10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Aha - bólogatott Eizan. - De holnap meg úgy emlékszem, megint szabad leszek. Azért jobb lesz, ha megnézem, mert itt kicsit összefolynak a napok. Hmm... tehát megelőztél? - mosolyodott el. - Remélem, most nem kell majd kapkodnunk miattam a reggelivel.

Hát ez... nem épp a legfinomabb...
Tatsuya fintorogva bámult a kávésbögréjébe. De ha megvan az esélye, hogy ez minimálisan feldobja, akkor megéri. De az biztos, hogy erre nem fog egyhamar rászokni. A cappucino még hagyján, de ez a lötty... Hiába, az ébrenlétért eszerint meg kell szenvedni.

- Nem - rázta a fejét a lány. - Időben vagyunk.
Azért elkezdett kikászálódni az ágyból, hogy ez így is maradjon.
- Nekem sajna nincs szabadnapom, de... a holnap az utolsó nap itt. Utána csak tudjuk úgy beosztani az időnket, hogy legyen egy egész napunk együtt. Vagy inkább azon kéne így agyalnom, hogy hogy találok munkát, nem azon, hogy hogy találok szabadidőt?

- Végül is mindkettő elég fontos - próbált magához térni Eizan is. Elhatározta, hogy most végre rendesen, nyugodt körülmények között, és nem pedig rohanás közben fognak megreggelizni. - Úgyhogy mindkettőn nyugodtan elkezdhetünk gondolkodni. Talán még sikerül is valahogy úgy rendezni, hogy egymás közelében kapjunk munkát. Csak ügyesen kell keresni. Bár azt hiszem, végső soron mindennek örülhetünk, amit így találunk majd... Vagyis azért mindennek mégsem, de a legtöbb azért csak elfogadható lesz.

Shouri szokás szerint kitörő örömmel várta, hogy mikor állhat már végre munkába. Irritálta, hogy miközben ő efféle kínokat áll ki, az alatt Tatsuya remekül szórakozik Haruka oldalán. Még most is ökölbe szorult a keze a gondolatra. És most már Daisuke miatt is aggódnia kell. A lényeg az, hogy Haruka ne tudja meg a dolgot.

- Ha együtt dolgoznék veled, elvonnád a figyelmem. Jobb az, ha inkább nem. De ígérem mindig sietek majd haza - fűzte Natsuki, miközben ruha után keresgélt. - Huhh, haza... Ez fura. Mármint, hogy tényleg hívhatjuk majd otthonnak? Elég sokan fogunk ott lakni... talán majd csak akkor lesz igazi otthonunk, ha már nem kényszerből vagyunk ennyien ott, hanem, majd ha mindenki külön költözik. De az még elég messze van. Meg... egyenlőre nem is szeretnék a legtöbbjüktől eltávolodni. Ám ettől még félek, nehéz lesz huzamosabb ideig együtt élnünk.

- Meg kell hagyni, lehet, hogy a magánéletünk ilyen körülmények között kicsit érdekesen alakul majd - bólintott keserűen Eizan. - Mivel eleinte még örülhetünk szinte bármiféle szállásnak, amit csak találunk, könnyen meglehet, hogy a végén egy légtérben kell majd mindenkinek aludnia. Na jó, egy-két szobát talán el tudunk majd különíteni, de ez sem sokat változtat a helyzeten. Igazi családias környezetben élhetünk majd... Bár ez ugye még közel sem biztos, csak egy a sokféle lehetőség közül.

Ayumu remegve támaszkodott az asztalának.
- Honnan... tudod, hogy meghaltak a szüleim...? - kérdezte halkan.
- Tudod... Morinagát én egy kicsit másik oldaláról ismertem meg, és... egy véletlen folytán megtudtam, hogy közöd van hozzá... Utánanéztem kicsit a dolgoknak és... ezt találtam. Ironikus, hogy hogy tiszteled őt...
A lány érezte, hogy kapkodja a levegőt. A padlót bámulta, igyekezett lenyugodni.
- Hazudsz...
- Mért tenném?
- Ezt nem tudom, de akkor sem mondhatsz igazat! - kiabálta dühösen. - Ő segített nekem... mindenben! Befejezni a sulit, munkát szerezni... Annyi mindenben...
- És sose volt gyanús, hogy miért segít egy idegennek?
Ayumu döbbenten nézett maga elé. De... az volt, csakhogy... Nem lehet... nem lehet ez a magyarázat!
- Mondd csak, hogy szerzett ennyi pénzt?
- Tessék?! Hát... én... nem tudom...
- Ilyen jóban vagytok, és nem tudod miből gazdagodott meg? Mit dolgozik?
Ezen... még tényleg soha nem gondolkozott. Egyszerűen... alapnak vette, hogy gazdag. Nem kell dolgoznia... Biztos... biztos már a szülei is pénzesek voltak... De így belegondolva... ez elég ésszerűtlen. Ez nem egy állapot, ezt fenn kell tartani.
- Mi... mi nem vagyunk olyan jóban, csak... csak segít nekem, én hálás vagyok, de... ennyi. Nincs jogom ilyeneket kérdezni tőle...
- Pedig ez elég nyilvánvaló mindenkinek, aki nem csukja be a szemét. Az összes gazdag ember ebben az országban a kormány kutyája. Ha pénzt akarsz, nem tudod nem bemocskolni a kezdet. De ha az ilyesmi nem érdekel, könnyű dolgod van. Milliókat, milliárdokat lehet keresni, ha felnyomsz egy-két embert. A te szüleid mit csináltak? Kormányellenes tevékenység, vagy csak szimplán volt egy kis vagyonuk, amiért már érdemes volt megrágalmazni őket valami mesével?
- Takarodj innen! - kiabált dühösen Ayumu. Shinji meglepetten pillantott rá. - Hallottad, tűnj el a szobámból! Semmi jogod ilyenekt kérdezni!
A fiú nem mozdult. A lány dühösen lépett közelebb.
- Indulj - mutatott az ajtóra -, mielőtt hívok valakit, hogy kirakjon!
A fiú elmosolyodott és széttárta a karját.
- Jól van, jól van, megyek... Nem vagy túl hálás természet...
- Hálás?!
- Elmondtam neked az igazat...
- Nem voltam kíváncsi az igazságodra! - fakadt ki a lány, miközben dühösen mart bele a saját karjába. Gyilkos szemekkel kísérte Shinji lépteit, míg be nem csapódott az ajtó.

- Mindegy, csak ne kelljen elszakadnunk egymástól - vélte Natsuki. - Ha elkerülnél az ország másik végébe, én meg... Hát nem tudom, akkor mit csinálnék!

- Annyira azért biztos nem szóródunk szét - rázta a fejét Eizan. - Alapból nem fogadnék el olyan munkát, ami ilyen messzire vinne tőled, tőletek. A város másik vége még elmegy, de már az is elég lesz ezen az ismeretlen helyen. Komolyan, első dolgom lesz, hogy beszerzek egy térképet, mert öröm lesz nézni, ha eltévedek...

Yuuka arra ébredt, hogy valami csiklandozza az arcát.
- Hmmm...? - nyitotta ki álmosan a szemeit, és nagy lelkierőre volt szüksége, hogy ne pattanjon fel azonnal. Első látásra nem kicsit ijedt meg az arca előtt lévő fehér szőrös valamitől.
- Jaj, csak te vagy....? - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - A frászt hozod rám. De nem, még nem kapsz kaját, ahhoz szerintem még túl korán van. Legalábbis még nem érzem magam elég kipihentnek ehhez. Gyere inkább...! - nyúlt a cicáért és visszahúzta maga mellé. Meglepetésére az nem ellenkezett. - Csak hagy aludjak még egy kicsit...

- És, ha nem rajtunk múlik? Ha az ottani kormánynál engedélyt kell kérnünk, hogy maradhassunk és... így helyeznek el bennünket? - aggódott Natsuki. - El sem tudom képzelni, hogy működnek ott a dolgok!

Ayumu dühösen rázta meg a fejét, és a fürdőszobába sietett. Rendbe kell szednie magát, és beszélni valakivel. De kiben bízhat meg? Hiheti ezekután, hogy Morinaga-san igazat mondd? Mi van, ha... mi van ha Shinji nem hazudott? Ez az első... magyarázat az egészre. És... és a francba, akár még lehetséges is... Csak ne legyen így... könyörgöm ne legyen így... Nem ismerhettem őt is ennyire félre! Már évek óta ismerem, nem úgy, mint a fiúkat! És... Miharu? Nincsenek jóban, de... ő próbálta figyelmeztetni. És ő is ismeri már Morinaga-sant egy ideje. Ő... ő talán igazat fog mondani. Meg kell keresnie őt!

- Sajnos én sem - ismerte be kelletlenül Eizan. - Szívesen megkérdeznék róla valakit, aki már járt ott, de mégis kit...? Vagyis... aki hirtelen eszembe jutott, épp most próbál felgyógyulni egy golyó ütötte sebből és szerintem inkább szeretne jelenleg pihenni, semmint hogy én faggassam. Vagy szerinted...? Azért mégis jobb lenne összeszedni némi információt, mint vakon nekivágni az ismeretlennek. Esetleg valahol utána tudunk még olvasni vagy nem tudom...

- Könyvtár? - vetette fel Natsuki. - Vagy internet... Vagy újságcikkek... Már ha ráérsz melóközben ellógni iylen helyekre, na és persze feltűnésmentesen. Nekem nem nagyon lenne módom rá. Vagy faggasd a kollégáid. Engem nem bírnak, mert "lógtam" az első napokon.

- Rendben, megpróbálom - bólintott rá Eizan. - Majd max azt mondom, hogy fontolgatom a későbbi letelepedést, nem kell tudniuk, hogy máris lelépek. A könyvtárba meg inkább holnap tudnék belógni, akkor úgyis ráérek egész nap. Valamit majd csak alkotok - mosolyodott el bizakodón.

- Hát ja, csak le ne bukj, hogy nem vagy utas - vetette fel Natsuki. Közben a tükörben igazgatta a haját. Hihetetlen, hogy erre a rövid időre is felvett valami hétköznapibb ruhát, mikor nemsoká elmegy Eizan, és utána ő is öltözhet át az egyenruhájába. Na mindegy...

Még csak fél kilenc volt, és nem evett semmit, de Ayumu egyszerűen nem kívánt most ételt, és várni is képtelen volt. Maximum, ha látja, hogy Miharu még nincs jól, nem zavarja, de... valamit cisnálnia kell, mert megőrül!

- Legfeljebb bekamuzok valamit, ha így lesz. Mondjuk... mittomén, az egyik utas kért meg rá - vont vállat Eizan. - Mármint arra, hogy legyek szíves utánanézni valaminek a számára. Majd rákenem valamelyik osztálytársunkra, csak... nem tudom az álnevüket. Meg a szobájukat sem... Oké, akkor majd valami mással próbálkozok.
Felrángatta magára nadrágja másik szárát is és szinte már teljesen készen állt az indulásra. Jé, és tényleg nincsenek késésben...!
A tükör előtt álló Natsukira pillantott és ha akarta se tudta volna elrejteni mosolyát. Neki van a legszebb kísérője ezen a hajón, semmi kétség. És úgy tűnik, minden rendben van. Talán a 'betegség' ideiglenes tényleg elmúlt. Talán... Reméljük... De ha így van, gondoskodik róla, hogy többé vissza se jöjjön. Legalábbis igyekszik majd így tenni.

- Hm? Mehetünk? - fordult hátra Natsuki. Kérdőn pillantott a fiúra. - Ümm, mi az? Van valami a hajamban?
Zavartan fordult vissza a tükörhöz, de semmi kivetnivalót nem talált.

- Igen, úgy láttam - bólintott Eizan és közelebb lépett. - Várj, mindjárt kiszedem...!
Ám az ígért hajigazítás helyett maga felé fordította a lányt, és arcán cinkos mosollyal támadta meg az ajkait.
- Hmm, igen, így már mindjárt más - a mosoly még akkor is az arcán maradt, mikor a csók végén kissé arrébb húzódott. - Azt hiszem, most már mehetünk.

Tennie kéne valamit... Nem kuksolhat itt egész délelőtt...!
De... hogy nézne már ki, ha odamenne? Inkább maradjon szépen nyugton! Különben is, azt mondta, hogy majd ő jön át. Már ha úgy dönt, hogy átjön. Ha pedig nem, akkor semmi joga nincs felkeresni őt. El kell fogadnia a döntését, nem járhat folyamatosan a nyakára, nem zaklathatja tovább. Épp is épp eleget adott neki...

Ayumu bizonytalanul állt meg a gyengélkedő előtt. Nem tud róla, hogy a személyzeti szinten lenne rendes orvosi szoba, legalábbis abban a kis lyukban nincsenek ágyak. Vagy lehet, hogy a szobájában pihen? Hát... nem lehet belőle nagy baj, ha benéz, igaz?
Ahogy ezen tűnődött lépett ki az orvos. Úgy érezte magát, mint akit valami rossz tetten kaptak rajta, hát zavarban volt, de aztán hamar megtudta, hogy Miharu valóban itt van, csak még alszik. Tehát tényleg lelőtték. Ez a része tényeg igaz, és... Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze a körülményeket.
Nem akarta felébreszteni a lányt, de ahogy az orvos elment, mégis be kellett mennie hozzá. Csak látni... hogy tényleg jól van-e. De ahogy beért már érezte, hogy ez talán nem volt jó ötlet. Ijesztő látvány volt a sápadt, gyenge Miharu.
Tényleg... rátámadt Morinaga-sanra? Hát... csak önvédelem volt... Ő tette, de csak önvédelem! Akkor... az nem jelenti azt, hogy rossz ember, csak szerencsétlenek voltak a körülmények... De... azt a részt akkor se érti, hogy Miharunak mi oka volt erre. Nem a legrendesebb lány, de... Morinaga-sannal jóban voltak, és... iylet még ő se tenne. Valami... valami egyszerűen nem stimmel. De ki mondd igazat? Mi az igazság? Most már... most már nem tud kimászni belőle, míg meg nem tudja. Most mrá nem tudja csakúgy kiverni a fejéből Shinjiék szavait. A szülei halála... Mostanáig nem tudta mit gondoljon róla. Tudta hogy valami törvénytelent tettek, de... sosem mert ítélkezni felettük. Egyszerűen... hinni akart benne, hogy talán csak tévedés, vagy... a céljaik jól voltak... De... bármit is tettek valaki, valaki biztos elárulta őket, hogy eljutott azokhoz az emberekhez, akik miatt... Dehát, akkor még nem is ismerték Morinaga-sant. Ez... ez egyszerűen... Nem ért semmit...
Leroskadt a földre, és a kezébe temette az arcát.

Natsukit nagyon meglepte a hirtelen akció. Piros arccal némán követte a fiút, miközben igyekezett urrá lenni zavarán.

Ichiro nem ébredt fel az első ébresztő hangjára. Ahogy az azt követő második, biztonsági céllal beállított hangjelzésre sem.
Előző este piszkosul kimerültnek érezte magát, így hát nem csoda, hogy nem tudta felverni semmi.
De sebaj. Négy lehetősége még maradt a felébredésre...

- Vajon nagyon megkínoznak benneteket ma este...? - szólalt meg egyszer csak Eizan. - Mármint most biztos többet kell majd szaladgálnotok, mert akik eddig esetleg a szobájukba kérették a vacsorát, most valószínűleg szintén megjelennek... Majd drukkolok! És remélem, azért tudod is majd valamennyire élvezni a nagy rohangászás közepette.

- Ne is mondd - sóhajtott Natsuki. - Már most görcsölök tőle... Tiszta K.O. leszek este. Előre is bocs... De... tudunk majd ebédszünetben találkozni, ugye? Hol fussunk össze? Itt a büfénél?

- Igen, itt megfelel, ez nekem is közelebb van - felelte Eizan. - Majd akkor ide jövök.
És ezúttal semmiképp sem feledkezik majd meg az ebédszünetről, mint tegnap... Legrosszabb esetben a munkatársai úgyis eszébe juttatják, hogy azért húzzon már ő is enni.

- Jó sokáig reggeliztél... - dörmögte Nami.
- Te nem alszol? - kérdezett vissza meglepetten a fiú.
- Aludnék - felelete élesen a lány, és tartott egy kis hatásszünetet -, ha valaki nem ébresztett volna fel.
- Az mikor volt már... - rántotta meg a vállát Shinji.
- Igen, és azóta nem bírok visszaaludni.
- Akkor talán kelj fel - vetette fel az ötletet.
- Nem - fordult be a kanapé felé sértődötten Nami. A fiú megrántotta a vállát. Neki aztán mindegy. Inkább bevonult a szobájába. Amúgy se vágyott Nami társaságára.

Midori meglepetten vette észre, hogy kicsit tovább aludt mint szeretett volna. Sietve pattant fel, felkapkodott magára valami ruhát, aztán a szobakártyájával felszerelkezve elstartolt az étkező felé. Még mennyi felderítenivaló áll előtte! Nem szabad elszalasztania a lehetőséget, hisz mindjárt vége ennek az útnak. Mért nem használta ki eddig jobban az időt?

Nobu elgondolkozva eszegette a szobájába rendelt reggelijét. Kilenc óra... Ilyenkor már nem bunkóság átmenni máshoz, vagy igen? Meg kéne nézni, hogy van Hayate, ezer éve nem beszéltek, és hát... van miről. Emiko meg Nami is ugyebár... Már alig várja, hogy hallja a történetet!

Hiroshi lassan kezdte megelégelni a szenvedést, és nem csak azért, mert már túlzottan mart a gyomra. Most komolyan egész nap így maga alatt akar lenni?! Ami történt, megtörtént, ez van. Most már hiába siránkozik rajta, teljesen felesleges.
Most pedig... jobb lesz, ha fogja magát és lemegy reggelizni. Legalább kicsit kirázódik ebből az állapotból. Ayumu meg úgysem jön el.
Az asztalához lépett és előkereste fülbevalóit. A mai nap nem kell nélkülük boldogulnia, és ugyan ki is szólna rá?
Már indult az ajtó felé, de mégis visszafordult. És ha... mégis eljön...?
Felsóhajtott és visszalépve az asztalhoz papírt keresett elő, de csak egyetlen szót firkantott rá: 'reggelizek'. Azért ezt kirakhatja az ajtóra, nem túl nagy erőfeszítés...

Tatsuya valahogy nem érezte magát most éhesnek. Talán az előzőleg lehajtott kávé is közrejátszott, de tartott tőle, hogy most nagyon nem esne jól. Ez röhejes, komolyan... De most inkább el sem császkál, mint tegnap. Inkább megvárja, amíg Haruka felébred, addig meg még megpróbálja összeszedni magát.

Kazu felkapta a fejét, mikor meglátta az ismerős alakot. Hiroshi...? Méghozzá egy igencsak nyugtalannak és nyomottnak látszó Hiroshi...
Már emelte a kezét, hogy ideintsen, de Hiroshi még azelőtt észrevette. Először nem is nagyon tudta hová tenni, kit is lát, de hamarosan kitisztult a tekintete és valamennyire megenyhültek vonásai.
Kazu nem kicsit örült meg annak, mikor a fiú felé vette az irányt. Ezek szerint mégsem akarja elkerülni.
- Szia! - köszönt kissé talán bátortalanul, ahogy a másik helyet foglalt mellette. - Bocs, hogy megkérdezem, de nem tud nem szemet szúrni... Minden rendben...?
- Nem, Kazu, rohadtul nincs rendben - sóhajtott Hiroshi. - De... most hagyjuk. Inkább mesélj, hogy megy sorod? Napok óta nem hallottam rólad, a múltkor pedig nem tudtam odamenni. Azóta... azóta pedig túl sok minden történt, sajnálom, hogy nem kerestelek fel.
- Semmi gond... - vont vállat Kazushige, de aggódva nézett barátjára. - Na jó, mesélek. De utána én is kivallatlak, hátha tudok enyhíteni azon a gyászos képeden. Azta... - szemei hirtelen Hiroshi reggelijére siklottak. - Csak nem vagy éhes...?

Ayumu amint kicsit összeszedte magát felkelt, és óvatos léptekkel közelebb sétált. Nem ébredt fel rá, hogy bejött? Meg... minden... Úgy tűnik. De azért jól van, ugye? Persze, most járt itt az orvos mi baj is lenne. Hát... jobb, ha nem zavarja, majd később visszanéz. Nem kéne felébresztenie, ha pihenni akar. Lábujjhegyen indult meg kifelé.
- Hé, hová mész? Semmi hogy vagyunk, csak benézel és szépen elsunnyogsz?
A lány meglepetten rezzent össze.
- A... azt hittem alszol... - nyögte ki ijedten, halk hangon.
- Hát... egészen az előbb még álmodtam valamit, de... már azt sem tudom mit. Valahol az álom és az ébrenlét határán volt. Na, nem jössz vissza? Vagy sietsz valahová?
- É... én nem... - rázta meg a fejét Ayumu, de csak egy lépést tett vissza. Mért marasztalja. Nem szeretik egymást, vagy igen?
- Szóval... megtudtad. Nem gondoltam volna, hogy téged látlak itt... A kollégáimra számítottam, hogy majd aggódnak értem, de... senki...
Ayumu meglepetten figyelte Miharu arcvonásait. Szomorú? Csalódott? Magányos...? Ő? Nem is gondolta, hogy...
- J... jól vagy? - kérdezte hirtelen, mert úgy érezte illene.
- A körülményekhez képest - mosolyodott el a nő, és levágta a sablonszövegét.
- Áh, értem... - bólintott Ayumu feszélyezetten. Miharu óvatosan felült, s aggódva szemlélte a lányt.
- Akira mondta...? - kérdezte óvatosan. El nem tudta képzelni, ki továbbította a lánynak. Kazuma biztos nem, ahogy Morinaga sem ilyen idióta.
- Mármint Hiroshira gondolsz? - kérdezett vissza némileg talán vádló hangsúllyal. Miharu arckifejezése a teljes döbbenetét vette fel.
- H... hogy... mi? Honnan, ...mióta?
Ayumu nem válaszolt, hirtelen ahogy megkapta a lehetőséget már nem akart többé habozni, hogy válaszokat kapjon.
- Az orvos szerint Morinaga-san tette, azt mondta rá támadtál, de... miért tettél volna ilyet? Hiroshi szerint biztos Kazumát akartad védeni, de mitől kellene megvédened?!
Miharu lesütötte a szemét.
- Nem támadtam rá senkire - felelte halkan.
- Ezt... ezt valahogy sejtettem... - vallotta be halkan Ayumu. - De akkor sem értem... Miért lőtt le téged?
A nő a takaróját bámulta, de nem felelt.
- Miharu! - csattant fel Ayumu dühösen.
- Nem mondhatom el - mondta makacsul a nő. - Kazuma nem bocsátaná meg, érted? A lelkemre kötötte, hogy nem beszélek neked!
- De miért, már úgy is tudom kik ők!
- Hát épp elég baj! - emelte fel a hangját már a másik nő is. - Én is megtudtam, és hogy végeztem, te is bajba akarsz kerülni?! Tégy úgy, mintha nem tudnál semmit!
- ... mért... engem is... lelőne? Ezért tette... mert megtudtad? Hogy ne beszélj...?
Miharu megint tüntetőleg csendben maradt.
- Tehát igen - vonta le a tanulságot száraz hangon. - Nem tudom elhinni... Tényleg félreismertem... - nyögte és a hangja egyre elkeseredettebben csengett. - Tényleg... Igazad volt, idióta, naív... borzasztó ember vagyok...
Miharu aggódva kapta fel a fejét.
- Dehogy. Nem! Én... Jó oké, nem kedveltelek túlzottan, de... De azért... biztos nem vagy olyan borzasztó... SOkan szeretnek!
Ayumu felnevetett, amitől Miharut szabályosan kirázta a hideg.
- Valóban? Sorolnád?
Jéghideg csend.

Nami sóhajtva mászott ki az "ágyból". Ideje letörölni ezt a goromba képet, és vidáman belecsöppenni a napba. Shinji tényleg rossz hatással van rá, de majd most szépen kimozdul innen, sétálgat, kipróbál pár dolgot, na meg elsősorban megreggelizik. De nem étteremben, nem is büfében, valami kinti standnál. Az az igazán izgalmas!
Nekiállt hát, hogy kicsinosítsa magát, de úgy igazán!

Ichiro még nem is nagyon volt magánál, mikor kibotorkált a fürdőbe, hogy megmossa az arcát. Csak mikor visszaért a szobába, akkor jutott eszébe megnézni a mobilját, amit az imént nyomott ki. Megnézte, majd ugyanazzal a mozdulattal rakta is vissza le. Kényelmesen heveredett le az ágyra, hogy még kicsit lazíthasson...
- Mennyi?! - pattant fel hirtelen. - De... de...! Basszus! De legalább erre felébredtem! Komolyan, javíthatatlan vagyok...! A szarba...
Kipattant az ágyból és a ruháiért indult.
Vajon Miharu ébren van már...? Jaj, ne már, miért kell mindig így megküzdenie a felébredéssel...?!

Ayumu erőtlenül ült le a székre, s arcát a kezébe temetve próbálta rendezni a gondolatait.
Miharu aggódva, s nem kevés bűntudattal figyelte őt. A francba, nem kellett volna ilyen keményen bánnia vele... Lehet, hogy nem bírja, de tudja, hogy törékeny lány, és... és... úgy tűnik most nagyon ki van... Valamit... valamit csinálnia kell!
- Figyelj... - próbálkozott hirtelen felindulásból. - Lehet, hogy téged nem bántana, csak... csak a biztonság kedvéért mondtam...
A lány nem reagált.
- Nézd - próbálkozott tovább Miharu -, e... ez... voltaképpen...
Örült, hogy Ayumu félbeszakította, mert fogalma sem volt, mit akar mondani.
- Mért mentél oda? Mit akartál elérni? Tudtad, hogy kik ők, nem? Akkor?
A fenébe, mégse örül annyira... Na jó.
- Igen, tudtam - mondta komolyan. - És jól mondtad az előbb, meg akartam védeni Ichirot... öhm, tudod... Kazumát... De... de - tette hozzá gyorsan -, lehet, hogy nem volt alapja a félelmemnek, és...
- Nem úgy tűnik... - mondta Ayumu némileg gúnyos hangon. Miharu nyelt egyet.
- O-oké, de... lehet, hogy nem volt igazam... - magyarázkodott tovább. - Attól tartottam, hogy Yoshiro... nem épp az a karitatív segélyszervezet fajta, és... rengeteg pénz ám ez az egész - mutatott körbe. - Hogy idehozta őket. Mért tette volna meg? Féltem, hogy az út végén feladja őket, mert... rengeteg pénzt kap a kormánytól érte. Bőven fedezné a költségeit.
- És eddig is ilyenekből szerezte a vagyonát, nem áll távol tőle - tette hozzá szárazon Ayumu.
- Hát... igen... - bólintott bizonytalanul Miharu. Nem is tudta, hogy... Ayumu tud róla. Mégse olyan ártatlan ez a lány, ha ennek ellenére olyan jóban volt vele. Fura... Mik derülnek ki... Ez a mostani viselkedése is... Ijesztő.
- És meg akartad menteni Kazumát, vagy... ne haragudj, nem bírtam megjegyezni, hogy hívják...
- Mindegy - legyintett Miharu. - Igen, szerettem volna. De... bolond voltam, a jelenlegi állapotomban mit tehetek érte? Így... így nem tudok segíteni nekik. Csöndben kellett volna maradnom. Szóval... te ne kövesd el az én hibámat, rendben? Ígérd meg, hogy nem mész oda!
- Minek? - emelte fel a fejét Ayumu. - Én nem szándékozom segíteni nekik - jelentette ki hidegen. Miharu döbbenten nézett rá.
- Tessék...? Ezt... ezt biztos te mondtad? Oké, most már kezdek gyanakodni, Ayumu... mi a baj?
- Baj?! - hördült fel a lány. - Ó, semmi! Alig pár ember vágott át, végülis... végülis nem néz mindenki hülyének, nem használ ki senki, nem jönnek a lakásomba aludni gyilkosok, és...
Halkan felnevetett, aztán felhúzta a lábát a székre és visszaborult az ölébe. Miharu elakadó lélegzettel figyelte. Szerette volna helyreigazítani, de sokkoló volt a látványa.

- Tehát megvagy, az a lényeg - mosolyodott el Hiroshi, de Kazu hamar átlátta, hogy ez pusztán látszat.
- Akkor most te jössz - bólintott. - Mi a fene van veled?
- Röviden: azt hiszem, szarban vagyok - nézegette immár üres tányérját Hiroshi.
- Szarban? - vonta fel a szemöldökét a másik.
- Egy cseppet. Te figyelj, Kazu... ha esetleg kicsinálnának, akkor vissza ne gyertek értem, hanem húzzatok minél messzebbre.
- Hogy... mi van?!
- Oké, kicsit talán túldramatizálom a dolgokat...
- Nem szeretnéd esetleg kifejteni?
- Én... nem, most még nem.
- Csodás - Kazu dühösen ráncolta a homlokát. - Nem lenne egyszerűbb, ha...?
- Nézd, fogalmam sincs, hogy jelenleg mi a franc van. Csak... felejtsd el...
- Kösz, roppant könnyű lesz ezek után.
- Kérlek...
- Bezzeg Ichironak elmondanád, igaz...?
Hiroshi döbbenten kapta fel a fejét. Kazu... féltékeny...? Nem hitte volna, hogy majd pont ő...
- Nem, egyelőre neki sem mondom el... Sajnálom, csak előbb le akarom tisztázni ezt az ügyet.
- Hiroshi... Most komolyan, ha bármiben is segíthetünk, és te viszont egyikünknek sem szólsz... esküszöm, hogy megverlek. Még fél kézzel is. Ichiro lefog, én meg ütlek.
Na ha eddig nem lepődött meg eléggé, akkor most Kazunak végleg sikerült meglepnie.
- Oké - mosolygott fanyarkásan. - De hiszek benne, hogy nem lesz gond.

Ichiro sebesen szedte a lábát a folyosón. Oké, majd később reggelizik. Esetleg majd Miharuval együtt. Majd megint megkérdezi, hogy mit kér, pont mint tegnap vacsoránál. A csudába, pedig ott akart lenni, mikor felébred...!

- Ayumu - próbálta újra Miharu. - Nem vagy egyedül, oké? Most... nagyon hasonló helyzetben vagyunk, úgyhogy... segítek, csak... mondd el, hogyan tudok...!
A lány meglepetten emelte fel a fejét.
- Te? ... tényleg? Dehát te... gyűlölsz engem...
- Nos... néhanapján... egy kicsit... - forgatta a szemét Miharu. - De azért... most olyan szánalmasan nézel ki... ennyit még én is megtehetek...
Ayumu halkan nevetett. Oké, ezért már megérte, ez őszintének tűnt.
- Miért véded Kazumát, amikor hazudott neked? - kérdezte a lány.
- Ó, hát... Nem sokáig tudott hazudni, elég hamar kiszedtem belőle... - ismerte el a lány. - Tudod, kicsit tényleg olyan, mintha rokonok lennénk, pont annyira nem tudja befogni a száját, mint én. Még ha kéne, akkor se. Szerintem eléggé rászólhatott Hiroshi, hogy nem mondott előtted semmit... Meg hát nekem is mondta... Na várj, te honnan tudod?! Hiroshi mondta el? Mert akkor nem igazán értem, hogy mért kellett nekem beszólnia, és...
- Nem egészen. Nem ő kezdte, hanem Shinji.
- Ki? - pislogott értetlenül Miharu.
- Shinji, ő is egy osztálytársuk, nem ismered?
Miharu megrázta a fejét.
- Csak kettejüket tudom, meg ugye Namit és Natsukit...
- Natsukit, mármint... a mi Natsukinkat?! - pattant fel Ayumu. - Nem mondod, hogy ő is...?
- Ne... nem tudtad...? - nyögte sápadtan Miharu. Hupsz...
- Tehát így került Morinaga-san a képbe... - állapította meg fennhangon a lány. - Már értem.
- Öööö, igen, úgy tűnik... - pillantott a másikra zavartan. - Szóval... - próbálta visszaterelni a témát. - Az a Shinji mondta el neked, ahhhha.
- Igen, de aztán Hiroshi részletezte. Nem nagyon volt választása. Különben sose mondta volna el nekem. Túl jó szórakozás voltam ahhoz, hogy elrontsa.
- Ayumu, én ezt nem hi...
- Mert ugyebár, ha tudtam volna, nem sétálgatok vele kettesben, nem bíztam volna meg benne, naná, hogy nem mondta el! Kellett neki egy buta liba, akivel eltöltheti az unalmas pillanatait. És én pont ilyen buta, naív liba vagyok... Kitűnően szórakozott rajtam, és most nagyon ki van akadva, hogy elvették tőle a játékszerét... Szegény Hiroshi...

Ichiro értetlenül állt meg az ajtó előtt. Igen, biztos, hogy innen szűrődnek ki a hangok. Elég halkan, nem is nagyon érti... Talán... jól van, nem szép dolog, de tudni akarja, ki van odabent. Az ajtóra tapasztotta a fülét és úgy próbálta meg kiszűrni a szavakat. Még jó, hogy nem nagyon jártak most ezen a folyosószakaszon, különben elég érdekesen néztek volna rá.
Várjunk... ez valami másik nő. Miharu kollégája esetleg? De valahogy ismerős a hangja...
- ...yumu, én ... ne...
Yumu...? - homlokráncolva kutatott a memóriájában a név után. Ó, hogy Ayumu! Ayumu...? Ő meg mit csinál itt...? Megtudta, mi történt, és eljött látogatóba...? Talán mégsem kéne hallgatóznia...
Ám mégsem tudta megállni. Bár nem minden szó jutott el hozzá, azért egész jól össze tudta rakni a dolgokat. És ahogy ez sikerült, úgy lett egyre idegesebb.
Ez meg kiről beszél...? Nem tűnik túl derültnek... Ehh, ki lehetett az a szemét, aki így...? Nem, ezt most biztos rosszul hallotta... Egyrészt honnan tudja a csaj Hiroshi igazi nevét? Miharu biztos nem mondta el neki! Másrészt meg hogy bír róla ilyeneket mondani?! Milyen játékszer meg milyen szórakozás?! A csaj nagyon nincs képben!
Dühösen harapott a szájába és már nagyon afelé hajlott, hogy beront a szobába. De belegondolva rá kellett jönnie, hogy ha ő most bemenne, akkor Ayumu talán nem mondana többet az ő jelenlétében. Ő viszont mindenképpen meg akarja tudni, honnan vett ennyi baromságot! Jócskán el vagy tájolva, kedves Ayumu! Különben is, Hiroshi nem akar tőled semmit, azt azért csak mondta volna, legalább nekem. ... Ugye...? Ugye szólt volna, ha esetleg...? ...
Hogy rohadnál meg, Hiroshi! Nem tudom, mi a szart csináltál, és... De különben is, miért mondtad el neki?! Mert te voltál, nem? Hát kösz, engem meg milyen szépen leteremtettél a minap! Tudod mekkora önuralom kell most ahhoz, hogy ne szóljak közbe?! Mert ha te ezek szerint nem is mondtál el nekem mindent, de... majd elmondja más helyetted... Azért nem garantálom, hogy ha a kiscsaj továbbra is így 'dicsér' téged, akkor nem lépek majd közbe, mert azért mégis a barátom vagy, vagy mi!

- Oké, most higgadj le! - mondta szigorú hangon Miharu. - Butaságokat beszélsz. Nem szabad így kétségbeesned. Nem hinném, hogy azért nem mondta el, mert szórakozni akart veled. Akkor nem kért meg volna bennünket, hogy ne szóljunk neked, és nem így. Féltett téged, nem érted? Pont attól védett meg, amibe én hülye módon belesétáltam, most... ezért haragszol rá, komolyan?
Ayumu összeszorította az ajkát.
- Meg akart... védeni? - kérdezetti vissza remegő hangon.
- Nekem nagyon úgy tűnt - bólintott Miharu.
- De akkoris! - rázta meg a fejét Ayumu. - Ő... Én ezt nem tudom elfogadni! Nem tudom elfogadni azt az embert amilyen tényleg! Te hogy vagy képes úgy szeretni Kazumát, hogy tudod, hogy... honnan jött?
Miharu - a másik lány nagy meglepetésére - elmosolyodott.
- Nem az ő hibája. Ezt nem választhatjuk meg, te is tudod. És ők megszöktek onnan, ehhez nagyon erősnek kell lenni, nem így gondolod? Nem csak fizikailag, főleg... főleg lelkileg. Én inkább tisztelem őt ezért. És... sok mindenen ment át, én... én támogatni akarom inkább, semmint egyedül hagyni, csak mert... tudom.
Ayumu leszegte a fejét.
- Szóval nekem is... ezt kell tennem?
- Kell? - kérdezte meglepetten Miharu. - Nem, nem kell. Te döntheted el, hogy mihez kezdesz ezzel az információval. Ha nem akarod, nem beszélsz vele többet, de... szerintem nem érdemli meg, hogy bántsd. Szakíts meg vele minden kapcsolatot, ha úgy tetszik, de ne hidd azt, hogy ártani akart neked. Mert ezt majdnem biztosra mondhatom, hogy nem igaz.
- Mindegy mit csinálok, úgyis elvesztem őt két nap múlva... Nem tudom elviselni... Nem tudom elviselni a gondolatot...
Miharu meglepetten figyelte az összegubózódó lányt.
- Van választásod. Én például mindenképp találkozni fogok velük.
- De... ezt nem lehet... én... én oda tartozok, otthon szeretek élni, de ő... ő ki van tiltva abból az országból. Megölik, ha hazamegy! Én... én nem akarok Amerikába költözni!
- Nem kell oda költöznöd - rázta a fejét Miharu. - Ha minden így marad, akkor is láthatod őt időnként. Ha kikötünk a kontinensen... Én legalábbis így tervezem. Bár... most kicsit megbonyolódott a dolog, hogy elvesztem itt a munkám, de kitalálok valamit, hogy továbbra is ingázhassak a két ország között! Mert mindenképp látni akarom még őt! És... megígértem...
- Elveszted...?
- Hát... miután Yoshiro elterjesztette, hogy megpróbáltam megölni...
Ayumu ijedten rezzent össze.
- Sajnálom... - nyögte.
- Helyette kérsz bocsánatot? De édes... Mindegy. Megoldom.
- De... Neked az volt az álmod, hogy az USAba költözhess, így... még jól is alakultak a dolgok, nem bánod, ha ott kell maradnod, de én nem akarom! Mi van, ha elutaznak teljesen a kontinens belsejére, és...
- Ayumu! Ugye te sem gondolod komolyan, hogy hű de jól alakultak a dolgaim?! - csattant fel kissé ingerülten Miharu. A lány ijedten rezzent össze.
- Oh, sajnálom, én.. nem úgy... nem úgy értettem!
A nő megrázta a fejét.
- Elég már a pánikolásból. Nem hinném, hogy most nagyon költözködni fognak. A kérdés most inkább amúgy is az, hogy mit akarsz. Beszéltél már vele azóta, hogy elmondta...?
Ayumu némán megrázta a fejét.
- Akkor kéne. Sajnálom, tudom, hgy megrázott ez az egész, de... igazságtalan vagy vele. Szerinted, hogy érezheti most magát? El kell hagynia az otthonát, a családját, ki tudja hány barátja halt meg, miken ment át, próbál valahogy helyrejönni lelkileg, erre... Erre valaki, akit kedvelt egyszerűen se szó, se beszéd magára hagyja, mert mindezen átment. Jó ez így?
A lány összeszorította az ajkát, és még hevesebben rázta a fejét.
- De nem merek vele beszélni... - mondta sírós hangon. - Nagyon félek...
- Mitől? - kérdezte meglepetten Miharu.
- Én... Nem tudom... Nem tudom...

Ichiro némán meredt maga elé. Ha jól sejti, jobb, hogy mégsem ment be... Igencsak elrontotta volna a dolgot a kifakadásával. De szerencsére Miharu gondolkodik helyette is és még értelmes dolgokat is mond.
Már maga a párbeszéd is elég vegyes érzelmeket váltott ki belőle, főleg amikor arról volt szó, mi mindent vesztettek. Mégis Ayumu pár szava visszhangzott leginkább a fejében, amitől szinte lefagyott a most még amúgy is lassú agya.

"úgyis elvesztem őt két nap múlva... Nem tudom elviselni..."

Na neee... Ilyen tényleg nincs...! Nemcsak Hiroshi, de a csaj is? És így kell megtudnia?! A francba az egésszel! De mégis... ezek ketten... tényleg ennyire jóban lettek...? Huhh... Hát ez... gáz... Mármint most mégis mihez fognak így kezdeni? Ayumu már most kész van és talán Hiroshi is magában gubbaszt a szobájában. És körbelengi egy sötét, fekete aura, ahogy önmagába omlik...
Egy nagy szart, Hiroshiról beszélünk! Ő csak nem akad ki ennyire! Különben is, úgy volt, hogy nem akar becsajozni! Na nem mintha ezt olyan nagyon lehetne irányítani...
Hát most semmiképpen sem kéne belépnie ebbe a párbeszédbe. Esetleg nézze meg, hogy van Hiroshi...? De... nem megy, ahhoz túl kíváncsi... Igen, köcsög dolog, de nem bír ellenállni! Legfeljebb azt mondja majd, ha lebukik, hogy őrködött...

- Na jól van akkor, örülök, hogy sikerült végre összefutnunk - kezdett készülődni Hiroshi.
- Már mész is...? - nézett rá csalódottan, és egyszerre gyanakodva Kazushige.
- Aha.
- Melózol?
- Öhm... nem, ma nem - rázta meg a fejét.
- Az jó, én sem. Bár úgy tűnik, mégiscsak sietsz valahova... Mondjuk megértem.
- Nézd, Kazu, ez... ezt most valahogy tényleg el kell rendeznem. És megígérem, igen, tényleg megígérem, hogy ha vége ennek, akkor elmondom.
- Tényleg...? - lepődött meg kissé Kazu.
- Igen, tényleg.
- Rendben, de ez azt jelenti, hogy nem csináltatod ki magad.
Hiroshi akaratlanul is felnevetett.
- Most megfogtál. Így kénytelen leszek vigyázni magamra.
- Pontosan. Különben még mi is megverünk.

- Ez nem igaz... - Yuuka kelletlenül nyitotta ki ismét a szemét. Igaz, hogy valamennyit vissza tudott aludni, de azért szívesen pihent volna még. Csakhogy valaki ebben megint meggátolta...
- Tipikus macska... - sóhajtott a lány, ahogy a fehér cicára pillantott. - Addig nem hagyod békén az embert, amíg meg nem kapsz mindent, amit akarsz. Jól van, értem én, éhes vagy. Mindjárt nézek valamit. Tegnap úgyis kissé elhanyagoltunk. Hmm... Hayatéék még alszanak...? Na ez sem jellemző rájuk...

- Jó reggelt...! - került elő a szobájából az ásítozó Haruka, és igyekezett kipislogni az álmot a szeméből. - Azta... kicsit még mindig sápadt vagy, nem...? - nézett aggódva Tatsuyára.
- De... - bólintott a fiú. - Viszont a tegnapinál azért sokkal jobban vagyok, ez már csak olyan utóhatás.
- Mint a másnaposság? - vigyorgott Haruka.
- Ja, minden bizonnyal, főként tekintve a tényt, hogy egy deci alkoholt sem ittam tegnap.
- Lehet, hogy most csapódik le rajtad a múltkori bárlátogatásunk. Akkor azért meglepően szépen toltad.
- Több mint valószínű! Ha így van, akkor igen csak hülye szervezetem van.
- És mit gondolsz, tudsz már reggelizni?
- Ezután a kávé után...? - húzta el a száját a srác. - Végül is megpróbálhatom.
- He...? Te és a kávé egy mondaton belül? Hűűű!
- Hűűű bizony...

Miharu fejcsóválva nézte a lányt.
- Na jó - sóhajtott fel. - Szánalmasan nézel ki, gyere ide!
Ayumu kicsit félve pillantott a lányra.
- Miért, mit... akarsz?
A nő elmosolyodott.
- Nem harapok, ne félj már ennyire!
A lány félve ment közelebb.
- Na, csüccs le!
- De... - tiltakozott Ayumu bátortalanul, aztán ijedten engedelmeskedett.
Miharu komolyan pillantott fel a lányra.
- Figyelj... Nem sokat értek az élethez, ahhoz meg pláne nem, hogy hogy kéne jól élni, de... Csináld azt, amit szeretnél! Ne törd azon a fejed, hogy mikor leszel jó, vagy normális, mert akkor... akkor biztos nem leszel boldog! Oké, az se jó, amit én tettem, hogy csak a saját érdekeim nézem, mert akkor... senkivel sem törődsz, és veled se törődnek, de... te meg magaddal nem törődsz eleget...
Ayumu megrázta a fejét.
- Nem, ez egyáltalán nem igaz! Tanulni akarok, ezért dolgozom, ráadásul jó helyen, ezek... mind az én érdekeim! És... nincsenek is barátaim, hát... magamon kívül nem igazán törődök mással...
Miharu felnevetett. (Persze megint rájött, hogy ez nem jó ötlet, dehát... most ne nevessen?!)
- És ennek melyik részét akarod tulajdonképpen? Minek tanulsz, mit akarsz elérni? Pénzt? Karrier?
Ayumu meglepetten nézett a lányra.
- Én... nem, nem nem érdekelnek ezek! - rázta a fejét.
- Akkor meg minek?
- Hát... mihez kezdenék, ha nem tanulok tovább?
- Szóval semmi okod rá, mégis erre teszed fel az egész életed. Nem vágysz semmire? Igazából?
Ayumu lehajtotta a fejét.
- Nem tudom... Nem... Nem hiszem...
Miharu felsóhajtott.
- Akkor tényleg nagy bajban vagy.

Emiko jólesően nyújtózott. De jót aludt! Hosszan szívta magába a levegőt, aztán Hayatére pillantott. Ó, ébren? Elmosolyodott, és átölelte a fiút.
- Jó reggelt! - köszöntötte a fiút, s választ sem várva az ajkához hajolt.

Jól hallotta? Nami lelépett? Shinji kióvakodott a szobából, mindent körbejárt, majd megnyugodva sóhajtott fel. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna! Végre egyedül! Csak övé a szoba... Ezt megünnepelendő fel is bontott egy üveg vodkát.