz ki... Valamiféle szárnyas lehet... pulyka? Az. Hmm, azt a salátát ott mindenképpen. És az? Az valamiféle desszert? Olyan, mint egy sima tekercs... Palacsinta? Az meg mi? Mindegy, most majd kiderül.
Tele van kockázattal ez a kajaválogatás. És mi van, ha nem is ízlik majd neki? Vagy bejön, vagy nem. Legfeljebb leég, mint pincér...

- Mondtam már, hogy hallgass! - sziszegte dühösen a lány. Mindig ezek a kérdések! Mintha akarna rájuk válaszolni...! Szörnyen dühös volt, valahogy szeretett volna fájdalmat okozni a fiúnak, agya tehát vadul zakatolt mit is kéne tennie. Kapjon bele a hajába, tenyereljen a sebébe vagy... mit kéne...?
- Most már... - vette kicsit finomabbra a hangját, de nem tudta volna megmondani miért - semmi okom sincs azt nézni, hogy te mit szeretnél...
Meg akarta magyarázni, vagy legalább levonni a következtetést, hogy ezért most mi lesz a következő lépése, de... Képtelen volt ép szavakba önteni a benne tomboló haragot és... valami mást...
Odébbtaszította róla a takarót - közvetlenül a bőrét akarta érezni - ahogy fölé lendült. Kitapintotta a fiú meztelen mellkasát és a szívét kereste.
- Hát akármit is gondolsz most... Vagy éreztél eddig... Azt hiszem most kicsit... felpörgettelek... - súgta a fülébe, mielőtt ajkaival a nyakát jelölte volna ki újabb játéka színhelyéül.

Hayate most már ha akarta sem tudta volna lassítani a szívverését, vagy akár a lélegzetvételét. A francba! Tökéletesen igaza van, tényleg... felpörgette. De ez így nem lesz jó, pont ellentétesen sültek el a dolgok, mint akarta! Vagyis... nem mintha korábban nem járt volna hasonlón a feje, de már nem korábban van! Azóta teljesen más mederbe terelődtek a dolgok és... bárhogy is élvezi, de ezt azért mégsem hagyhatja neki...! És el kellett ismernie, hogy azért igencsak meglepődött a dolgok alakulásán. Erre nem igazán gondolt volna a lány részéről...
Próbált felülni és szelíden arrébb tolni magától a lányt.
- Akármennyire is igazad van, de ezt azért mégsem kéne. Túl messzire mész...
Hmm... vajon akkor is így vélekedne, ha délután nem történt volna meg a Morinagás eset? Vagy akkor egyáltalán nem tiltakozna...? Ezt most... elég nehéz lett volna megválaszolnia.

- Megjöttem...! - tért vissza a szobájukba Eizan. - Sajnos tálcát viszont nem kaptam, szóval így nem olyan stílusos, de hát... így jártam - közben a kezében tartott dobozokra nézett. - Ha esetleg rosszat válogattam volna össze... előre is bocsi! Bár gondolom ezek nem pont egy pincér szájába illő szavak.

Emiko szeme dühösen villant egyet.
- Túl messzire...?! - körmeit a fiú mellkasába vésve igyekezett visszanyomni őt az ágyra. Úgy sejtette a fiúnak nem kerülhet sok erőfeszítésébe, hogy ülve maradhasson, de ő már most az elején nehezen bírt vele. Ez így... nem lesz jó... A francba! Miért ilyen gyenge?! Így hogy vihetné végig az akaratát? Márpedig... ő kűzdeni fog! Egy pillanat erejéig ő is zavarba jött, ahogy a puszta combjához ért a fiúé, de elvégre is... ezért van itt nem? Hogy ilyesmit érezhessen. Helyes-e? Vagy messzire megy-e? Nem érdekelte...
- Nem fogsz tudni szép szavakkal visszatartani - közölte vele hidegen a lány. - Ha nem kívánsz engem, akkor erőszakkal kell leállítanod! Már késő. Már éreztem, hogy milyen, ha az enyém vagy, most már nem hagylak kisiklani a kezeim közül! - megremegett a dühtől. - Lehet, hogy számodra én csak egy felettébb érdekes áldozatalany vagyok, de te se bízd el magad! Nagyon... érdekelt, hogy milyen lehet valaki... közületek. Erős, hideg, könyörtelen... és... már megint jól ismertem magam... pokolian vonz! Kössünk egy egyeséget, ha elismersz, mint méltó ellenfeledet! Én elszórakoztatlak téged, te elszórakoztatsz engem. Elég egyszerű, nem?

Natsuki elnézően mosolygott.
- Ha nem ízlik, majd megetetem veled - kacsintott a fiúra, aztán oldalra biccentette a fejét. - Köszönöm...

- Vállalom a felelősséget - biccentett Eizan, bár nem tudta, tényleg belé férne-e így vacsora után ez mind... Megpróbált egy rögtönzött terítést végrehajtani az asztalon, és még a hozott üdítőt is kitöltötte egy pohárba. Hát... nem egy ötcsillagos kiszolgálás, de tőle már ez is egész jó...
- Jó étvágyat...!

- Hű - pislogott Natsuki. - Igazából... mivel érdemlem ki ezt? - nézett bizonytalanul a fiúra, miközben leült, hogy nekilásson a vacsorájának. - Igazából... túlélni életem első munkanapját azt hiszem... Nem akkor dicsőség, bár... az én személyiségemet ismerve, lehet, hogy... Nami is azt mondaná, hogy ezt meg kell ünnepelni. Talán... megtettem az első lépést, hogy ne legyek menthetetlen, haszontalan munkakerülő... Na, de ezt azért tényleg nem kellett volna!

Hayate döbbenten meredt Emikora. Ez... egyszerűen hogy válthatott ki belőle hasonlót?! Amikor délután véletlenül meglátta a takaróhalom alatt, akkor annyira más volt... Erre most a szöges ellentéte az akkor látottaknak! Mit tett... Mit csinált vele?! Nem hitte volna, hogy eddig fajulnak majd a dolgok, hogy ide lyukadnak ki. Bár hogy is hihette volna! Azt hitte, mindez majd elég lesz, hogy elkerülje őt, de nem, kicsit sem volt elég!
Hogy ismerje el ellenfélként...? Hogyan is tehetné, mikor nem tud rá ellenfélként gondolni?! Valahogy muszáj lesz leállítania, nem hagyhatja. Így nem! Más körülmények között viszont... de egyelőre nincsenek más körülmények! A stratégiája úgyis kudarcot vallott, sőt, szörnyűmód megbukott. Ha továbbra is ehhez tartaná magát, csak rontana a helyzeten. Bár lehet, hogy ezen már nehezen tudna bármit rontani...?
Visszaküzdötte magát ülő helyzetbe és igyekezett leszorítani a lány kezeit. Hogy még nehezebben szabadulhasson, közelebb hajolt hozzá és szorosan ölelte magához.
- Ne csináld ezt... kérlek! Nem tudtam, hogy a végén ez lesz belőle...

- Én nem feltétlenül az első munkanapodat ünneplem - rázta meg a fejét Eizan. - Nem feltétlenül kell hozzá különösebb ok, hogy az ember hasonlóval álljon elő annak, akit szeret. Csak pont úgy jött ki a lépés, hogy most kapott el az ihlet... De igazából csak vacsorát hoztam neked... Mondjuk azt annál nagyobb örömmel!

Emiko kezdett összezavarodni, de nem akarta, hogy a fiú bizonytalanságot lássn rajta sietve megrázta hát a fejét, és vergődve próbált szabadulni.
- Kérsz...?! Mi a francnak kérsz?! A zsákmányaidat nem szokás kérni semmire! Akiket megkínoztál azokat talán kérted, hogy beszéljenek?! Hát persze, biztos nagyon sok embert így törtél meg! Légyszi-légyszi! Mondd el, könyi! - utolsó szavai már inkább emlékeztettek hisztérikus sipítozásra, mint szavakra. - Mért nézel le ennyire?! Azt hiszed nekem ennyi elég?! Akarok valamit, és én az ilyesmiből nem szoktam engedni! Ölj meg, ha nem tetszik! Mit számít, eddig is ez volt a feladatod, nem? Vagy még nem szórakoztál eleget? Ebben az esetben viszont mi a gond? Egyeznek a céljaink!
Közben még mindig mocorgott, igyekezet kirántani a karjait a szorításból, de csak annyit ért vele, hogy a jobbik most már tényleg pokolian sajgott.
- Engedj már el! - fakadt ki, mielőtt folytatta volna a mondanivalóját. - Mért nem akarsz lefeküdni velem?! Ezt talán tiltják neked?! Nehogy véletlenül valami érzelmi kapcsolat alakuljon ki valakivel...?

- Ó, értem... - felelte kissé zavartan Natsuki. S közben óvatosan kóstolt csak bele az ételbe. - Hű, de jó friss a saláta! - állapította meg. - Még így este is? Klassz! Apropó... Tudod mit hallottam a műszak végén? Holnap kikötünk felvenni pár dolgot. Kaja, üzemanyag, ilyesmi... Kár, hogy már megbeszéltem Yuukával az ebédszünetembe egy találkozót. Nem fogok tudni kimenni a partra. Bár amúgy sem hiszem, hogy engednének arra a rövidke időre... Túl sok a biztonsági ellenőrzés, csak jönnék, mennék, nem lenne időm körbenézni. De majd... figyelem az ablakokból. Ez már... "máshol", tudod... Te nem izgulsz? Én kicst idegesnek érzem magam, Úgy értem... nagyon... másmilyen lesz?

Hayaténak eszébe nem jutott volna elengedni a lányt.
- Nem arról van szó, hogy ne akarnám. Ha csak tudnád... - felsóhajtott, ahogy megpróbálta rendszerezni mondanivalóját. - Érdekel, hogy miért nem támadtam rá ma Morinagára, hogy miért nem védtelek meg...? Mert ha elkezdek valamit, azt be is fejezem. A véremben van. Csak ezt... túl későn realizáltam. Azt hittem, ezt ki lehet törölni, de nem. Igazad van, ez mindig is itt lesz bennem. Viszont egy életre elég gyilkosság terhe nyomja már a lelkemet. Felesleges lenne tagadni, ez úgy is nyilvánvaló. Ma délután... nem akartam bővíteni a listát. Nem akartam, hogy lásd, ilyen helyzetben mire vagyok képes. Hogy még ölni is képes lettem volna... érted... Neked olyasvalaki kell, aki ilyen helyzetben vissza tudja fogni magát, aki emberibb megoldást tud találni, és nem rögtön a tantojáért vagy pisztolyáért nyúl. Én viszont nem vagyok ilyen, és talán soha nem is leszek. Ezért akartalak bántani a közömbösségemmel, hogy könnyebben távol tudjalak tartani magamtól. Kegyetlen módszerrel élve akartalak megkímélni, de nem hagytad magad. Mégis idejöttél. Mondtam, hogy erős vagy... - Mivel hátsebe már igencsak feszült a folyamatos erőkifejtéstől, kicsit lazított a szorításán. - Nem kérem, hogy higgy nekem, a bizalmadat már úgyis eljátszottam. De ezt még el akartam mondani. Legalább ennyivel tartoztam neked. Az már csak rajtad áll, hogy mihez kezdesz mindezzel...

- Kikötünk? Tényleg? - csillant fel Eizan szeme. - Ó, tehát erről szólt az a beszélgetés, aminek csak a végét kaptam el... Igen, ez már egy teljesen új világ. Kicsit talán tartok tőle, de kíváncsi is vagyok! Az egész annyira... idegen. De akkor egyáltalán nem tudsz szabadulni...? - kedvetlenedett el. És ráadásul ebédszünetben sem találkozhatnak, mert akkor meg Yuukával fog beszélni. Tényleg, ezt hogy hozta össze? - Hol találtad meg? Mármint Yuukát. Utas?

Emiko észre se vette, hogy abbahagyja a fészkelődést. Döbbenten hallgatta végig a fiú szavait, s most még zavartabb volt, mint eddig. Most megint... ezeknek a szavaknak lett volna értelme, ha a délután kiesik, de... így...
- Ne...em csak... egy teszt... vagyok számodra? - kérdezte lassan. - Nem hazudtál, amikor... megcsókoltál?
Le se reagálta, amiket a fejéhez vágott. Tehát... Hayate tudja, hogy csak dühében mondja ezeket? Átlát rajta? Vagy egyszerűen csak túl hirtelen hozakodott elő ezzel a te sem érdekelsz engem dumával, miközben épp itt hisztizik és...
- Pont... olyan vagyok, mint az anyám - nyögte ki rekedtesen. - Én is csak... teremtek magamnak egy illúziót, és egy cseppet sem bánom, hogy nem igaz, amíg nem zökkent ki valaki...

- Látom rajtad, hogy ízlett - vigyorgott elégedetten Haruka.
- Na jó... igen, igazad van. Tényleg finom volt - ismerte be Tatsuya az üres poharat forgatva az asztalon.
- Még egyet?
- Nem úgy volt, hogy nem akarsz leitatni?
- Én nem is. Most már szabad kezet kapsz. Egyet már megittál, nekem már ez is elég.
- Nem, azt hiszem, ennyi elég volt.... - hárította el a felajánlást Tatsu, de akkor meglátta, mit is isznak a szomszéd asztalnál. A francba... miért kell ezeknek ilyen jól kinézniük?! - Vagy... esetleg még egy olyat. De ez az utolsó!
"Ahogy azt te gondolod..." - folytatta a vigyorgást Haruka, miközben leadta a rendelést. - Már beleestél a mélyvízbe, nincs kiút. De majd úgy is hazaviszlek, ha gáz van."

- Hát most nem hiszem - rázta a fejét Natsuki. - Aha, utas. Morinagáék asztalánál van Emikoval meg Hayatével. Amúgy egész... jól viseltük mind. Morinaga olyan... hát... egész normálisnak tűnt. Sőt... kedves volt... velem legalábbis. Szerinted... kiszórakozta magát? Ennyi volt? Most már minden oké lesz?

Egy illúziót...? Bár igaz... Alig pár óra alatt porba tiporta Emiko róla alkotott képét, most meg próbálja újra felépíteni. Talán már hiába...
- Nem volt hazugság... A hazugság az volt, mikor megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ennyivel máris kiléphetek az életedből, mindenféle utóhatás és hosszútávú fájdalomokozás nélkül. Hogy is hihettem... ... De nem akarok az illúziód lenni. Minden hibámmal és hiányosságommal együtt hús-vér ember vagyok, kézzel fogható. És sajnálom, amit veled tettem, bár tudom, hogy ez így kevés...

- Pont Morinaga asztalánál? - ráncolta a homlokát Eizan. Hát ők is jól kifogták, cseverészhetnek vele minden nap... - De azt mondod, úgy tűnt, minden rendben van. Lehet, hogy tényleg ennyi volt... Szerinted a többieket is hasonló mód... nos... "elszórakoztatta"? Bár a nagy részüket nem is ismeri, nem tudom, mit akarhatna tőlük.