10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Emiko óvatosan, lassan a cica felé emelte a kezét. Meglepetésére az hagyta, hogy simogassa. Talán igaza van Yuukának. Mégse vele van baja, egyszerűen csak a fotel puhább... Hát, bocs cica... A kezem azért remélem megfelelő...
- Milyen kis selymes... - csodálkozott. - Olyan... szobacica lehet. Nem hinném, hogy sokat engedték kinn rohangálni. Bár lehet, hogy még csak azért, mert fiatal. Bár... a masniból ítélve igazi sznob gazdái lehetnek. Hogyan keressük meg őket? Itt van egy pár azokból...

- Milyen előrelátó vagy! - mosolyodott el cinkosul Eizan. - Máris gondoltál arra, hogy ma nem kell dolgoznom, ezért biztosítod számomra a kellő testedzést. Hmm... azt hiszem, el tudnék viselni egy ilyen személyi edzőt.
Félresimította a lány haját és közelebb hajolva kissé talán mohón csókolt a nyakába. De hát még reggel van, ki tud ilyenkor reálisan gondolkodni? Másrészt meg egyáltalán ki akar, ha ilyen kellemes módon ki is kapcsolhatja az agyát...

Ha valami étterembe ültek volna be, Ayumu nagyon zavarban lett volna, és félt is volna, de Shinji nagyon ügyes volt. A fedélzetre vitte fel, ahol elvegyülhettek az emberek között, teljesen feltűnésmentesen, és egyszerű, szimpla hotdogot ettek. Ayumu legalábbis már viszonylag megszokta ezt az ételt, de látszott, hogy a fiúnak új, és elvarázsolja.
- Először eszel ilyet?
- Igen - vallotta be Shinji. - Még... nem jártam eddig külföldön. Nagyon esetlen vagyok?
Ayumu megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem.
Nem sok kellett hozzá, hogy hamarosan önfeledten, nevetve beszélgessenek mindenféléről.

- A legkönnyebb az lenne, ha a személyzetre bíznánk... - mondta Yuuka, majd enyhén el is fintorodott. - Amit jelen helyzetünkben nemigen tehetünk meg. De mást mit tehetnénk? Ahhoz túl sok ajtó van, hogy minden végigkopogjunk... Vagy megpróbáljunk fülelni, hátha valaki elejt egy megjegyzést? De ennek sincs túl sok esélye... Képet sem tehetünk ki róla, mert akkor is lebukunk. Tegnap... valahogy még egyszerűbbnek tűnt ez a feladat...
Közben Hayate is megérkezett, immár ő is egy teli csészével. Jobb híján a cica másik oldalán foglalt helyet és érdeklődve vizsgálgatta az állatot. Ám az csak nem akarta megsúgni neki, honnan is jött. Kár, pedig kicsit talán még reménykedett is benne.

- Én még mindig azt látom az egyetlen megoldásnak, hogy bevalljuk. Max... úgy, hogy ez nem a miénk, csak... elsőre hasonlított, vagy... úgy szerettük volna visszakapni, hogy nem volt szívünk azt mondani, hogy bocs, nem nyert. Valamit... muszáj. Mégiscsak lopás, ha megtartjuk...

Midori csalódottan indult vissza a szobájába. Nemhogy Nami, de még Shinji sincs itt. Remek. Hát... majd később visszanéz. Addigis... hm... ördögi terv... lelopakodik a személyzethez! Ideje, hogy ő keresse fel Kentát!

- Lehet, hogy ez lesz a vége - bólintott Hayate, majd kicsit megfújkálta a teáját. - Mert igazából még a megfelelő környezetet sem tudjuk biztosítani itt neki. Tessék, most is inkább a kanapén fekszik a fekhelye helyett, bár mondjuk ez érthető, de az almot sem használja még. Ki tudja, hol bukkanunk rá valami meglepetéscsomagra.
Yuuka nem figyelt eléggé, aminek az lett az eredménye, hogy enyhén félrenyelt. Hayate persze egyből gyanút fogott.
- Vagy már esetleg rá is bukkantak egyesek...? - nézett fürkészőn a lányra.
- Csak... csak egy egészen kicsikét... - nyelt egyet Yuuka és igyekezett visszamenekülni a teájához.
- Remek, átesett a tűzkeresztségen. És te képes voltál szó nélkül eltakarítani...? Yuuka... minden elismerésem, de tényleg...

Tatsuya kifejezetten díjazta, hogy ezúttal nem kellett kiabálásra vagy hasonlóra ébrednie. Se süllyedő hajó, se kiszökött Haruka... tökéletes! Egészen felfrissült volt, jól esett ez az alvás a tegnapi barangolás után. Vajon Haruka ébren van már...? Hát hallani nem hallja, de az nála semmit sem jelent. Csak szép kényelmesen. Előbb átöltözik, és majd csak akkor néz utána.

- Te jó ég, én biztos nem takarítok utána! - nézett Emiko megrovó tekintettel az állatra. Az csak kellemesen dorombolt tovább a keze alatt.
- Hát... ez a tény annyira azért nem rendítette meg...

Nem, nem tud rendesen pihenni. Az alvás meg ki van zárva. A gondolatait valahogy most egyáltalán nem tudta félrezárni. A fenébe is...
Hiroshi csak feküdt az ágyán a plafont bámulva. Kicsit több, mint fél óra. Körülbelül ennyi kellett ahhoz, hogy elcsesződjön az egész napja, sőt, valószínűleg az utazás hátralévő része. Pedig az még, hiába is nézi, de jó pár nap. Hosszú lesz ez az út...
És valamit mintha elfelejtett volna... Ó igen, Ichiro, vele is akart beszélni. Meg ha már tegnap kiszúrta Kazut, akkor vele is. De most semmiképp sem. Miért ragassza át rájuk is ritka szar hangulatát? Meg biztos alszanak még, Ichiro legalább biztosan. Jobb lesz, ha csak fekszik itt magában.

- Uram, jó hírem van! - jelentkezett be a pattogó alkalmazott. Ki tudja miért, de Morinagának ettől elég kellemetlen érzése támadt. Mert ugyebár, ami neki jó hír... Már drukkolni se mert, pedig úgy szugerálta volna, hogy "Halott a csaj, halott a csaj!" Ó, nem talán csak a szobájáról közli, hogy visszamehet!
- Úgy néz ki a hölgy túl fogja élni. Jelenleg még pihen, nem látogatható, de a doktor szerint szerencséje volt, hamar odaértünk, sokkal rosszabbul is járhatott volna. Megmentette őt a lélekjelenlétével, uram!
Basszus... Szóval elég lett volna még egy kicsit húznia az időt? Remek... És még a szobájába se mehet vissza. Csodás ez a nap... Remélte, hogy Hiroshi legalább végzi a dologát. Rendesen, kivételesen!

- Nem is kell, majd... majd én vállalom - ajánlkozott Yuuka. Már attól tartott, hogy Emikoék jobban megharagszanak, de ahhoz képest egész jól viselték. Persze, mert szagolniuk azt már nem kellett...
- De azért csak nem várhatjuk el tőled, hogy mindig te csináld - rázta a fejét Hayate.
- De, tényleg vállalom - bólintott a lány. - Közülünk egyedül nekem volt macskája, meg én ragaszkodtam hozzá annyira.
- Biztos...? Hát jó, de azért szólj, ha gondolod...
Hayate sem küzdött nagyon a takarítás jogáért... - gondolta kissé keserűen Yuuka. - De miért küzdött volna... Megérti, mert neki sem sok kedve van hozzá, de valakinek azért mégis meg kell csinálnia...

- Köszi, Yuuka - mosolygott rá Emiko udvariasságból. Esze ágában sem volt kiemelni, hogy voltaképp ő is kezdi megkedvelni a kis dögöt. Annyira azért még nem...

Ichiro álmosan pislogott kettőt-hármat. Hmm...? Vajon miért kelt fel? Pedig még egész fáradtnak érzi magát. Bár mikor nem... De most... mintha valami hiányzott volna.
- Miharu...? - pillantott át a másik ágyra, és beletelt egy kis idejébe, mire ki tudta venni, hogy üres. Elment...? Biztos csak reggelizni, mert ő meg megint elaludt. Vagy a fürdőben van...? Nem, onnan nem jön semmi zaj. Akkor tényleg csak reggelizni ment.
Álláig felhúzta a takaróját és ismét kényelmesen elhelyezkedett. Valahogy mégis olyan fura... Biztos csak rosszat álmodott. De ha így is volt, szerencsére már nem emlékezett rá.

- Mi legyen a reggelivel? - vetette fel Hayate, mikor lassan már végzett a teájával. - Menjünk le, vagy a cicára való tekintettel inkább hozassunk valamit? Addig is szemmel tudjuk tartani. És ha felhozzák a kaját, talán még meg is említhetjük, hogy igazából nem is a miénk.

- Hát... Még a cicának is kell kaja - vetette fel Emiko. - Vagy Yuuka te rögtön tudod, hogy mi kell neki?

- Én igazából csak konzervet meg tápot adtam az enyémnek - felelte Yuuka. - Meg mikor volt husimaradék, akkor azt is. Azt még jobban is szerette. De mégis olyan kicsinek tűnik, nem tudom, megenné-e már a rendes kaját. Meg azt sem, hogy mennyire finnyás. Ha elkényeztetett kis házicicus volt, akkor válogatós, és nehéz lesz a kedvében járni.

- Ö... azaz? - igyekezett Emiko levonni a tanulságot. Sikertelenül.

Hmm... nem, Haruka még alszik. Mármint valószínű, hogy alszik, mert azért minimum egy cetli nélkül nem ment volna el. Legalábbis reméli. A szobájába meg nem fog benyitni, hogy ellenőrizze, mert az mégis milyen már... Akkor vár egy kicsit, és ha nagyon nem akar felébredni, akkor levonul egyedül reggelizni. Meg talán visszanézhetne abba a könyvtárba is...

Nami már egy jó ideje feküdt csendben és a mocorgásból is hallotta, hogy Nobu már ébren van, mégsem szólalt meg sokáig. Mikor végül rászánt magát, mellőzte a formaságokat, a fiú is valószínűleg tisztában volt már vele, hogy ébren van, és úgy tenni sem akart, mintha minden rendben lenne. Nincs. Talán soha nem is lesz.
- Szerinted... megint hibázunk? Mondd ki, ha így gondolod, könyörgöm!
Nobu megrökönyödve fordult a lány felé. Felsóhajtott, s átölelte őt.
- Te vagy az egyetlen dolog az életemben, amiről biztosra tudom, hogy nem volt hiba.
- De ha együtt vagyunk...
- Ez csak egy elmélet. Még ha igaz is lenne, emberek vagyunk, nem holmi ösztönlények! Gondolkodunk! Befolyással lehetünk az eseményekre. Nami... A te döntésed, hogy ismét ölni fogsz-e! Ha nem akarsz... meg tudod akadályozni! És... itt vagyok... segítek...
Nami remegve bólintott. Örült, hogy a fiú szorosabbra fonja körülötte a karjait, szinte menekült ebbe az ölelésbe.

- Mennyi a valószínűsége, hogy lehet itt nyers húst rendelni? Mert abban szinte biztos vagyok, hogy megeszi... - javasolta Yuuka. - Vagy ha nyerset nem is, de valami húsételt, amiből adnánk neki először egy kicsit, és megnéznénk a reakcióját. Ha tetszik neki, akkor még kaphat belőle. Persze csak mértékkel, mert könnyen el tudják rontani a gyomrukat.

- Te értesz hozzá a legjobban, tőlem ne várj tanácsot - tárta szét a kezét Emiko. - Csak tippelni tudnék. Ennyi.

- Hát... nagyon köszönöm a reggeli meghívást - szólalt meg hirtelen Ayumu. Shinji meglepetten nézett rá. Mi..? Ez most... búcsúzkodás? Elszúrt valamit? De mikor?!
- Elmész...? - kérdezte őszinte szomorúsággal.
- Nagyon jól éreztem magam - magyarázkodott Ayumu -, de ma még dolgoznom kell és el is inéznék egysmást.
- Értem - bólintott szomorkásan a fiú. - De még találkozunk, ugye?
- Ha szeretnéd... - bólintott a lány mosolyogva.
- Feltétlen - vágta rá Shinji. - Azért... elkísérhetlek egy darabon?
Ayumu megadta az engedélyt.

- Akkor... szerintem kérjünk valami marhahúst. Eddig még nem láttam olyan macskát, amelyik otthagyta volna a marhát - bólogatott mintegy magát is győzködve Yuuka. - Igen, a marha jó lesz. Remélem, ő is így gondolja majd.

- Oké - bólogatott Emiko, bár valószínű bármire azt tette volna.

Jól van, most már azért elkezdhet ébredezni. Még ki is kell találnia, mihez kezd ma. Csinálja azt, mint tegnap Shouri? Az de nagy lenne! Egész nap a nyomában járkálna, és néha meglebegtetné előtte a telefont, majd gyorsan lelépne. Saaaajnos Shouri úgysem hagyhatná el a munkahelyét, különben nagy bajban lesz. Ez jó, tetszik! Ehh, csak nem tudja, hol dolgozik ez a köcsög... Meg azt sem, melyik a szobája. Lehet, hogy ez mégis későbbre csúszik. Ohó, várjunk csak! Hisz holnap sem kell ám mennie! Ez így mindjárt jobb. Ma kideríti, hol melózik ez az idióta, holnap meg halálra szapulja. Lehet, hogy később megbánja, de a pillanat varázsa örökké megmarad majd.

- Mondja, mikor lesz rendben a szobám? Jólesne ledőlni egy kicsit, borzalmasan hasogat a fejem... - érdeklődött Morinaga.
- Már, nem tart soká...! - ígérte ijedten a férfi. - Hozassak valami gyógyszert addigis?
Morinaga némán rázta a fejét.
- Az öccsét értesítették már?
- Tessék?!
- A lány... az öccsét is magával hozta erre az útra. Sikeres táncos, megengedhette magának... - mesélte üres tekintettel maga elé bámulva.
- I... intézkedem, ha még nem történt meg... - nyögte ki még ijedtebben a szerencsétlen.

Hayate még megvárta, míg a többiek saját maguknak is kigondolnak valamit, majd szokásukhoz híven telefonált, hogy leadhassák a rendelésüket. Na ez is megvolt. És megint itt esznek. Hogy elkényelmesedtek! Persze csak a macska miatt maradnak fent...

Ayumu boldogan sétált a folyosón. Egy pillanatig tétovázott csak, aztán mégis megállt Akira ajtaja előtt, s bekopogott. Most már nincs annyira korán, talán ébren van. És... szívesen beszélgetne vele... Vagy túlzottan ráakaszkodik?

Midori alig bírt a kíváncsiságával, pedig már körbejárta egyszer ezt a részt is. Élvezte, hogy senki sem szólhat rá, mit keres itt, hisz jelenleg itt ő a majdnem atyaúristen. Már majd fél tíz volt mire elindult megkeresni Kenta szobáját.

Hiroshi most már nem is gondolkodott, mikor az ajtóhoz lépett. Eddig sem jöttek be a tippjei, miért pont most kezdenének valóra válni. Pedig épp arra gondolt, hogy már csak az hiányzik, hogy Ayumu épp kopogtasson az ajtaján, de az teljességgel... Ilyen nincs! Jól van, legközelebb ő aztán tényleg nem gondol semmire, és legfőképpen senkire!
- Szia... - köszönt kissé bizonytalanul. Hogy kezdhetne el hirtelen másként viselkedni vele? Az nem lenne fair... Bár az sem az, hogy tudja, mi megy a háttérben, mégsem tesz semmit... - Kipihented magad? - erőltetett egy mosolyt az arcára.

- Abszolút - mosolygott a lány. - És te? Jól aludtál? Kicsit... tartottam tőle, hogy talán felébresztelek, örülök, hogy nem...

Szerencsétlen futárrá előlépett kis alkalmazott remegve kopogtatott be az ajtón. Még öccse is van annak a szegény nőnek... Miért... miért pont ő? Mért neki kell közölnie ilyesmit. Ő csak épp arra járt, arra járt, és... nagyon nem akart ilyet látni! Az egésszel nem akar foglalkozni... Talán hagyni kéne ezt a féle melót...

Daisuke immár felöltözve vágott neki a nagyvilágnak. Oké, lássuk csak... Ki tudhat arról, hogy merre leledzik ez a gyökér? Hmm, talán Haruka. Ja, csak őt is érdekes lenne megtalálni. Bár múltkor látta odafönt az étteremben... Lehet, hogy ezzel majd bepróbálkozik. Mással nem igazán volt jóban a srác. De ez is milyen lenne már, pont Harukával beszélni. Csak véletlenül el ne szólja magát...

- Nem, már egy ideje ébren vagyok - rázta a fejét Hiroshi. - Legalábbis igyekeztem úgy csinálni, mint aki ébren van. Egész jól aludtam az éjjel...
Ja, csak az ébresztés meg az azutáni sikerült katasztrofálisra. Végül is, nagyon jó arány...
De most... mit akarhat? Esetleg reggelizni...? Lehet, hisz legtöbbször úgyis együtt ettek. De basszus... most még nehezebb lesz adnia a figurát, mint eddig! Csak nehogy belebukjon a végén...
- Mi járatban errefelé? - próbált kissé vidámabban mosolyogni. Na azért, valamennyire mégiscsak megy ez!

Kenta álmosan pislogott az ajtóra. Még jó, hogy vette az erőt nemrég és felöltözött. Félretolta a laptopját és elindult ajtót nyitni.
- Hé, szép jó reggelt! - vidult fel a lány láttán, és beinvitálta. - Hát te? Hogy csináltad ezt?
- Ó, csak élek a lehetőségeimmel - mosolyodott el a lány. - Nem zavarok?
- Már hogyisne! Te? Engem? Folyotn zavar... ha nem látlak!

- Csak... gondoltam beszélgethetnénk, úgy... hiányoltalak... Tudom, hogy este is voltunk együtt, de... de... nem sok barátom van itt, és most... tele vagyok élménnyel, és úgy mesélnék, és tegnap is olyna jól meghallgattál. Gondoltam, ha nem baj... Ha nem zavarlak...

Ichiro kedvetlenül a fejére nyomta a párnáját, de még így is hallotta a kopogtatást.
- Jaj már, miért nem tudsz bejönni? Elhagytad a kártyád vagy mi? - nyöszörögte, ahogy kikecmergett az ágyból. - Bár lehet, hogy Hiroshi az...
Kissé meglepődött, mikor az ajtó mögött végül egy ismeretlen, ideges valakit talált. Ez meg ki a rosseb? Életében nem látta még ezt az ürgét. Biztos Miharut keresi.
- Öhm... igen? Segíthetek...? - vonta föl kérdőn a szemöldökét.

Hiányolta...? Barátok...? - Hiroshi szívébe tőrként metszettek a szavak.
Jaj ne, Ayumu... Most látom csak, milyen nagy hiba is volt az a tegnapi séta... Élmények, azt mondod? Ugye nem azzal az illetővel kapcsolatban, akire gondolok...?
- Nem, egyáltalán nem zavarsz - hazudta, és még a mosolya is a helyén maradt. - Hmm, reggeliztél már?
Igen, ez jó. Ha több ember van, akkor legalább minimálisan el tudja vonatkoztatni a figyelmét, és talán nem érzi majd magát olyan szar embernek, mint például most. Ha többen vannak, akkor talán nem tud erre az érzésre figyelni...

Látszott, hogy az illető nagyon nehezen találja a szavakat. Zavartan kérdezte, hogy ő e az a bizonyos Kazuma, aztán sietve fogott bele, majd ráébredve, hogy így talán fel se fogja szegény srác igyekezett lassítani.
- Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm, de... a nővéré... nővéreddel, törént egy kis baleset. Illetve... A körülmények nem tisztázottak még teljesen, de meglőtték, és jelenleg a hajó elsősegély szobájában fekszik. Sajnos nem tudok részleteket mondani, de... azt üzenték a helyzethez képest egész szerencsés volt...
Fenébe, mért őt küldik, mikor tudják, hogy kifejezetten rossz a beszélőkéje?! Mégha csak egy alkalmazott is, szegény kissrác...

- Hát... ami azt illeti már igen - válaszolta kissé zavartan a lány. - De szívesen elkísérlek - biccentette oldalra édesen a fejét.

Shinji elégedetten heveredett le a kanapéra, Nami helyére. Hát... ez jó volt. Aért egész szorakoztató a kislány. Kár, hogy este dolgozik. De másnap majd újra találkoznak. És akkor megpróbálja kicsi a csók felé alakítani a történéseket, nem mintha szükségszerű lenne, de egy ilyen kis törékeny lánnyal kifejezetten kellemes. Szóval mért is ne kösse össze a hasznost ezzel, nem? De addigis... újabb könyveket kéne szerezni. És Morinaga már nem fog kölcsönözni neki. Fene...

- Tessék...? - kérdezte halkan Ichiro, majd szemei hitetlenkedve kerekedtek el. Nem, biztos csak rossz ajtón kopogtatott. Vagy szivatják. Igen, ez lesz az! Tegnap mondta Mharunak, milyen jó a szivatás, ezért a nő most rajta teszteli, mire képes. Csak ez lehet...
- Ezt... nem értem. Biztos csak Miharu küldte, mert át akar vágni... ugye...?
Reménykedve nézett az ajtó előtt álló illetőre, de nem kicsit félt is a választól. Egyszer... nem is olyan régen egy hasonló helyzetben azt hitte, csak szivatják... de utána kiderült, hogy nem. Annyira nem, hogy az még most is fáj. Mi van, ha ez ugyanolyan nem...?
Nem! "Kis baleset'?! Miért lőtték volna le? Pont egy hajón!? Hogy a jóba...!? Ez csak tévedés. Egy nagy, kibaszott nagy tévedés...!
- Kérem... mondja, hogy csak ugrat...!

Hiroshi ezúttal nem tudott ellenállni. Minden keserű gondolata ellenére igazi mosoly jelent meg az arcán. Ha halvány is volt, de sokkal igazibb, mint az előzőek. És sokkal fájdalmasabb is...
- Rendben... - biccentett egy aprót válaszul. - Fogom a kártyám és már itt is vagyok.

- Sajnálom... - ismételte a férfi sápadtan. - Ne, nem ugratlak. Ha... ha gondolod megmutathatom merre találod, talán az orvos már odaenged hozzá. Ha mást nem ő tud pontosabb felvilágosítást adni.

Tatsuya gyomra hangos korgással adta tudomásra, hogy a srácnak most már igencsak ennie kellene valamit.
- Jól van, értem én! - rázta meg a fejét, majd papírt keresett, hogy üzenhessen Harukának. Hmm.. a legjobb lesz, ha rögtön a könyvtárban keresi majd. Ott biztos ellesz egy ideig.

Ayumu türelmesen várakozott. Sokáig csak jólnevelten sétált a fiú mellett, megvárta, hogy válasszon, s csak az asztal mellett kezdett bele a beszédbe.
- Nem fogod elhinni... Ma újra felkeresett az a fiú, Shinji! És meghívott egy hotdogra. Hosszan beszélgettünk, és... annyi közös vonásunk van, hihetetlen! Mit gondolsz... lehetséges... mármint... talán... nyilván nem a hajón, de ha hazajutok... kedvel engem... és egyáltalán nem zavarja, hogy nem vagyok módos családból, azt mondta, elege van azokból, akik csak a pénze után mennek, és én... Én... szerinted lehetséges...? Vagy... ne álmodozzak...? Lehetetlen azt a bizonyos gátatat áttörni? Jajj, Akira, nem tudom mit csináljak! - fakadt ki.

Ichiro kétségbeesetten túrt a hajába, és szabad kezével igencsak meg kellett kapaszkodnia az ajtóban, hogy ne szédüljön meg. Nem... Nem, nem, nem és NEM! Meglőtték...? Nem történhet meg megint! Átok ül rajta a sziget óta, vagy mi van?! Senkihez sem kerülhet közelebb, mert ha már akár csak a baráti stádiumban jár, a másiknak annyi...? Nem létezhet ilyen átok, ez hülyeség! De akkor miért?! Már megint csak a miért marad, mint Himenonál...!
Lehunyta a szemét és igyekezett mélyeket lélegezni, hogy minimálisan összeszedje magát. Nyugalom, próbálj legalább kicsit megnyugodni...! Miharu még él! Hallottad? Nem halt meg! Ő nem...! ... Még nem...
- Mutassa az utat...! - fordult ismét a férfihoz.

Emikonak ételátvételnél nemvolt szíve említeni a kismacskatémát, holott eleinte ő ragaszkodott legjobban az ötlethez, s most is ő kötötte az ebet a karóhoz. Dehát tényleg mi lenne ezzel a szegénykével itt, velük?

A férfi bólintott, s némán teljesítette a fiú kérését. Akármit is hallott a férfitől, hogyha valóban a nő a hibás, ha valóban rossz széndékkal ment oda, akkoris... a fiút mindenképp sajnálta. Végtére is a nővéréről van szó... Szerencsétlen gyerek... De... a nőt sem tudta nem szánni, hiszen olyan borzalmasan nézett ki, és... tudta semmi köze hozzá, de a nő kiáltására ment oda. Fogadni mert volna rá, hogy segítségért kiáltott, talán... nem úgy történtek a dolgok, ahogy a férfi előadja. De ehhez neki semmi köze. És ha beleártja magát abból csak baja lesz. Így úgy döntött hallgat, bármi is lesz...
- Itt vagyunk - közölte egy ajtó előtt. - Talán még benn van a doktor úr, várj itt - taáncsolta, aztán magárahagyta a fiút.