10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Ayumu ijedten pillantott fel.
- O... ott akarsz maradni...? - kérdezte halkan. - Megteheted...? Márhogy... ehhez rengeteg engedély kell, és... és... mármint... nem lesz honvágyad? Én... engem is érdekel a nagyvilág, de... azért... mégiscsak Japán az otthonom. Oda húz a szívem, és végül... végül ott leszek. Akármennyi helyet is járok majd be életem során. Végül mindenképp ott maradok majd. Ezt... Morinaga felajánlotta a lehetőséget, de... ezt nem csak azért nem akarom elfogadni, mert a saját erőmből akarok mindent elérni. Egyszerűen... nem akarom. Ezek szerint viszont... te egyáltalán nem így gondolkodsz... - állapította meg, és... fogalma sincs, miért teszi ez olyan szomorúvá.

- Szia drága! - hajolt le a fiúhoz, s egy puha csókot lehelt a szájára. - Hoztam vacsorát - pakolta le a zacsit az íróasztalra. - Remélem jókat válogattam össze...

Morinaga idegesen járkált fel-alá. Ma már nem dolgozik... És feltűnő lenne, ha leküldetne érte valakit ilyen késő este... De reggel... Reggel az lesz az első dolga, hogy utánajár. Talán Shinji csak blöfföl. Biztos, hogy blöfföl! Ayumu nem olyan lány... Nem állna le azonnal egy idegennel! NEM!
Remegő kézzel töltött magának egy újabb pohár italt.

- Lőtt sebeim...? Hát, igazán súlyos egy sem... - vont vállat Ichiro, mintha már teljes közömbösséggel tekintene a témára. - Bár van egy-pár csúnya hegem, de egy kis túlzással talán még sexynek is mondhatjuk. Bizonyára nagyon megnyerő, ha így néz ki az ember... - húzta el kicsit a száját. - De mit panaszkodok, még csak nem is én kaptam a legtöbbet vagy a legdurvábbakat...
Miharu válaszára egy sóhajtással reagált. Igen, élni... mindannyian azt akartak. Abban a helyzetben... mindenki teljesen másként látja a dolgokat. Hiroshi és ő iszonyatos tűzerőt képviseltek volna együtt. Lett volna esélyük utolsónak maradni, ezt sejtették mindketten. De utána? Melyikük lépett volna előbb? Valamelyikük megtette volna, ha mást nem, akkor maga ellen fordítja a fegyverét... Talán végig csak ez tartotta vissza őket. Ha mondjuk kijelentették volna, hogy két győztes is lehet... akkor egyáltalán nem biztos, hogy ugyanígy reagáltak volna. Nem... nagyon is sejtette, hogy másként léptek volna. Ahogy az ő hatására Miharu is újragondolt sok mindent, neki is át kell gondolnia nem egy dolgot nővére hatására...
- Vannak dolgok... amiket nagyon nehéz elfogadni... Pedig az érvek és az emberség a megbocsátás mellett állnak és tudod, hogy ahhoz kéne neked is folyamodnod, de... mikor arra kerülne a sor, mégsem olyan egyszerű, bárhogy is szeretnéd... Ezt újra meg kell tanulnom.

Hayate némiképp nehéz szívvel, de bólintott. Pedig valamikor muszáj lesz beszélnie Morinagával, de ha... valami tényleg történne, esetleg ő nem tudná visszafogni magát... Nem, nem teheti ki még ennek is Emikot.
- Rendben, nem megyek el hozzá... - féltőn ölelte át a lányt. - Itt maradok.

- Himeno gyilkosáról beszélsz? - kérdezte hirtelen a lány.

- Nem, természetesen számomra sem lenne könnyű az elszakadás... - Hiroshi enyhén megrázta a fejét. - Otthonról is pokolian nehéz volt... És mindez még egyáltalán nem biztos - Ó, dehogyis nem! De helyes, ámítsd csak tovább, hogy hátha maradsz...! - Igazából még nem tudom, mit akarok. Vagyis... de, vannak elképzeléseim. És voltak is... Csakhogy... néha áldozatokat kell hoznunk és lemondani a számunkra fontos dolgokról... bárhogy is fájjon... Mert van, hogy nem tehetsz mást.

- Ígérd meg! Tudnom kell, hogy azután se lépsz le, hogy elaludtam! - Emiko szinte könyörgött, s még erősebben szorította a fiút. Nem, semmiképp sem hagyja. Megint mellette fog aludni, hogy ne tudjon megszökni...

Az egész helyiségben egyedül csak a cica kóricált zavartalanul, bár elég fáradtnak tűnt szegényke. Leheveredett a padlóra, de úgy tűnt, nem tetszik neki, hát körmeit az egyik fotelbe mélyesztve igyekezett felkapaszkodni, de most nem ment olyan könnyedén, mint az előbb a kanapéra, s némi szakadás hangja után, második próbálkozásra végre feljutott, s elégedetten heveredett le a hihetetlenül puha párnázott ülésre.

- Mintha előre tudtad volna, hogy elalszok... - mosolyodott el Eizan, és csak ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen épp most tett beismerést. Na mindegy, úgyis látszik még rajta, hogy kómás. - Hmm, akármik is ezek, idáig érzem az illatukat.

Ichiro a szájába harapott. Nem, nem mondhatja el, ki volt... Ha megbocsátani nem is tud még, de azt azért mégsem akarhatja, hogy Nami miatta veszítse el Miharu barátságát. Végső soron neki is meghalt három barátnője, de főként Kaori... Valószínűleg Nami is eleget szenved, de... de...
- Igen... - felelte halkan.

Ayumu még mindig értetlenül pislogott a fiúra. Próbálta összerakni a szavait, de mikor azt hitte már érti, megint mondott valami furcsaságot, ami enm vágott a képbe.
- Nem értem, mit nem tehetsz meg? Valami... baj van? - aggódva figyelte a fiút. Olyan szomorúnak tűnik. Hogyan segíthetne neki? A szülei... dehát meg kell érteniük, nem? A gyerekük, biztos mindenképp szeretik, és... Nem jó az úgy, ha aragban van velük...

Natsuki elmosolyodott.
- Igazából csak nem volt kedvem odakinn enni. Gondoltam megfosztalak a lehetőségtől, hogy mindenképp itt maradjunk - vallotta be. Nekiállt kicsomagolni az ételt, aztán oda is vitte az ágyhoz, látva, hogy szegény fiú még mindig elég álmos. Mellesleg meg ő is elég lestrapált volt már...

Miharu legszívesebben átölelte volna a fiút. De most, itt... ez elég fura lett volna, mégha testvérek is.
- Nem ismerem a körülményeket. Nem tudom, mennyire voltak rákényszerítve, de... Én sem tudnék sohasem megbocsátani annak, aki elvette a lehetőséget attól, akit szeretek. Így... talán nem helyes, hogy nem bocsátasz meg, de... de kit érdekel mi a helyes? - Miharu megrázta a fejét. A fenébe, hiába gondolja így, nem kellett volna ezt mondania. Ez nem vezet sehova, megnyugváshoz meg végképp nem. - Ha... ha gyűlölöd, az normális. Csak... magadat ne pusztítsd tovább. Ez a lényeg.

Hayate igyekezett leplezni szándékait, Emiko mégis megint átlátott rajta. És most hogy így rákérdezett, nem tudja nem megígérni.
- Hihetetlen, hogy mennyire kezdesz már kiismerni. De megígérem - adta meg végül magát. - Ígérem, hogy nem keresem fel egyedül Morinagát...

Yuuka egyből a cica felé kapta a fejét, mikor meghallotta a szakadás félreismerhetetlen hangját.
- Jaj ne... - nyögte a fotel felé sietve, ahol viszont már csak egy elégedett kismacska, és némileg megkarmolászott huzat fogadta. - Én meg közben ennyire vigyázok rád...! És még csak pár órája, hogy itt vagy... Remélem, hogy azért legalább a rögtönzött almot szándékodban áll majd használni...

Nobu örült, hogy Nami mégis megjelent nála, s bár nem a legderűsebben váltak el délután, s látta, hogy a lány most is feldúlt, egy szót sem szólt, nem is kérdezett semmit. Csak magához vonta a lányt, s igyekezett megnyugtatni őt. Nem beszéltek semmi nehéz témáról az este. Vettek egy közös zuhanyt, aztán ledőltek az ágyba, s szinte rögvest el is aludtak.

- Inkább... egyelőre hagyjuk ezt az egészet... - javasolta Hiroshi, majd Ayumura pillantott. - Nem akarok hirtelen mindent rád zúdítani. Ezt a beszélgetést sem terveztem ilyen komor hangvételűre, erre tessék... Kicsit elszúrtam.

- Huhh, remélem ezért nem ölnek meg nagyon bennünket... - nyögte Emiko a cicára bámulva. - Szegényke... magas neki ez a sok fotel... A föld meg olyan kemény... Nem tudunk... csinálni neki valami vackot? - kérdezte miközben lehúzta maga mellé a fiút. Most, hogy mellette ücsörgött némileg nyugodtabb volt, vagy legalábbis ideiglenesen el tudta nyomni a borzasztó gondolatait. Álmában úgyis újra előtörnek majd, de addig...

- Nem, nem dehogy! - rázta a fejét Ayumu. - Örülök, hogy megbízol bennem, és... én szeretnék segíteni! Ha... ha bármikor úgy gondolod... nekem... nekem beszélhetsz róla...! Szívesen meghallgatlak! És... nem bánom, hogy így alakult az esténk...

- Ágybavacsora? - mosolyodott el Eizan. - Otthon kivágtak volna ezért. Milyen jó is, hogy most nem szólhatnak rám egy ilyen apróságért... Hiszen meglehetősen kényelmes módja ez az evésnek. Na és, mennyire fárasztottak le így a második nap?

A gyűlölet normális...? Igen, végül is természetes emberi reakció... Az már más kérdés, hogy a megbocsátás is az... Vajon Miharu akkor is ezt mondaná, ha tudná, kiről van szó? Nem számít, tőle nem fogja megtudni.
- Igyekszem... - felelte jobb híján Ichiro. - Előbb-utóbb majd rendeződnek bennem a dolgok. És hogy végül hova lyukadok ki... az majd kiderül.

- Ó, hát azt hiszem sok dolog miatt csak lesnének a szüleink... És ebben csak a legkevesebb az ágyba vitt vacsora. Nem tudom például, mit szólnának, hogy rendszeresen szexuális kapcsolatot létesítesz egy bizonyos hölgyeménnyel, valamint, ha kell az életét is meg tudod védeni... Azt hiszem... megdöbbennének, nem? Vagy hogy dolgozol... Csupa... furcsa dolog besz bennünket körül, és... rövidebb lista lenne azokat felsorolni, akiket nem botránkoztat meg, hogy ennyi idősen ezek... jelen pillanatban normálisak számunkra.

- Ebbe... nem igazán tudok beleszólni - mondta Miharu, de azért egy kis aggodalom is vegyült a hangjába. - Nem akarom, hogy bajod legyen, de... jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan segíthetnélek... ebben... Nagyon keveset tudok, de... nem is ez a legnagyobb baj. A... a lelkedet végtére is... csak te tudod gyógyítani, mindenki más, maximum... a gyógyszert adhatja, amit vagy elfogadsz vagy nem, vagy használsz vagy nem... És néha... még útmutatóval és szándékkal se sikerül, mert... túl bonyolult... Ah... te jó ég, ne figyelj rám! Hülyeségeket beszélek...

Yuuka meglepetten nézett Emikora, majd elmosolyodott. Szegényke...? Hogy megváltozott a hozzáállása!
- De, én is ezen gondolkodtam... - felelte a lány, miközben körbelesett a szobában. - Szerintetek beáldozzuk számára az egyik törölközőt? Van egy jó pár a fürdőben, és azok egész puhák is.
- Szerintem egyet tudunk nélkülözni - bólintott Hayate, miközben nyugtatólag simogatta Emiko hátát. Annyi mindent szeretne tenni érte, és hiába van meg az elhatározás, mégsem jut sehova sem... Mivel könnyíthetne a lány lelkén...?

Emiko is megengedően bólintott.
- Köszi Yuuka!
Elengedte Hayate kezét, és felkecmergett.
- Én... azt hiszem, mennék aludni, ha nem túl nagy baj... Csak lezuhanyzom és... te mikor tervezel aludni?

Hiroshi hálás tekintettel nézett a lányra. És még ő a rendes...? Akkor Ayumu mégis mi?
- Köszönöm... - biccentett egy aprót. - Igazából én sem bánom... És ha elég árnyaltan is fogalmaztam, de azért köszönöm, hogy mégis meghallgattál.

- Igazán nincs mit - mosolygott rá a lány. - És igazából még akármeddig kószálhatunk, mert holnap csak délután kezdünk, szóval addig aludhatunk, ameddig csak akarunk!

Eizan kis híján félrenyelt, pedig még neki sem látott a vacsorának.
Hát igen, ez igaz. A szülei talán már rá sem ismernének így. Na jó, ha kicsit erőltetik az agyukat, akkor azért igen. És a húga...? Tényleg... ő mit szólna Natsukihoz...? Remélhetőleg jobban kijönne vele, mint anno Kitával. Sőt, Kitánál rosszabb igazából már nehezen lehetne...
- Nos... igen, nem kicsit lepődnének meg... - bólintott. - De azért... mégis kíváncsi lennék, hogy hogy fogadnák ezt a kis felsorolást, ha eléjük állok és úgy adom elő. Ó, te jó ég - felnevetett. - Szép lenne, az biztos! De jelenleg mégsincs panaszkodni való kedvem - mosolygott a lányra. - Tökéletesen elégedett vagyok a helyzetemmel.

- Nem... annyira nem is hülyeség... - felelte elgondolkodva Ichiro. Igazából... ő tényleg nem akarja még bevenni azt a gyógyszert. Csak dacol... Szánt szándékkal dacol, hogy ő bizony nem felejt, hogy ő bizony nem bocsát meg. Csak most értette meg, ezen a hasonlaton keresztül. Ő tényleg saját magát akadályozza, Miharunak teljesen igaza van! De ez a különös dac, ez a visszautasítás... hogy lehetne eltüntetni, ha közben nagyban ragaszkodik is hozzá?! Lesz még itt munka bőven. Először végül is csak önmagát kell legyőznie. Ó persze, fél kézzel megcsinálja...
- Ezzel most jóval többet segítettél, mint gondolod... Elkezdtem... megérteni a dolgokat. Legalábbis azt hiszem, hogy alakul a dolog...

Natsuki lassan megcsóválta a fejét.
- Ne mondj ilyet! Nem akarom, hogy... tökéletesen elégedett legyél vele. Mindketten tudjuk, hogy... ez így... nem jó, és... éa felesleges bemagyarázni, hogy az. Én... örülnék, ha bemutathatnálak otthon, de... még csak azt sem tudják, hogy élek és én... folyton azt kívánom, hogy bár ne kellene így lennie, de... így kell. De ettől még nem kell azt hazudnunk, hogy ez volt minden vágyunk - lehajtotta a fejét. Na tessék, szépen elszúrta a fiú kedvét.

- Zuhanyozni? Akkor gyorsan kimentem azt a törcsit! - pattant fel Yuuka, és sietve bevette magát a fürdőbe, hogy elővegye a cica leendő fekhelyét.
- Pihenj csak... - felelte közben Hayate, és ő is felküzdötte magát a kanapéról. - Én...? Nem tudom, még nem igazán figyeltem arra, hogy mennyire is vagyok fáradt. De elfutni most már nem fogok.

- Oké, hát csatlakozol, amikor csatlakozol - rántotta meg a vállát, s elindult a fürdő felé, hogy egy pajkos hátrapillantással még ellenőrizze milyen fejet vág Hayate, mikor leesik neki...

- Tényleg...? - kérdezte meglepetten Hiroshi, majd neki is eszébe jutott a beosztás. - Ó, tényleg...! Jó, hogy szóltál, valamiért abban a hitben voltam, hogy reggel kezdünk. Uhh, így viszont megint jó dolgos műszakunk lesz este. Hmm... akkor viszont most merre? És most nem ér áthárítani, te választasz! - mosolyodott el. - Hová szeretnél elnézni?

Miharu elmosolyodott.
- Örülök.
Várakozóan nézett a fiúra. Ennyi a faggatás? Végülis... semmi kínos kérdést nem tett fel. Ez egész könnyű volt. És valóban nem kellett leitatniuk egymást. Csak egyetlen koktélt ittak. Bár... még ki tudja mire terelődik a szó... Mondjuk, ha rajta múlik, ő inkább visszavonul aludni. Szeretne a holnapi fellépésen maximálisan pihent lenni, de még délelőtt el kell intéznie valamit, és... Hát igen, ahhoz aludni sem árt.

- Igazad van... - sóhajtott Eizan, majd lágyan elmosolyodott. Kezével végigsimított Natsuki arcán, és felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. - Tényleg nincs minden rendben, és még a veszély sem múlt el. Igen, én is nagyon jól tudom. És bár nincs számunkra visszaút... de örülök, hogy veled csinálhatom mindezt végig. Még akkor is, ha minden irányból bizonytalanság vesz körül...

- Ah, én... - töprengett Ayumu. - Nem is tudom... Nincs konkrét ötletem, de... kezd kicsit hideg lenni, és az se olxan jó, ha céltalanul kóborlunk bent, mert megnéznek, szóval talán... - elpirult. - Nem, mindegy... nekem tényleg mindegy! - mondta gyorsan.

Natsuki meglepetten figyelte a fiút.
- Hát.. persze... - nyögte ki. - Jobb, mint egyedül, és... veled én is sokat nyertem. De azért mégis... talán... akkoris együtt lennénk, ha valami csoda folytán maradhattunk volna...
De erről semmmi értelme beszélni. Megint nem vezet sehova. Inkább sietve elfogyasztotta a vacsoráját, s részéről lezártnak tekintette a témát.

Nemcsak Emiko volt tanúja Hayate reakciójának, csak Yuuka éppen nem tudta mire vélni a fiú arcán felbukkanó némiképp hitetlenkedő, de mégis elégedett félmosolyt. Na jó, ennek bizonyára nem ahhoz van köze, hogy ő épp megágyazni készül a cicának, sokkal inkább Emiko válthatta ki ezt a fiúból. Ejnye...
Kinézett egy nagyjából megfelelő helyet, ami nem volt útban és viszonylag kevés volt az esélye annak, hogy felrúgják a cicát ha éppen ott pihenget, és elrendezgette a törölközőt. Na ez sem lesz sokáig fehér, akármilyen színű is a macska...
- Gyere, cica...
Óvatosan kiemelte a fotelben szendergő cicát és megismertette új helyével.
- Látod, ide sokkal könnyebben eljutsz. Bár gondolom, a fotel sokkal kényelmesebb, de inkább maradj itt. Nem, nem az ölemben...! Ó... csak... egy kicsit. Utána mész a rendes helyedre.
- Lassan ki kéne találni neki valami nevet - jegyezte meg Hayate, miután végre elszakította a tekintetét a fürdőszoba ajtajáról.
- Tudom, csak az este nem igazán volt alkalmam gondolkodni rajta... Hayate, ha megkérhetlek, raksz a táljába egy kis vizet? Hátha szomjas lesz az éjjel. Köszi...!

Emiko tényleg nagyon álmos volt már, de azért felvett egy köntöst is a hálóinge felé, hogy ha már feltűnően át is sétál a szobán, azért... ne hozza annyira zavarba Yuukát... Mint mondjuk amennyire ő vörös volt, mikor jó éjt kívánt, majd ezután Hayate szobájában tűnt el.

- Miharu... - szólalt meg egyszercsak újra Ichiro, és furcsa mosoly jelent meg az arcán. - Mivel szivattak meg eddig legjobban téged? Csak mert engem folyton szivat Hiroshi, meg az öccse is, és érdekel, miben nyilvánul ez meg más háza táján.

Miharu meglepetten pillantott fel.
- Szivatni...? Mármint... úgy... viccesen? Én... - vadul igyekezettt gondolkodni, de... kicseszni vele, tönkretenni a napját, a felépített munkáját, akármit.. ilyen már volt, de... cska poénból, valami... akár durvát, de nem rossz indulatút. Nem, ilyen nem volt, hiába is törte a fejét. Lassan megrázta a fejét.
- Mért ez... jó... dolog...?

Hiroshi vetett egy oldalpillantást Ayumura. Mire gondolt, ami nem mert kimondani...? Vajon meddig tudja ugratni? Persze csak finoman...
- Hmm... pedig valami azt súgja, hogy nagyon is mondani akartál valamit - lesett oldalra arcán ravaszkás mosollyal. - Persze lehet, hogy mégis csak én láttam rosszul...

Eizan is eltüntette a vacsora ráeső részét, és közben igyekezett elűzni magából a Natsuki által felvetett 'mi lett volna, ha'-kat.
- Gondolom, holnap is ugyanígy dolgozol. Hmm, én meg szabadnapos leszek... A jó oldala az, hogy csak miattam nem kell olyan iszonyat korán kelnünk.

Ayumu ettől a kérdéstől egy pillanat alatt teljesen kész lett. Te jó ég, most... most... te jó ég, mit hisz most róla, és... mi ez a hangsúly? Valamiért, megmagyarázhatatlan volt, de Ayumut ijedtség töltötte el.
- Én... sajálom, én... fáradt vagyok... - nyögte ki halkan. - Azt hiszem... Jobb, ha elmegyek aludni, nem tudnék már sokáig kellemes társaság lenni. Hiába kelhetünk későn, ma kora reggel óta fenn vagyunk, és én... Használhatatlan vagyok most...

- Igen, az jó lesz - helyeselt Natsuki, s miután összerakta a dobozokat, s kivitt mindent a szemétbe, elsietett zuhanyozni is. Nemsoká már ágyban lesz... Hmm... De jó...

Huhh... igen, most már biztos, hogy jól látta reggel, hogy Emiko Hayatétől jött ki. Most meg hozzá ment be...! Na jó, ő is egy hétig aludt Benawival és tényleg csak aludt! Nem kell mindig téves következtetéseket levonni... Oké, a legjobb lesz, ha ő is elmegy zuhanyozni.
- Mehetek...? - nézett kérdőn Hayatére.
- Menj csak, majd megyek utánad. Addig pedig vigyázok a dö... cicára.
Hayate szinte rögtön az ajtaja felé pillantott. Hmm... Lehet, hogy kivételesen nem egy szál törölközőben kéne parádéznia, hanem idekint felkapni magára valamit...

- Hát, nem mindenki szereti, de nekünk már szinte lételemünk - bólintott Ichiro. - Elvetemült egy hármas voltunk mi... Most is hármas vagyunk, csak a harmadik tagot még meg kell rontani. Nem úgy...! Úgy értem, már kapisgálja a hülyeségeinket, és alkalmazkodik is hozzánk, de azért van még mit fejlődnie. Sebaj, majd beletanul. Mondjuk bárkit mi sem ugratunk, kizárólag csak zártkörű poénokkal állunk elő. Egymásnál már nagyjából tudjuk, hol a határ. És bár látszólag vannak belőle sértődések, de a vége mindig nagy röhögés. Kivéve néhány... szélsőséges esettől, de azok most nem számítanak...

Emiko ezalkalommal valahogy semmi késztetést nem érzett, hogy rámásszon a fiúra. Mikor az végre megjelent, csak óvatosan nekidöntötte a fejét, s mint aki csak rá várt perceken belül el is aludt.

- Értem, hát... ez érdekes lehet... - Miharu elhúzta a száját. Ja, bizonyára... De maximum hallgatni. - Nekem nem nagyon volt részem ilyesmiben. - Hm, mit szólsz ahhoz, hogy szép lassan visszatendáljunk a szobánkba? - érdeklődött. - Aztán úgy is tudunk még bőven beszélgetni, hogy az ágyban vagyunk, már ha akarunk... Csak... kezdek álmos lenni... Fura.

Hiroshit egy pillanat alatt elöntötte a bűntudat. Basszus... kicsit messzire ment. Néha még mindig hajlamos elfelejteni, hogy milyen érzékeny is Ayumu. Nem szokott hozzá az ilyen lányokhoz...
- Rendben... - mondta hangjában árnyalatnyi szomorúsággal. - Azért a szobádig még elkísérlek, úgyis nekem is arra kell mennem.

Hayate jólesőn ölelte magához Emikot, de még egy ideig nem tudott elaludni, csak a plafont bámulta. Idegesítette, nem, feldühítette az a játék, amit Morinaga folytatott. És dühítette, hogy újra meg újra így kell látnia Emikot, és még csak tenni sem tud semmit. Valamit pedig tennie kell...!