10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Hidd el, az én ébredésem sem volt túl derűs! - vágott vissza Hiroshi. - Neked köszönhetően sokkal korábban felráztak. Nem áll szándékomban a kis játékod miatt meghalni, úgyhogy ha kérhetlek, ne folytasd tovább.

- Mit számít már aggódom-e vagy sem? Igen, aggódom, és igen, félek, de... Már... késő meggondolnom magam. És Morinagának igaza van, ha tetszik hanem. Gyilkos vagyok. A saját anyám gyilkosa.
Megrázta a fejét, s igyekezett eltávolodni a fiútól.
- Megyek. Felöltözöm. Összeszedem magam és... azt hiszem sétálok egyet...

- Meghalni? Játék? - pislogott ártatlanul Shinji. - Miről beszélsz egyáltalán?

- Ha szükséged van rám... itt leszek...
Hayate szívesen felajánlotta volna, hogy elkíséri a lányt, de sejtette, hogy most egyedüllétre van szüksége. Bizonyára szeretné rendezni magában a dolgokat.
De hogy gyilkos lenne... Melyik a rosszabb? Ha a saját kezeddel vetsz véged az egyik szülőd életének, vagy ha épp így a távolléteddel ölöd meg? Van olyan egyáltalán ilyenkor olyan, hogy 'rosszabb'...?

- Köszönöm... - biccentett Emiko, mielőtt kisétált. Jól nevelt mosollyal köszönt Yuukának. - Reggelt! Máris ilyen korán...? Illetve... hm, nos nincs is olyan korán, de... azt hiszem én is könnyen hozzászoktam a kényelemhez - vallotta be zavartan. Holott valószínű a sokáig alvás nem a hajónak, hanem Hayatének szólt...

- Ne pislogj nekem itt a nagy szemeiddel, most nem tudsz meghatni - igyekezett megőrizni a higgadtságát Hiroshi. - Ha csak rólad lenne szó, azt mondanám, jól van, tégy, ahogy akarsz, csakhogy most nem csak rólad van szó, de még csak nem is rólam. Az már más kérdés, hogy engem csinálnak ki először, ha nem állítod le magad, és ez a lehetőség igencsak kellemetlenül érint.

- Na várj, ezt most minden poént mellőzve nem egészen értem - foglalt helyet az egyik fotelban Shinji. Basszus, kéne egy kávé... Bezzeg ilyenkor Nami sincs itt.. Ja, hogy ő űzte el... Remek... - Miért is csinál ki téged? Morinagára célzol, nem? De ha valakire dühös, az én vagyok. Mindehhez neked mi közöd? A szavaidból úgy szűröm le, nem engem féltesz, akkor meg mit keresel itt?

- Jó reggelt...! - köszönt vissza Yuuka, és gyorsan mosolyt varázsolt az arcára. Nem, még véletlenül sem volt az előbb nem messze onnan, ahol állsz, valami nagyon nem oda való. És még véletlenül sem a cicától származott az a valami. Azért a légfrissítő csak elnyomja azt a kis maradék szagát, nem...?
- Kivételesen előbb keltem nálatok - mosolygott kissé vidámabban. - És épp teát főzök, ha kérsz majd esetleg.

- Ezek a gyerekek teljesen magukra maradtak! – folytatta Miharu, ignorálva a férfi szavait. – Ha rád nem számíthatnak, hát kire? Tényleg nincs lelkiismereted? Egyszer önzetlenül segíteni az embereken… megtehetnéd! Belefér a költségvetésbe!
- Ezek nem ártatlan gyerekek, vagy az apró betűs részt kihagytad? Van miért bűnhődniük. Mindannyiuknak…
- Ichiro nem tett semmi rosszat! Csupán az életét védte, ahogy a többiek is, de ő… Még csak feleslegesen sem ölt, nem… nem ragadta el az élni vágyás, annyira, hogy másoktól elvegye a lehetőséget, bár… azt sem tudnám elítélni. De így neked sincs jogod! Túl sokat szenvedett már… Hát nem érted?! Szüksége van valakire! Elvesztette a családját, talán barátait is, és azt a kislányt, akit szeretett! Komolyan úgy gondolod, hogy ez még nem elég?!
Morinaga meglepetten nézett előre. Mégiscsak jó ötlet volt, hogy Miharu nem láthatja az arcát. Szóval barátnő, mi? Megvagy te is, Ichiro… Milyen ironikus, hogy pont ő árulta el, aki azt állítja jót akar…
- Nos, bizonyára nem egy ilyen lepcsesszájú ribancra van szüksége, mint te… - a hangja hirtelen nagyságrendekkel hidegebb lett. – És a szomorú az, hogy most már nekem sem. Már nem vagy megfelelő a feladatodra.
Ahogy a férfi visszafordult felé, Miharu először értetlenül meredt a fegyverre. Nem tudta mi az, nem tudta mit keres itt, miért fordul felé a csöve… Aztán ahogy lassan tudatosult benne a helyzet, még mindig nem tudta komolyan venni… Zavartan felnevetett.
- Ne szórakozz, ez… - elakadt, s előbb a fegyvert aztán a férfi arcát figyelte, majd újra a fegyvert. – Ez… - ismételte. Meg akarta kérdezni, hogy most ezzel mit szándékozik elérni, de ahogy a férfi közelíteni kezdett felé, életösztöne egész más irányba terelte a figyelmét. A menekülésre. Hátrálni kezdett.
- Miért nem hallgatsz sosem az okosabbakra… - csóválta a fejét a férfi. – Mindigis olyan forrófejű voltál… Ezt a mentalitásod imádtam az ágyban, de egyébként… Útban vagy – mondta fagyosan. – És most már egyébként is ráduntam. Több terhemre vagy, mint előnyömre. Ezt a tervem is elcseszted. Adtam egy utolsó esélyt. De te nem tudod a néma bábot játszani. És még te akartál színész lenni… Talán a pokolban, Miharu-chan…
- Nem – rázta a fejét. – Ezt nem gondolhatod komolyan! Nem tudod megtenni feltűnés nélkül… Ebből nem mászol ki… És semmi értelme! – sorolta egyre zaklatottabban.
- Már hogyne lenne – lepődött meg a férfi. – Rémesen pletykás vagy, ezt nem is tagadhatod. Ha hagylak szabadon futkározni, nemsoká az egész hajó tudni fogja, hogy kik is vannak a fedélzeten, és akkor a drágalátós öcsikédnek tényleg végleg annyi… Ezt te sem akarhatod… Látod, megvédem én őket…
- Nem! – jött ki valami egész furcsa hang a lány torkán, magas volt, vékony, de halk… Mért nincs semmi ereje a hangjának?!
A férfi a zsebébe nyúlt, egy szövetzsebkendőnek tűnt, amit elővett, s a pisztoly csövére csavart. Miharu pedig lassan elérte a falat. Kétségbeesetten pislogott menekülési útvonalért, de csak a fotelek felé tudott elindulni.
- Nem akarok neki bajt okozni, egy szót sem fogok szólni! – fogadkozott.
Akkor sem merte még elhinni mi történt, mikor megszólalt a lövés hangja. Még így is hangosnak tűnt, hogy a férfi tompítani próbálta, lehetetlen, hogy senki se hallja! Ez volt az első gondolat, ami átfutott rajta, és az utolsó is, mielőtt a földre rogyott. Az egész ijesztően gyors volt. Az előbb még a lábán állt, s az a lövedék valahol felül érte, miért képtelen akkor a lábait használni?! Ez… nonszensz… Aztán meglátta, hogy a férfi még nem végzett. Ijedten konstatálta, hogy fordult a tár. Nem! Zihálva kúszott a fotel mögé. Most már nem kételkedett, hogy menekülnie kell. Tudta, hogy nem fog megállni! Nem fenyegeti, nem rá akarja venni, hogy ne merjen beszélni… tényleg meg akarja ölni! Meg fogja… meg fogja! És nem tud elmenekülni… Mért nem tud felállni?! Szúrt, ha lélegzethez próbált jutni, és szédülni is kezdett. Fájdalmat azonban nem érzett, biztos csak a sokk, nem találta el… azért tölt újra… Sietve lepillantott hát. Azon nyomban hányinger fogta el, ahogy befogadta tulajdon véres mellkasának a látványát. Lehetetlen… Nem halhat meg… Nem… Ez így annyira… értelmetlen, annyira… bolond… Nem kell így történnie, ő… nem tett semmi rosszat… Nem is ismeri ezeket az embereket, mért kéne miattuk meghalnia? Ijedten sikoltott fel, ahogy a férfi feje felbukkant a kanapé mögött.
- Ne! Egy szót sem szólok, egy szót sem! Ne! Könyörgöm, ne! Nem akarok meghalni! Nem fogok… Nem fogok! Yoshiro… Morinaga-san, kérem!
A férfi arcán azonban nem mutatkozott annak a jele, hogy létezne benne a kegyelemhez hasonlatos érzés. Miharu még mindig igyekezett hátrébb kúszni, de már nem is négykézláb közlekedett, hanem a padlón húzta magát. Valószínűleg nem élte volna meg a következő másodpercet sem, ha nem szól közbe az a kopogás.
- Kérem, segítség! – sikoltotta ismételten a nő. Meg kell hallják, meg kell…
Morinaga dühödten kelt fel, s sietve zsebrevágta a fegyvert. Ezt most már cseszheti… Igyekezett minél zaklatottabb ábrázatot magára erőltetni. Jól sejtette, a személyzethez tartozott az illető.
- Kiáltást hallottunk, és… - kezdte, Morinaga azonban közbevágott.
- Azonnal hívjon orvost, egy nő megsérült. Ne kérdezősködjön, gyerünk!
A férfi ijedten bólintott, s elrohant. Morinaga kimérten sétált vissza a nőhöz. Elégedetten figyelte, hogy az már csak fekszik a padlón, s egyre gyengébben lélegzik. Nos… Ha szükség lenne rá, felszólította volna, hogy ha élni akar, egy szót se, tartsa magát ahhoz a meséhez, amit ő előad, de… Meglehet, meg sem éli, hogy tiltakozhasson…

- Na jó, akkor kezdjük az elején - sóhajtott Hiroshi, és az egyik fotel támlájára támaszkodott. - Morinaga a minap valami csodás véletlen folytán pont abba a bárba tévedt le, ahova én is be vagyok osztva. Nem sokkal ezután, ugyanez a Morinaga alig észrevehetően figyelmeztetett, hogy nagyon nem örülne, ha Ayumunak bármi baja is esne, ha viszont ez a bármi baj az én hibámból történne, akkor meg pláne nem. Most viszont nagyon is úgy gondolja, hogy az előbb említett bármi baj már meg is érkezett, méghozzá a te személyedben. Bár azt nem tudom, honnan szerzett tudomást a dologról, de a lényeg az, hogy nem igazán örül neki. Szóval "igen szívélyesen" felszólított, hogy kezdjek veled valamit, különben kicsinál és utánam küld téged is, hogy ne unatkozzak. Hmm, röviden azt hiszem, ennyi.

- Na jó, akkor kezdjük az elején - sóhajtott Hiroshi, és az egyik fotel támlájára támaszkodott. - Morinaga a minap valami csodás véletlen folytán pont abba a bárba tévedt le, ahova én is be vagyok osztva. Nem sokkal ezután, ugyanez a Morinaga alig észrevehetően figyelmeztetett, hogy nagyon nem örülne, ha Ayumunak bármi baja is esne, ha viszont ez a bármi baj az én hibámból történne, akkor meg pláne nem. Most viszont nagyon is úgy gondolja, hogy az előbb említett bármi baj már meg is érkezett, méghozzá a te személyedben. Bár azt nem tudom, honnan szerzett tudomást a dologról, de a lényeg az, hogy nem igazán örül neki. Szóval "igen szívélyesen" felszólított, hogy kezdjek veled valamit, különben kicsinál és utánam küld téged is, hogy ne unatkozzak. Hmm, röviden azt hiszem, ennyi.

- Ó, igen, azt hiszem jól esne - mosolygott hálásan a lányra. - Megyek, felöltözöm, aztán jövök.

Shinji elégedetten felnevetett.
- Csak ennyi? Ne parázz már! A hajad szálához se fog merni hozzáérni! Mit gondolsz, mi fog átfutni a kislány fején, ha te meghalsz, hm? Ráadásul... sokkal többet tudok kettejükről, mint azt gondolná, akár Morinaga... akár te... akár a drágalátós kis Ayumu... Morinaga innentől a kisujját se mozdíthatja az engedélyem nélkül, különben... csúnya dolgok fognak történni.
Felkelt, s megindult a konyha felé.
- Pontosan minden a terveim szerint alakul... - mondta csak úgy a levegőbe.

Yuuka megkönnyebbülten felsóhajtott, amint Emiko eltűnt az ajtaja mögött. Ez piszkosul közel volt...! Csak egy kicsivel kellett volna előbb kijönnie, és lebukik.
- No te macska! - nézett szigorúan a bundáját elégedetten nyalogató állat irányába. - Nem biztos, hogy máskor is ki tudlak húzni a... pont abból, amit csináltál, úgyhogy ehhez tartsd magad!

- Nagyszerű - Hiroshi elégedetlenül fonta össze maga előtt a karjait. - De kivel is fognak történni azok az úgymond csúnya dolgok? Csak hogy tudd, ettől még nagyon nem akar szűnni a 'parázásom'.

- Hát vele - vonta meg a vállát a fiú, miközben nekiállt kávét fabrikálni. Természetesen csak egy személyre. - Biztos neked is feltűnt mennyire ragaszkodik Ayumuhoz, szegény kislány meg... Elég butuska... Hát könnyedén ráveszem dolgokra... Morinaga nem fog örülni... - ciccegett elégedetten.

Ráveszi dolgokra...?! Na nem, ez azért már tényleg nem tetszik!
- Ahogy én sem - szűkültek össze Hiroshi szemei. - És miért lenne jó nekem mindezt szó nélkül hagyni? Még mindig nem tetszenek a módszereid. Morinagát lényegében leszarom, de Ayumuval már mindjárt más a helyzet. Egyáltalán nem buta, inkább csak naiv. Ez abból látszik leginkább, hogy még egy hozzád hasonlóban is megbízna...

Morinaga idegesen figyelte, ahogy egy orvos igyekszik menteni a menthetőt, miközben magában rimánkodott, hogy a nő ne élje túl. Ráadásul őt is elkezdték faggatni mi folyik itt... Remek... Akármiylen előkelő vendég is, ez mégiscsak gyilkosság. Hát jó... Adjuk elő a zavarodottat!
- Nem tudom... Nem értem, hogy történhetett... Régóta ismerem a hölgyet, nem számítottam rá, hogy... nem értem... Teljes nyugalommal engedtem be a szobámba, de ő... nem értem mi ütött belé, rám támadott. Pénzt akart kizsarolni belőlem, és egyszer csak előkerült ez a fegyver. Hogy juttathatta fel a hajóra?! Ez nonszensz... Megbíztam ebben a nőben... Mondja, ugye túléli?! Istenem... Istenem, megöltem egy embert... Én nem akartam... nem akartam, csak... kicsavartam a kezéből, de valahogy elsült... Nem értem...
Elégedetten figyelte, ahogy nyugtatni próbálják. Hagyta, hogy kivezessék a helyiségből, leültessék, vizet hozzanak neki. Olyan könnyű volt játszani az ijedt, kétségbeesett férfit. Hiszen hivatalosan az előélete nem is lehetne makulátlanabb. Szegény kis Miharu... csúnyán mellényúltál. Pedig tudhattad volna... Ismersz már egy ideje... Vagyis... ismertél...

Hayate még mindig az ágya szélén ült, de nem igazán tudta volna megmondani, mennyi idő telt el Emiko távozása óta. Most valahogy nem az időre figyelt. Inkább csak egyre jobban rádöbbent, hogy most ha akarna sem tudna segíteni, legalábbis nem ismeri annak módját, hogy tehessen valamit Emikoért. És kicsit sem vette jó néven a korlátait. Bár megígérte, de... ha mégis beszélne Morinagával, lehet, hogy ki tudna szedni belőle valamit. Bár a férfi nehéz ellenfél, nem is kicsit. És ha valami baja lenne, amiért egyedül ment oda, Emiko csak még inkább kiakadna. Patt-helyzet...
Talán... jobb lenne, ha inkább átöltözne és addig is megpróbálna nem gondolkodni.

Most már Shinji is kezdett kijönni a béketűréséből.
- Őszintén szólva én is leszarom, hogy mit gondolsz. Ayumu az egyetlen, akivel meg lehet fogni Morinagát! És ha nem tűnt volna fel, még mindig kibaszottul ki vagyunk szolgáltatva neki! És ezzel vissza is él! Lehet, hogy veled semmit sem tett, de többeket megpróbált már megöletni itt a hajón! És semmi garancia nincs arra, hogy ez a bizonyos jegyünk nem retúr... Én pedig bevédem magam! És ha ennek egy idegen nő az ára, hát legyen! Igen, te kicsit jobban ismered, és igen, valahol meg is értem, hogy sajnálod. Szegény, buta kislány... Vagy - halkan nevetett - ha így jobban tetszik szegény naív kislány... De Hiroshi, egy valamit ideje eldöntened. Kinek az oldalán állsz? Mert Ayumu Morinagáén... és ha te mellette akarsz állni, akkor az osztály ellen vagy. Dönts! Vagy már túlzottan megszeretted a Morinaga kéme szerepet? Tudod mit, kérdezd meg Hayatét mennyire jövedelmező az ilyenek csicskájának lenni... Biztos sok pénzt keresel majd nála. És ha sokáig nyalod a talpát, talán idővel azt is megengedi, hogy megbaszd a kislányt. A hülyének is megéri, mi?

Morinaga idegesen kapta fel a fejét, mikor észrevette, hogy viszik kifelé a lányt. Ehhez még színlelnie se kellett. Felpattant.
- Mi van vele?!
- Kérem, nyugodjon meg, jöjjön, rendbe kell tennünk a szobát, jobb, ha nem marad itt... A hajó vendége addigis...
- De a hölgy... Rendbe fog jönni?!
- Ezt... nem tudjuk... kérem... Nem mehet utána! Uram!
Morinaga megtorpant.
- Tudnom kell, milyen az állapota, értse meg... ez... ez az én, az én hibám...
- Uram, Önre támadott, nem tehet róla... - igyekezett megnyugtatni őt. - Értesítem, ha... ha már tudunk valamit. Azonnal. De most még kritikus az állapota... Kérem, jöjjön utánam!
- Lehet, hogy... nem éli túl...?
A férfi nyelt egyet. Mégis mit mondhatna...? Ilyesmire... nincs kiképezve... Látszott, hogy ő is remeg a korábbi látványtól. Lassan megrázta a fejét.
- Nem... nem tudom... Majd konzultálok az orvossal, amint lehetséges...

Megöletni...? Ráadásul többeket?! De... hogyan?! Hisz ő azt hitte...! De mire is alapozta tulajdonképpen azt az 'azt hívést'? Semmi alapja nem volt rá. Attól, hogy Morinaga viszonylag 'kedvesnek' mutatkozott aznap a bárban, az még semmit sem bizonyít. Inkább kellett volna emlékeznie az első találkozásukra, az az ő igazi arca.
Ám ahogy egyre tovább hallgatta Shinjit, Hiroshi kezdeti döbbenete szinte egy pillanat alatt váltott át haragra. Először csak amiatt ahogy és amit mondott, de utána inkább azért mert ő is ráébredt saját döntésképtelenségére. Az osztály vagy Ayumu? Nem... Tényleg jogosabb az osztály vagy Morinaga felállás... Mi a szarért kerül ő mindig ilyen helyzetbe?! Komolyan, csak élné már meg, hogy egyszer az életben legyen egy nyugodt hete!
- A kurva anyád, Shinji! - engedett szabad utat haragjának. De Shinji... A rohadt életbe is, miért kell, hogy igaza legyen? Feldúltan indult vissza az ajtó felé, hogy mielőbb eltűnhessen innen. Még ha neki lenne igaza, Shinjit az sem hatná meg. Így meg pláne nem.
- Tégy, amit akarsz...! - sziszegte még vissza sem fordulva. Bár sejtette, hogy a fiúnak nem igazán volt szüksége hasonló 'bátorításra'. Így is, úgy is azt teszi majd...

Emiko a mai napon inkább öltözött úgy, ahogy az rá jellemző volt korábban. Yuuka után sietett a konyhába, hogy megnézze segíthet-e valamit. Közben igyekezett beszélgetést is kezdeményezni.
- A... cica hogy van? - próbálkozott esetlenül. A gondolatai még mindig máshol jártak.

Yuuka enyhén összerezzent a kérdésre, de igyekezett továbbra is mosolyogva válaszolni.
- J... jól, nagyon is jól! - felelte. - Látszik, hogy otthonosan érzi magát. Vajon... meg tudjuk találni a tényleges gazdáját...? Mert igaz, hogy már most megszerettem, de mégsem hozzánk tartozik...

Shinjinek a szeme se rebbent a szidalmazásra.
- Azt fogom... - mosolyodott el elégedetten, ahogy a fiú távozott. Szép reggel, csodás. És már azt is tudja, hogy a kávéja végeztével kivel fogja a reggelijét elkölteni. Reméljük még nem ébredt fel a kicsike. Ha Hiroshi ráért akkor nem délelőttösök, tehát még ideőben van, hogy kinyomozza azt a szobaszámot...

- Remélem meg tudjuk - bólintott Emiko. - Nagyon kicsi még... talán az anyukája is itt van még valahol a hajón... Nme értek az állatokhoz, egyáltalán, de... nem túl pici ő még ahhoz, hogy így egyedül legyen? - pillantott aggódva a cica felé. - Ráadásul... fogalmam sincs mivel szabad etetni, hogy kell... rendben tartani, ilyesmi... Bár, ahogy látom neked ezzel nincs bajod...

Kazu félálomban az órájára pillantott. Ó... még épp időben. Bár mindjárt úgyis szólt volna az ébresztő. Na most meg megint meló. És ha Hiroshi pont közben keresi majd? Hát, akkor majd keresi később, ő már napok óta vadászik rájuk, eddig mégsem járt sikerrel. Majdcsak találkoznak valamikor.

Levegő... Most tényleg szüksége van egy kis friss levegőre!
Hiroshi egyenesen a fedélzet felé vette az irányt, és örömmel konstatálta, hogy egész kevesen jártak éppen arra. Most úgysem nagyon vágyott társaságra.
Felsóhajtott, hátha azzal távozik belőle minden keserűség és harag, de nem nagyon működött. Miért is működne...
Ayumu... Lényegében épp az imént árulta el a lányt. Elárulta, hogy az osztálya pártját foghassa. Bárhogy is szeretné, de ha Shinjinek igaza van, ha Morinaga tényleg ilyesmikkel 'játszadozik', akkor valahogy tényleg le kell állítani.
- De miért pont te...? - rázta meg a fejét a lányra gondolva. - Jobb lett volna, ha soha az életben nem találkozunk, ha nem keveredtél volna bele ebbe az egészbe. Nem kicsit fogsz így a végén koppanni és... ez részben az én hibám... Tényleg óriási idióta vagyok...!

Midori meglepő módon sokkal jobban érezte magát, ahogy felébredt. Tényleg ennyit segít az ember hangulatán egy kis alvás? Szuper! Lehet, hogy fel kéne keresnie Harukát. Vagy... Nami...? Elég csúnyán váltak el, és azóta nem is tudtak beszélni. Ki tudja, talán azóta is ki van akadva. Hallania kell a felvételt. Igen, Namit fogja felkeresni!

- Azt hiszem, boldogulok - bólintott Yuuka. - Legalábbis még azt hiszem. Tényleg olyan kicsinek tűnik... De eddig még nem nyávogott az anyukája után, szóval talán már mégis elválasztották. Különben hallgathattuk volna este. Kéne neki valami szilárdabb eledelt is találnom, mert csak tejen nem fog megélni. Valami... husit esetleg? A hűtőben nem igazán találtam neki valót. Reggelinél nézhetnénk majd neki is valamit.

- Ó, oké, igen... - bólintott Emiko. Az előbb még nagyon le akart lépni, most furcsamód mégis ez a kis gombolyag bírta maradásra. Ahogy leült szürcsölni a Yuukától kapott teáját, meglepetten figyelte, ahogy a kismacska a lába körül sündörög.
- Éhes...? - kérdezte óvatosan. - Szerinted... a teámat akarja?
Az állat leült s halk "mrr" hangokat kiadva, békésen pihent a lányok között.

A francba... Minek is állított be ébresztőt? Hisz ma szabadnapos, akkor meg? Akkor meg még nyugodtan visszaaludhat. Mondjuk egy kicsit, úgy pár óra erejéig... Jobb dolga úgysincs. Ja de, majd Naminak kell szólnia. Ó, de az még arrébb van. Ő igenis kihasználja ezt a kis alvást, ami most neki jut.
Daisuke elégedetten dőlt vissza a párnájára.

- Nem hiszem, szerintem annyira nem vevő rá - mosolyodott el Yuuka. - Meg kicsit meleg is lenne neki. Szerintem csak... megkedvelt téged. Amennyire nem kedvelted az elején... biztos csak be akarta bizonyítani, hogy ő igenis egy szerethető kis jószág. Vagy... csak szimplán ilyen. Ilyen kis egyszerű.

Shinji halvány mosollyal konstatált, hogy a személyzeti szintre lejutnia abszolút problémamentes volt. Gyorsan átfutotta a beosztást, aztán átlopózott a kissé zártabb adatok felé. Dehát... az osztálytársaival ellentétben a kislány nem álnéven fut... Meg is van... Hát Hiroshi, bocs... Ha nem szórakoznék olyan jól, akkor már majdnem sajnálnám, hogy ezt kell tennem... Már majdnem...

- Fura... - figyelte Emiko az állatot, és letette a csészéjét az asztalra. - Szerinted... hagyja, hogy... az ölembe vegyem...? Hogy... kell...?

- Igazából... csak óvatosan fogd meg a két mellső mancsánál, de a hasán, ne felülről - próbált tanácsot adni Yuuka. - Ám úgyis rájössz, ha rosszul fogod meg, azt vagy nyávogással, vagy egy kis karmolással jelezni fogja. De szerintem hagyja magát. Látod? Még a kezedhez is hozzádörgölődött. Mondtam, hogy szimpatikus vagy neki.

- Karmolni? - remegett meg enyhén Emiko keze. - Hát... Nem is tudom, talán... mégse merem... Szóval, átnyúlok így oldalról, a hasa alá? És... de akkor... olyan hülyén fog lógni a vége... - nyögte. - A feneke alatt nem kell megfogni?

Hiroshi egy ideig még lemondóan figyelte a hullámokat, de elég hamar rájött, hogy még ők sem jelentenek megoldást a problémájára. Hát ez... szívás. Ő viszont így fel nem megy jelenteni Morinagának. Jelenteni... Igaza volt Shinjinek, már lassan úgy gondolkodik, mintha a kémje lenne. De hát... még az sem számít, hogy nem a saját érdekében tette...? Vagyis de, nyilván ez is közrejátszott, de nemcsak ez.
Pedig Morinaga előbb-utóbb hívatni fogja. És? Ő erre mit fog lépni? Szó nélkül leszarja az egészet? Nem nagyon volt már kedve semmihez sem.
Esetleg megpróbálhatna még egy órára ledőlni. Ha nem is aludni, de egy kicsit pihenni, csak úgy feküdni. Bár hogy jobb attól nem lesz, az szinte biztos...
És mostantól... Ha eddig lényegében csak elhatározás szinten kerülte Ayumut, most tényleg el kell határolnia magát. Nincs több a tegnap estihez hasonló séta meg ilyesmik. Nincsen... Persze... majd Shinji remekül elszórakoztatja őt helyette is. A francba... És megint csak a francba...!

Natsuki alig ébredt fel úgy érezte, ma tényleg belészállt a kisördög. Amilyen fáradtan rogyott este az ágyba, és azelőtt se voltak túl... Nem tudta milyen hatással lesz a fiúra, ha így ébreszti, de azért mégis úgy gondolta, megpróbálja... Ajkával szelíden megbökte a nyakát.

Yuuka továbbra is próbálta meggyőzni Emikot, hogy nyugodtan felveheti a cicát. De ez milyen fura... Ő ezen igazából nem is gondolkodott, csak fogta magát és szinte reflexszerűen felkapta. Bár Emiko mondta, hogy még nem volt állata.
- Hát... megfogni megfogatod, de macskája válogatja, hogy zavarja-e, ha hátulról taperolod. Az enyém például nagyon is zokon vette, bár... amíg kicsi volt, addig hagyta magát. Figyelj, ahogy szerinted kényelmesebb neki. Nézz csak rá, látszik rajta, hogy az öledbe vágyik. Csak nézd meg a várakozó kis szemeit...

Hmm... hát ez meg? Bármi is legyen az, elég kellemes. Sőt...
Eizan még magához sem tért igazán, mikor máris ösztönszerűen fonta Natsuki köré a karjait, hogy közelebb húzza magához a lányt.
- Micsoda ébresztés... - halvány mosoly jelent meg az arcán, majd résnyire nyitotta szemeit. - Akkor mégsem álmodtam. Jó reggelt...

Ayumu ijedten pattant ki az ágyból. Te jó ég... lehet, hogy...? Akira szeretne közösen reggelizni? Sietve kapkodott magára valami ruhát, s gyorsan kikiabált, hogy azonnal jön. Mikor ajtót nyitott, bár tudta udvariatlanság megvárakoztatni valakit, mégis bánta, hogy nem igazított még valamennyit zilált haján.
- Shi... Shinji-kun... - nyögte ijedten. - Itt, lenn... hogyan? Jajj, én, ne haragudj, most ébredtem és... - zavartan söpört pár hajszálat a füle mögé.
- Ne haragudj - a fiú is kissé idegesnek látszott. - Azt hittem, nem tudtam, hogy még alszol, én csak... Nem bírtam ki egyszerűen, hogy nem látlak, azt hiszem teljesen elvesztettem a realitásom. Megőrjít a szépséged...
Ayumu fülig pirult.
- Ugyan, túlzol... Főleg most, így... jajj nekem...
A fiú a fejét rázta.
- Nagyon szép vagy. Pont azért, mert nem a smink vagy a frizura teszi. De... elnézést, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak. Talán... ha... meg tudsz nekem bocsátani, nos... arra gondoltam, reggelizhetnénk együtt... Talán valahogy felcsempészlek a fedélzetre, vannak kiváló hotdogstandok. Á, persze ezt te úgyis jobban tudod... - ő is zavartan beletúrt a hajába. - Ha gondolod, mármint, ha elgondolkoznál rajta... Megvárom idekinn a válaszod...
- Én... oh... szívesen... - mondta ki egy kis habozás után a lány. - Sietek rendbeszedni magam! - ígérte, majd sűrű bocsánatkérések közepette ugyan, de végülis kizárta a fiút. Az viszont még így is elégedett mosollyal támasztotta meg a falat.

- Hát, nem tudom... - mondta bizonytalanul Emiko, de azért lassan felemelte. Olyan furcsán lógott a levegőben, kicsit ficánkolt is. Ahogy lerakta az ölébe egyből kis is mászott, s inkább mellette a kanapéra heveredett le.
- Úgy tűnik tévedtél... - állapította meg szomorúan.

- Stimmel - mosolygott Natsuki, s lágyan szájoncsókolta a fiút. - És most van még időnk... - állapította meg. - Ráadásul olyan jót aludtam...

- Azt hiszem, engem is becsapott - csóválta a fejét Yuuka. - Kivételesen csak a kanapéra akart feljutni. Ravasz kis dög... vagyis... cica... - módosított sietve.
Ekkor lépett ki Hayate, immár felöltözve az ajtaján. Mintha kicsit meglepte volna, hogy Emikot még itt találja, ráadásul megint a macska mellett.
- Sziasztok - köszönt, majd rövidtávon felmérte a terepet. - Macskultok? Alkotott valamit az éjjel?
- Hmmm... nem, szerintem semmi különöset - vágta rá Yuuka.
- Tényleg? Klassz. - Akkor viszont miért vörösödött el a füled, hmm? Valamit titkolsz, Yuuka...
Vajon Emiko miért döntött végül a maradás mellett a séta helyett? Talán... kicsit meg tudott nyugodni...

Morinaga azért némileg bosszankodott, hogy most csupa vér a szobája. Remélte nem fog meglátszani, ha visszamegy. És remélte azt is, hogy hamar újra használatba veheti. Igyekezett nem figyelembe venni a körülötte strázsáló csicskást, leszámítva persze mikor ételt hozatott magának, meg valami újságot.

- Ennek igazán örülök - mosolygott vissza Eizan. - Tehát kivételesen nem vagyunk késésben? Mennyivel jobb így felkelni, hogy nem kell rögtön sietni. Lehet még kicsit nyugodtan pihengetni, meg fetrengeni. És persze arra is van idő, hogy hosszan megcsókolhassalak. Mondjuk valahogy így...

- Nem, még egészen embernek érzem magam - felelte a lány, s enyhén kidugta a nyelvét a száját. Újra kezébe vette a teáscsészét, ha már a cica olyan orvul visszautasította.
- Olyan furcsa állatok - fejtegette tovább Yuukának. - Iszonyatosan aranyosnak tűnik, mégis... olyan kis... határozott. Tudja mit akar, és hogyan érje el. Vagy csak... én ruházom fel emberi tulajdonságokkal? Nem így működnek?

- Én inkább a fetrengésre szavaznék - mondta a lány, a csók után még furcsán légszomjasan. - Már pihengettem eleget, most... egy kis testmozgásra vágynék... Még... ellustulok... Meg téged is jobb edzsésben tartani... Jól mondom?

- Igazából... nem tudom, ezen még nem is gondolkodtam... - nézett a macskára Yuuka, hátha az majd válaszol majd. - De... most, hogy így mondod, tényleg úgy tűnik. Néha tényleg olyan, mintha taktikáznának a céljukért, legyen az akármilyen apró kis cél is, mint például egy kanapéra feljutás. Tényleg furcsák...
Közben észrevette Hayate pillantását, majd a konyharész felé intett.
- Kint van még tea, ha kérsz. Nemrég lett készen.
- Ó, köszi. Azt hiszem, élek a lehetőséggel - felelte a fiú, és már meg is indult egy csészéért.