10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Hayate szintén mosolyogva hagyta, hogy Emiko átölelje és közelebb vonja. Vajon mennyi időt tölthetett a lány néma figyelésével...? Meg nem tudta volna mondani. Egyszerűen csak jó volt nézni, ahogy alszik, figyelni minden egyes lélegzetvételét...
- Neked is jó reggelt... Jól aludtál?

Ichiro továbbra is csendben támaszkodott az ajtónak. Egyre inkább motoszkált benne a gondolat, hogy nagyon, de tényleg nagyon nem szép dolog most hallgatózni, de... nem ő lenne, ha most képes lenne lelépni. Meg igazából... érdekli is, na! Hátha még Hiroshiról is megtud így valamit.
Célok... Neki most mik a céljai...? Mármint a túlélésen kívül. Jelenleg össz-vissz annyi, hogy találjanak egy helyet, ahol aludhatnak, valami munkát, ne haljanak éhen... És utána? Ha már sikeresen elhelyezkedtek és letelepedtek? Akkor mi lesz...? Ő sem tudja, semmit sem tud. Rendes körülmények között sem tudta volna, mihez kezdjen az életével, de így meg pláne nem vágja! Vagy lehet, hogy majd pont emiatt az egész miatt fog ráébredni arra, hogy tulajdonképpen mit is akar csinálni...? Bár elég korlátozottak a lehetőségei, de... igen, lehet, hogy így lesz. Hát, Miharuval már kizárták a táncosnői karrier lehetőségét a számára, szóval majd valami más terepen kell keresgélnie. Tényleg és Miharu... ő mégis mit fog csinálni? Van egyáltalán róla valami elképzelése, hogy hogy mászik ki mindebből?

- Igen, nagyon - mosolyogott a lány. Tényleg kipihentnek, és nagyon vidámnak tűnt. Látszólag nyoma sem volt a tegnapinak. - És... - kicsit elbizonytalanodott - te?
Ugye nem bántotta meg nagyon az este?

- Hasonlóképp - mosolygott őszintén Hayate. Kicsit megnyugodott, hogy a lány ilyen hangulatban ébredt. Remélte, hogy a tegnap esti esetnek nem lesznek súlyos utóhatásai. - Viszont megtippelni sem tudnám, mennyi az idő. Csak nem zavarta valaki össze az érzékeimet...? - hunyorgott mosolyogva a lányra.

Ayumu gyanakodva figyelte Miharut.
- Voltaképpen ezzel... mit akarsz mondani?
- Mondtad, hogy nem érted, miért nem haragszom Kazumára. Vagy Ichirora, ahogy tetszik. Azt nem mondhatom meg, de nem is akarom, hogy te, hogy viszonyulj Hiroshihoz, azt is megértem, ha nem tudsz enki megbocsátani. Csak ne bántsd őt érte, de ha úgy tetszik, hát ne beszéljetek többet.
A lány olyan arcot vágott, mint akit kínoznak.
- De elnézve téged - folytatta Miharu -, nem hiszem, hogy ezt szeretnéd. Hát... csináld azt, amire vágysz. Ne érdekeljen már, hogy szabad-e! Mit veszíthetsz mégis? Mi az ami fontosabb annál, hogy találtál egy barátot, és... és most úgy néz ki elveszted. Én... én nem félek, nem féltem kockáztatni Ichiro miatt, mert... jelenleg ő mutatott egy olyan irányt, ami nekem mindennél többet ér. Rá kellett jönnöm, mennyire üres is voltam eddig, és... ő az első ember, akiben tényleg megbízom, akiért tenni akarok valamit. Ha neked Hiroshi ilyen, akkor... van valami, ami fontosabb ennél?
Ayumu lesütötte a szemét.
- Morinaga-san is ilyen volt - mondta lassan. - De most... most már nem tudom mit gondoljak. Nem állhatok mindkettejük oldalán, és... Hiroshit úgyis elvesztem, de Morinaga-sant, m kell! Mit számít, hogy... hogy talán... igen, taln borzasztó dolgokat csinált, de én erről nem akarok tudni! - fakadt ki. - Jó volt így, ahogy volt! Rá mindig támaszkodhattam, megértette, szeretett... most is szeret... Akkor... mért ne tehetnék úgy, mintha mi sem történt volna? Nem lehet, hogy én... én ezt szeretném? Úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha... Hiroshiék lennének a rosszfiúk? Talán... talán így is van! Morinaga-sant sokkal régebb óta ismerem, hadd higgyek neki! Beszélnem kell vele, és meghallgatni az ő verzióját is, és... - az ajkába harapott. - Sajnálom Miharu...
Sietve felállt a lány mellől.
- Szeretném hinni, hogy te mondasz igazat, de... Nem. Talán tudom, hogy te mondasz, de... nem ez az amit hinni akarok. Azt hiszem, sejtem az igazságot, de nem akarom... Bocsáss meg... Én... gyáva vagyok. De erre van szükségem. Hogy minden a régi legyen. Mert akkor azt hittem, hogy minden jó úgy, ahogy van. Nem hiányoztak barátok, vagy... semmi... Jó volt.
Miharu elfordította a fejét.
- Te tudod, mit akarsz... Ha téged ez tesz boldoggá... Csináld...

Rosszfiúk...? Ők?! Ne miért, miért nem akar látni...?! Bár hasonló helyzetben... ő mégis hogy reagálna? Ha lehetősége nyílna rá, nem csinálna ő is vissza mindent? Igaz... igaz, hogy akkor... akkor nem ismerte volna még ennyire sem Himenot, de... de nem kéne menekülniük, nem haltak meg volna annyian és Himeno is élne. Ha lehetne, ő is visszacsinálná. Ilyen tekintetben teljesen megérti a lányt. Főleg, hogy ők két nap múlva tényleg eltűnnek.
Másrészt hasonló helyzetben ő nem tudna ugyanúgy nézni Morinagára. Nem tudna úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nem tudna semmiről. És mivel örökké elszólja magát és nem tudja tartani a száját, ez elég hamar ki is derülne.
Ayumu tényleg ezt akarja? Mindezek ellenére valahogy visszatérni a normál kerékvágásba...? Basszus, ő meg bezzeg majd rázhatja gatyába Hiroshit. Mert persze barátja úgy fog tenni, mintha nem semmi baja nem lenne, csakhogy ő meg ugye most megtudott róla bizonyos dolgokat. Jaj Hiroshi, kell neked mindig a szarba nyúlni...! Bár nem mintha én nem szívnék...

Hiroshi egy mozdulattal letépte az ajtajára ragasztott cetlit. Minek az, úgysem nézi meg senki sem... De legalább Kazuval összefutott. Hát ja, nagyon kellemes hangulatú beszélgetés volt...
Miután már a szobájában tudhatta magát, szinte egyből az ágyra vetődött. Jól van... akkor... mintha mi sem történt volna? Rendben... Csak lazán, ahogy szokta, nem a parázásáról híres. Tehát, mit is akart ma csinálni? Hmm, még nem fejezte be azt a múltkori könyvet sem. Na, meg is van a mai program!

Nobu kopogott párat az ajtón, aztán zsebretett kézzel várt. Fel se tűnt neki, hogy többek közt ezt a szokást is átvette Shinjitől.
Kilenckor egy Hayate már tuti ébren lesz! És Emiko se az az alvós fajta. Yuuka szintén.

- Azt hiszem... - szólalt meg halkan Ayumu - én most megyek... Jobbulást!
Azzal meg is indult kifelé.
- Szia... - hallatszott a kissé lehangolt búcsú.

Yuuka felkapta fejét a kopogás hangjára. Ez meg ki lehet...? Kérdőn nézett a macskára, de persze az sem tudta a választ a ki nem mondott kérdésre. De... de most még egyedül van, Hayatéék még alszanak. Mi van... mi van, ha most nem kéne ajtót nyitnia...?
Nagyot nyelt és kissé bizonytalan léptekkel mégis a bejárat felé indult. Lehet, hogy oltári hülyeség, de... mi van, ha valami fontos...?
Nagy levegőt vett és ajtót nyitott. És abban a pillanatban el is kerekedett a szeme a döbbenettől. Nobu...? Itt? De hát miért...?! Biztos csak Hayatéhoz jött, de... de erre egyáltalán nem számított...! Rendben, nyugalom! Nyugalom... Ne lássa rajtad, hogy... Szóval ne lássa rajtad...!
- Sz... szia... Hayatét keresed...?

Ichiro riadtan ugrott el az ajtótól. Mit... mit mondott? Elmegy? Basszus, akkor erre fog jönni! Itt meg mégis hova a francba bújjon el?! Várjunk csak... miért is kéne elbújnia? Ő csak látogatóba jött Miharuhoz, a majdnem-nővéréhez. Igen, éppen most érkezett! Arról meg semmit sem tud, amiről Ayumu az imént beszélt, még csak nem is tudja, hogy tudja. Bassza meg, csak most ne bukjon le...!

Bár Nobu azt hitte, most már figyelmen kívül tudja hagyni a történteket Yuuka reakciója mégis rögtön megzavarta. Félrepillantott, egyszerűen képtelen volt úgy beszélni a lányhoz, hogy ránézzen.
- Ahamm, ja... Rosszkor jöttem? Nincs itt? Vagy még alszik?

Ayumu ijedten hőkölt vissza, ahogy meglátta a fiút.
- I... Kazuma! - nyögte ki. - Na... nahát... Jöttél Miharuhoz? Ez... jó... akkor... nem fog unatkozni... Nahát...

- Még úgy tűnik, alszanak - pillantott hátra Yuuka megerősítésért, de még mindig nem látott mozgást. Viszont így nyert egy kis időt, hogy összeszedje magát. Ne ess pánikba... Már olyan szépen haladtál, ne bukd most el...! - Vagy legalábbis eddig nem bújtak elő. Bekopogjak esetleg...?

Shinji elgondolkodva figyelte a seszínű folyadékot a pohárban. Már többedjére töltött újra. Ez jó kis nap lesz. Igazán jó kis nap... Meg kellett volna fektetni azt a kiscsajt... Most már baszhatja... Vagyis pont, hogy nem... Pedig igazán jót tett volna neki... Már a csajnak is. Meg neki is. Felsóhajtott, és újra kiürítette a poharát. Hogy kiakadt már... Nem sok nő küldte még el, de hogy pont Ayumu az ő stílusával. Kidobta, mint egy ázott kutyát... Szép... Nagyon ki lehet tényleg... Hát... Szükséges volt, ennyi. Most már be vannak biztosítva, Morinaga nem teheti meg, hogy hazaküldje őket, mert Ayumu sose bocsátana meg neki. Ez volt a lényeg. Tudta, hogy ezt Ayumu szívja meg, szóval... akkor mi van?

- Ó, szia! - próbálta magára ölteni legbarátságosabb arckifejezését Ichiro.
"Nem tudsz semmit, nem tudsz semmit!" - mantrázta közben magában.
- Igen, hozzá. Eszerint... ébren van már? Nem is tudtam, hogy... szóval hogy te is tudod...
Hupsz, ez utóbbit talán nem kellett volna...

- Alszanak? - pislogott meglepetten Nobu. - Mármint, hogy... együtt? - a végére már egészen lehalkította a hangját, aztán gyorsan megrázta a fejét. - Nem, dehogy! Nem akarom zavarni őket, véletlenül se, majd... majd... késő délelőtt benézek... Nem kellett volna ilyen korán jönnöm, elvégre is naná, hogy ilyenkor pihen az ember... Ha már megteheti, luxushajó, meg minden...
Úristen, milyen hülyeségeket beszél! Mi a franctól jött ennyire zavarba, ő is lefeküdt Namival. Nem is egyszer. És? De...! Nem, ők is elég friss pár Namival, nincs ebben semmi. De... ő már elég rég ismeri Namit, és... régóta akar vele járni... Mindegy! Majd később Hayate mesél... ha akar. Ha nem, akkor semmi köze hozzá...

- Hát... igen... - bólintott Yuuka. Együtt... Arca már most teljesen vörös volt. Lehet... lehet, hogy ezt nem kellett volna...? - Pedig eddig mindig felébredtek előttem... De... akkor biztos...?
Bár igazából ő sem igazán akart bekopogni, mert... mert azért mégis...! Te jó ég, és... és mi van ha... Ő meg miket mondott már tegnap Emikonak...!
- Majd... megmondom neki, hogy kerested...

- Ó, én... - Ayumu zavartan elfordította a fejét. Aztán hirtelen teljesen megváltozott a hangja. - Igen, tudom - hangzott a száraz felelet. - Sajnálom...
Ez is inkább csak udvarias megállapításnak hangzott.

- Oké - bólintott Nobu, és óvatosan a lányra lesett. - Köszi... Akkor... ö... szia... Szép napot... - tette hozzá zavartan.

- Ó, értem... - lépett kissé arrébb Ichiro, hogy a lány kényelmesen elférhessen mellette, ha esetleg el akar menni. - Gondolom, még nem reggelizett. Akkor mindjárt meg is kérdezem, mit szeretne.

- Neked is... - felelte Yuuka, és ezúttal - meglepetésére - képes volt állni Nobu tekintetét. - Bár szerintem nemsokára magukhoz térnek. Ha... esetleg Hayate akarna felkeresni téged, akkor a szobádban keressen?

- Nem - rázta a fejét Ayumu. - Arra ébredt fel, hogy jöttem... Azt hiszem... a reggeli amúgy is jó ötlet... Megyek is... Hát... hello...
Sietve indult meg a folyosón, de eszébe se volt reggelizni menni. Igazából... fogalma sem volt merre akar menni. Morinagával nem tudna beszélni, mert... ha most odamenne, számonkérné... Hiroshi meg... Vége... Igen, vége. Minél hamarabb le kell zárnia, annál hamarabb képes lesz akkor elfelejteni.

Nobu tétovázott aztán bólintott.
- Igen, ott. Yuuka... - habozott aztán folytatta. - Ha zavar, hogy idejövök... csak szólj, majd... felhívom őt, ha beszélni akarok... Megértem, ha nem szívesen látsz. Szóval... rendben van így.

- Szia, és jó étvágyat... - motyogta még a lány után félhangosan Ichiro, és gondolatban a levegőbe boxolt. Na legalább most nem bukott le! De valamikor ma muszáj lesz beszélnie Hiroshival! És mivel Ayumu itt van, vagyis volt, így nem délelőttösök. Miharu biztos elnézi majd, ha ellóg kicsit.
De most tényleg, mi lesz ezzel a kettővel...?
Rosszallóan megcsóválta a fejét és bekopogott. Olyan kis udvarias...

Miharu meglepetten kapta fel a fejét. Most ment még csak el Ayumu.
- Igen? - kiáltott ki bizonytalanul. Majd félhangosan megjegyezte. - Nem megyek ki ajtót nyitni...

Yuuka erre már lesütötte a szemét. Most... erre mit feleljen...? Mert így sokkal könnyebb lenne, főleg hogy magától ajánlotta fel... De akkor... sosem tisztázódna a dolog, ha folyton menekül... Ez... mindkét lehetőséget átlátja, de...
- Én... - pillantott fel tétován. - Még nem tudom... Nem kicsit lepett meg, hogy hirtelen megjelentél itt, és... - megrázta a fejét. - Majd... átadom, hogy kerested, aztán... majd kiderül...

- Most vedd úgy, hogy megsértődtem - lépett be a szobába Ichiro, de hamar eltűnt arcáról a durcás kifejezés. - Hát csak előbb keltél, mint én. És sikerült kialudnod magad? Ó, és úgy látom, közben látogatód is volt...

- Sajnálom - mondta Nobu, és igyekezett nem elkapni a tekintetét. Bizonyítani akarta, hogy őszinte. - Nem akartalak felzaklatni. Tudom, hogy ez... nem sokat jelent, de... nem akarok többet senkinek sem ártani. Neked se, Shinjinek se... másnak se. Ezzel... nem tudom helyrehozni a múltban elkövetett hibáim, csak... csak elismerem, hogy nem volt helyes. Ha tudnám... - megrázta a fejét. - De nem tudom.

Miharu elgondolkozott.
- Hát... mérsékelten. Sokat aludtam, de még fáradt vagyok. Igen, Ayumu itt volt - felsóhajtott. - És... semmilyen szempontból sem alakultak jól a dolgaink. Neked se, nekem se... neki se... És Hiroshinak se - pillantott fel Ichirora jelentőségteljesen.

Ayumu tétován állt meg a fiú ajtaja előtt. Mért kell ennek útbaesnie?! Nem tud... csakúgy elsétálni mellette... Most... mi legyen...?
Összeszorította az ajkát, s hátát a túlolali falnak vetette. Szótlanul bámulta az ajtót, mintha... Mintha ettől hozzá is közelebb kerülne. De... végtére is... Most van a legközelebb. Talán... ennél közelebb nem is lesz többé... Soha többé...

- Tudom... - sóhajtott halkan Yuuka, és igyekezett elrejteni hangjának remegését. - És... igenis számít, amit mondtál... Csak... nem olyan könnyű túllépni rajta, ezen az egészen... Pedig én... én...
Megint elfordította a fejét és ismét felsóhajtott.
- Én... most visszamegyek, még meg kell néznem, nem csinált-e rosszat a macska...

- Tudom, hallottam... - felelte Ichiro, majd szinte rögtön harapott is rá a nyelvére. Remek, eddig bírta... De úgyis tudta, hogy nem fog menni, és Miharuval legalább beszélhet is róla. - Bár inkább csak egy részét. Bocs, nem volt szándékos. Vagyis csak részben volt az... Mindenesetre... nem gondoltam volna, hogy ő is jobban belekeveredik majd...

- Rendben - bólintott Nobu. - Akkor majd... majd dél felé jövök. Ha ne akarsz összefutni velem, kérd meg, hogy jöjjön át ő, még előtte... - elmosolyodott, de kétlette, hogy ezzel bármit is tompítani tud a dolgokon.
Hiába, nem ért hozzá, hogy kéne finoman bezsélni valakivel. Nem egy vígasztaló típus.

Hiába hivatkozott rá az imént, Yuuka a cicáról teljesen megfeledkezve ment vissza a nappaliba és sietve becélozta a heverőt.
Nem, ez még mindig nem jó... Pedig azt hitte, könnyebben viseli majd, ha összefut valamelyikükkel. De olyan hirtelen jött... Viszont... beszélni már legalább tudott vele. De ez még nem elég...

- Hallgatóztál?! - kérdezte a lány elvörösödve, bár ezúttal nem a zavartól. - Ichiro, ezt nem... Ezt igazán nem kellett volna! - fakadt ki. - Ha... ha hallottad... hát tudod, hogy... ezt... ezt nem illett volna...
Úgy tűnt, a fejmosás ellenére azért titokban örül.
- Most mit csináljunk? - nézett a fiúra könyörögve. - Hülyeségeket mondtam neki, igaz? - nyögte a tenyerébe temetve az arcát. - Sajnálom, nem akartam kiszúrni a barátoddal...

Ayumu dühösen rázta meg a fejét. Nem megy... semmi sem, sehogy sem... Nem tudja mit akar... Hiába mondta azt Miharunak, amit, ő... Ő már nem tudja... nem tudna újra úgy nézni... Senkire sem... Már egyetlen embert se lát úgy, és olyannak, mint tegnap ilyenkor. Valami... végleg elromlott benne. És akármit is tesz ez már így marad.
Zaklatottan lökte el magát a faltól, és elindult visszafelé.

- De legalább beismertem - grimaszolt Ichiro. - Másrészről meg... csak azután kezdett tényleg érdekelni, miután meghallottam Hiroshi nevét. Nézd el nekem, hogy nem tudtam elmenni, miután számomra érthetetlen módon egy olyan ember szájából hangzott el az igazi neve, akinek semmit nem szabadna tudnia, ráadásul olyan összefüggésben is, hogy néha igencsak közbe akartam lépni és leteremteni a csajt. Amúgy nem, szerintem nem mondtál hülyeségeket... Sőt, én némelyiken igenis elgondolkodtam. És szerintem ő is. Viszont igazad van, nem dönthetünk helyette és ha ő ezt választja, nem nagyon tehetünk semmit. Bizonyos dolgokban még egyet is kellett értenem vele... De most komolyan... Hiroshi mi a francért mondta el, mikor épp ő kötötte a lelkemre, hogy Ayumunak egy szót sem? Nem értem, ezt az idiótát...! Most aztán itt a gyönyörű az eredménye... Na basszus... Ó, és még valami. Ne sajnáld, mert szerintem jóval többet tettél, mint amit én tehettem volna a berontásommal és kifakadásommal. Szóval Hiroshi nevében is... köszi.

Hiroshi lassan felemelte a fejét. Az imént mintha... Nem, hülyeség, természetesen csak képzelte. Bizonyára a könyv hatása... De miről is szólt az elmúlt másfél oldal...? Milyen remekül is tud koncentrálni...

- Hát... nincs mit köszönnöd... - csóválta a fejét a nő. - Remélem... jól van... Már ha csak feleannyira néz ki rosszul, mint Ayumu, az is valami... Ichiro, komolyan megijedtem! Ő... nem szokott ilyen lenni. Sose láttam még így kifakadni. Sose mondd senkiről rosszat, mindenkinek a jó oldalát látt,a idegesíten kedves volt! Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog, ha nem ilyen, de... de most... most megijeszt. Nekem aztán semmi se jó, mi? - nevetett halk iróniával. Aztán hirtelen elhallgatott. - Várj, ha... itt voltál, akkor hallottad, hogy...? - sietve elfordította a fejét, hátha így a fiú nem veszi észre a pirulását. Hallotta, amit róla mondott?!

- Sok mindent hallottam - bólogatott hunyorogva Ichiro. - Bár az is igaz, hogy néha csak félmondatok és félszavak jutottak el hozzám, de a lényeget azt hiszem össze tudtam rakni. És csak az érzés erősödött bennem, hogy milyen klafa kis nővérem van nekem - mosolyodott el. - Ó, tényleg, megígértem, vagyis inkább megfenyegettelek azzal, hogy ellenőrzöm, ittál-e rendesen. Meg utána hozok valami kaját is. Tényleg... azt nem mondta esetleg Ayumu, hogy hogy dolgoznak ma? Rá akarok nézni azért Hiroshira...

-------

http://brrpg.omgforum.net/viewtopic.forum?t=132