10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Ayumu beszámolóját hallgatva Hiroshi egyre inkább szarul érezte magát. Nagyon is. Shinji már most reggel is akciózott?! Nem kellett volna felkeltenie... Nem, egyáltalán nem örült a gondolatnak, hogy Ayumut valamiféle 'titkos fegyverként' használják fel Morinaga ellen. A vége... semmiképp sem lesz szép a vége! Már most hogy beleéli magát, képes gondolatban előre tervezni Shinjivel! Ez annyira... annyira igazságtalan! Miért kell így játszani vele?! Ez nagyon nem fair, kibaszottul nem az!
Észrevette, mennyire remeg a keze, ezért megpróbált az evésbe menekülni, hogy ne látszódjon annyira idegessége. Tényleg szét tudott volna csattanni a dühtől. Ha Morinaga nem szórakozik, vagy akármit is csinál, most nem tartanának itt. A francba az egésszel!
- Tényleg...? - igyekezett meglepődést tettetni. Elégedetten vette tudomásul, hogy legalább a hangja nem árul el sok mindent a valódi érzéseiről. - De mégis hogy talált meg...? Nem hittem volna, hogy ilyen... elszánt. Tegnap azt hittem, hogy csak szórakozik, de... talán tényleg komolyak a szándékai...
Persze, komolyak. Komolyan arra utazik, hogy teljesen elszédítse a lányt, és később kihasználhassa. Ő meg szépen a kezére játszik... Tök mindegy, melyik oldalra áll, így is, úgy is árulóvá vált!

- Nem tudom - rázta a fejét a lány. - Azt sem tudom, hogy lehetett olyan ügyes, hogy lelopózott ide, de... megtette és... csak miattam... Ez... annyira mesebeli... Talán túl szép is, hogy igaz legyen... - elgondolkozva malmozott az ujjaival az asztalon. - Dehát miért csinálná, ha nem azért, ahogy látszik...
Nagyot sóhajtott.
- Furcsa, de... tetszik...

Yuuka először kicsit meglepődött, hogy Emiko nem jött el a cica dolgával. Nem kicsit könnyebbült meg. Talán Emiko is jobban kedveli, mint mutatja. Nem is baj, mert legalább még egy kicsit babusgathatja! Most például szépen megeteti.
Egyelőre hagyta a saját reggelijét és a konyharész felé tartott a marhahússal. Egy kicsit azért felszeleteli, ez azért túl nagy lenne szerencsétlennek. Azután mindjárt kiderül, mennyire ízlik neki.
A cica még mindig a kanapén feküdt, mire visszaért a hússal. Ravaszul elmosolyodott, és egy kisebb húsdarabot húzott el a macsek orra előtt. Egy-két másodpercig nem történt semmi, de utána a cica úgy reagált, ahogy várta. Izgatottan kapta föl a fejét a csábító illatra, és innentől kezdve Yuuka szó szerint az orránál fogva vezette.
- Azt hiszem, tetszik neki - mosolyodott el, miközben lecsalta a cicát a kanapéról. Azért ott mégse egyen már.

Emiko mosolyogva figyelte a jelenetet.
- Yuuka... - szólalt meg halkan. - Most... nem bírtam megmondani, de... lassan szólnunk kell, ugye tudod? Ne ragaszkodj nagyon hozzá...

Ichiro erőtlenül dőlt a falnak. Várjon...? De mégis meddig?! Bele fog őrülni, de komolyan...
A rohadt, és még azt sem tudta megkérdezni, hogy pontosan mi történt. Túl zavart volt, de még most is az. Hogy történhet itt egyáltalán ilyen?!
Iszonyatos erejű kísértést érzett, hogy belépjen az ajtón, de mégis várakozásra kényszerítette magát. De... mi lesz, ha mikor bemehet, akkor... akkor már késő lesz...?!
Megcsóválta a fejét, és a fal tövébe rogyott. Kész, ennyi, az idegrendszere körülbelül eddig bírta. Nem tudná még egyszer végigcsinálni...

Basszus, rohadtul nincs most szüksége erre a beszélgetésre...! Annyira nem hiányzott most neki, főleg így nem, hogy tudja, Shinji egyáltalán nem azért teszi, amit tesz, mert tényleg annyira fontos lenne neki Ayumu. Akinek ráadásul mindez... tetszik. Hogy rohadnál meg, Shinji, amiért így beletrafálsz a dolgokba! Ilyen hamar kiismerted...?
- Hát... kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle - nem mert Ayumura nézni, ezért inkább a tányérjával szemezett. - Remélem, nem csak unatkozik, és azért teszi. De ha tényleg még le is lopózott, és megkeresett... Kívánom, hogy jól alakuljanak a dolgaid...!
Ezek a kétértelmű mondatok... Jelenleg mást jelentenek Ayumunak és mást neki. Át kéne állnia az effajta fogalmazásra.
A francba... És megint csak a francba!

Percek teltek el mire végre nyílt az ajtó. A kilépő férfi meglátva a fiút megtorpant, s habozott egy darabig, mielőtt megszólította volna.
- Te vagy Miharu öccse? - érdeklődött.

- Tudom... - felelte szomorú mosollyal Yuuka. - De mégis kihasználom, hogy itt van, ki tudja, mikor lesz legközelebb macskám. Egy ideig valószínűleg nem engedhetem majd meg... Kutyát meg pláne nem. Na szép lenne, ha még azt is találnánk...

- Igen, én is remélem. Kicsit... aggódok, de... - megrázta a fejét. - Nem kéne ilyennek lennem. El kell hinnem, ha végre valami jó dolog történik! Különben elszúrom ezt is és... - elhallgatott. - De... most mégis. Szerinted...? Szerinted lehet ilyen? Mert én nem tudom, igazán fogalmam sincs. Miért érdekelne egy gazdag embert, egy átlagos lány? Miért érdeklem ezt a fiút? Miért foglalkozik velem Morinaga-san?

- Na jól van már! Az tényleg túlzás lenne! Már így is olyan furcsa az egész...
Emiko vetett egy gyors oldalpillantást a mellette ücsörgő Hayatére. Végülis... jobb, hogy itt maradt. Így könnyebb elterelnie a gondolatait, és... mit érne azzal, ha rágódik? Változtatni nem tud. Csak önmagának is rosszabb lesz... Inkább az ölébe vette a reggelijét, s nekilátott.

Ichiro felkapta a fejét és meglepő gyorsasággal küzdötte talpra magát.
- Én - felelte és aggódva nézett a kilépő férfira. - Miharu... hogy van...?

- Nem tudom... - rázta tanácstalanul a fejét Hiroshi. - De az ilyesmi nem feltétlenül kell, hogy pénztől függjön. Nem is csodálom, hogy ez a Shinji, jó tudom, nem a legjobb kifejezés, de végül is kiszemelt magának. Tényleg van benned valami... nem is tudom igazából megfogalmazni... De talán Morinaga-san is ezt vette észre. Nem is értem, hogy lehet téged nem kedvelni, Ayumu...

Yuuka végül otthagyta a cicát, hogy egyedül birkózzon meg a finom falatokkal, majd ő is csatlakozott a többiekhez reggelizni. Közben észre sem vette, hogy néha-néha az ajtó felé pillant. Vajon mikor jön...? Bár még korán van, biztos pihen... Végül is szabadnapja van, csak most tudja kipihenni magát. Ő úgyis megvárja.

- Még nem tért magához - felelte higgadtan a férfi. - Sok vért vesztett, de van esélye felépülni. Ha gondolod, bemehetsz hozzá, de... nem hinném, hogy most felébred. És jobb is, ha hagyod pihenni.
Volt valami egyszerre együttérző és szánakozó a férfi tekintetében.

- Van bennem valami...? - kérdezte csodálkozva Ayumu, s elgondolkozva helyezte kezét a mellkasára. - Én... nem tudom... Mi? Mire gondolsz? Te is... látsz bennem valamit...?

Van esélye...? Tehát még közel sem biztos, hogy életben marad...? De az sem, hogy meghal! Csak annak valahogy... nagyobb a valószínűsége...
- Azért... kicsit mégis benéznék hozzá... - lesett ismét az ajtó felé. - De mégis mi történt? - szegezte a férfinek a kérdést. Valaki most már válaszoljon rendesen!

Hiroshi gyomra igencsak összeszűkült a kérdést hallva. Nem, erre most nem akar felelni! Az már más kérdés, hogy nem is tudna rendesen.
- Igen, látok... - bukott ki belőle mégiscsak a válasz. Marha vagy, Hiroshi! De... miért...? Mondta volna azt, hogy nem? Az rosszul esett volna Ayumunak, nem...?
És? Szerinted az mégis hogy fog neki esni, mikor megtudja, hogy Shinji csak játszik vele? És még Ichirot nevezted idiótának...

- Semmit sem tudsz? - nézett rá fürkészően a doktor, majd felsójatott. - Nézd... A helyzet közel sem egyszerű. A nővéred rátámadott egy elismert személyre, ő pedig önvédelemből cselekedett. De akárhogy is, az a férfi még mindig feljelentést tehet. Így jelenleg az is kétséges, hogy juthatsz haza, ha pedig tudtál valamit arról, hogy mire készül a nővéred...
Megrázta a fejét.
- Ne csinálj semmi hülyeséget, rendben? Valószínű nemsokára fel fognak keresni téged, hogy minél többet tudjanak meg a körülményekről, mert egyenlőre csak a sértett elbeszélésére tudnak alapozni. Mindenesetre... ha valamennyire ismered az itteni rendszert, tudnod kell, hogy más nem is számít. A legtöbb, amit tehetsz érte és magadért, hogy igyekszel együttműködni. Bármit is mesél majd a nővéred, ha felébred...
Az orvos már csak egy dolgot közölt, mielőtt elindult kifelé.
- És ez a beszélgetés nem történt meg köztünk.

Ayumu értetlenül pislogott a fiúra.
- De... mit? Mi az...? Mi bennem olyan... különleges...?
Hitetlenól rázta meg a fejét.

Hogy mit csinált...? Rátámadott...?! Egy nagy szart, miért támadott volna?! Elismert személy...? Mégis ki!? Nem mondott semmit, hogy készülne valahova! Vagyis... mondani tényleg nem mondott semmi konkrétat, de... Ki van zárva! Biztos nem így akarta őt megvédeni! Nem, ő nem támadott volna rá senkire, valószínűleg még fegyvere sem volt!
Megkövülten nézett a távoli orvos után, majd az ajtó felé fordult. Igyekezett összeszedni a bátorságát, ahogy lenyomta a kilincset. Tartott tőle, hogy nem lesz túl szívderítő, ami odabent várja. Pontosabban az, amilyen állapotban Miharut találja majd...

Miharu általában vidám és pirospozsgás arca most reménytelenül sápadtnak tűnt. Mozdulatlanul feküdt egy ágyon, vékony kis takaró alatt, s ahogy lassan vette a levegőt mellkasa furcsán remegett. Lehet, hogy szerették azt a kifejezést használni, hogy ilyenkor az adott illető alszik, de... egyáltalán nem tűnt olyannak. Ahhoz, hogy valaki aludjon, álomba kell merülni, de ha valakit lelőnek, nem aludhat, hiszen nem is aludt el...

- És amúgy mi a mai program? - érdeklődött Emiko. - Oké, vigyázunk a cicára, de... - Hayatére lesett. - Fel... felkeressük... Morinagát? Vagy... nem kéne eröltetnem ezt a dolgot...?

Hiroshi felsóhajtott, majd végre felemelte a fejét.
- Kicsit... olyan, mintha mindenkiben ösztönösen keresnéd a jót - felelte, és közben próbálta elrendezni szerteágazó gondolatait. - És mindenkivel kedves vagy, még Miharuval is az voltál, hiába nem adott erre okot neked, sőt, épp ellenkezőleg. Te... másként szemléled a világot. Néha azt kívánom, bár én is képes lennék erre. Mert mostanában elég gyakran csak az emberek árnyoldalait keresem és meg sem próbálok mögé látni. Te viszont más vagy...
"Épp ezért használnak ki az emberek... És..."
- És... - megrázta a fejét, és mégsem mondott többet.

Mindenkiben meglátni a jót? Mi haszna ennek...?
- Ettől még nem vagyok különleges. Ez... nagyon sok emberben meg van. Talán... elnyomták a rossz élmények, vagy... próbálnak reálisak lenni. Én meg... én meg... én meg nem... - zárta végül rövidre. A miértek... túl bonyolultak.
Felpillantott a fiúra.
- ...és...?

Ichiro döbbenten torpant meg az ajtóban, de valahogy mégis erőt vett rajta és közelebb lépett. Miharu saját magához képest most olyan természetellenes volt. Eszébe nem jutott volna, hogy valaha is így látja majd.
Lehunyta a szemét, hogy egy mély sóhajtással összeszedje maradék erejét, és egészen az ágy mellé sétált. Szabad most beszélnie...? Azt mondták, hagyja pihenni...
Kicsit közelebb húzta az ágytól nem messze álló széket, hogy leülhessen rá. Hogyisne, ő most itt nem hagyja...!
- Csak te se hagyj itt engem... - szólalt meg halkan és tenyerébe temette arcát. Ugye nem miatta van...? Ugye nem azért történt, mert őt akarta védeni...? Csak baleset volt, annak kellett lennie... Egy iszonyatos félreértés az egész...

- Én is ezt fontolgattam - ismerte be Hayate. - De megígértem, hogy nem megyek egyedül. De ha mégis odamegyünk... rendben leszel? Mármint... tudod hogy értem.
- Morinagához...? - sápadt el Yuuka. - De hát... azt nem lehet, ő...!
- Tudom. De választ kell kapnunk bizonyos kérdésekre - felelte komoran Hayate.

Emiko megrázta a fejét.
- Nem, nem hiszem, hogy rendben leszek. Most se vagyok jól, és ő igyekezni fog rátenni ég egy lapáttal, de... Ha tényleg tud valamit, azt... nekem is tudnom kell!

Shinji elégedetten tette az asztalra az egyik új szerzeményét, míg a másikat egyből olvasni is kezdte. Nami társaságára úgy se számíthat már nagyon. De... már nincs is szüksége rá. Tökéletes elfoglaltásot talált. És Hiroshi reakciójánál mi sem mutatja jobban, hogy őrült gondolat volt, hogy be akarta avatni a lányt. Még jó, hogy időben eltérítették ettől a szándékától. Senki se értené meg... De nincs is szüksége ilyesmire.

- És... - megint lesütötte a szemeit. És az ember mire észbe kap, máris másként kezd rád gondolni... De ezt csak nem mondhatja ki...!
- Nem tudom szavakba önteni - próbált megfutamodni a válasz elől. - Ezt... az ember inkább csak érzi...

- Nem akarom, hogy megint bántson - villant a dühtől Hayate szeme. - De gondolom, abba nem mennél bele, hogy az ajtó előtt megvársz... Mert ha te is bejössz... te is nagyon jól sejted, hogy nem lesz velünk éppenséggel kedves. Csak ahogy szokta...

- Próbáld körülírni - mosolygott rá bíztatóan a lány. - Szeretném tudni...

- Ez már tetszik! - nézett végig a könyvsoron Tatsuya. - És most ráérek szép nyugodtan böngészni, nem próbál meg siettetni Haruka. Hol is kezdjem...? Az a részleg elég érdekesnek tűnik...

- Tudom - bólintott Emiko. - De szeretnék menni - mondta határozottan. Leglábbis látszólag az volt...

- Uram, a szobája készen áll - érkezett végre a jelentés, s Morinaga örömmel kelt fel. - A lány? Hogy van?
- Még... még nem tért magához, uram, de... már... jobban...
- Meglátogathatom valamikor? - kérdezte az alkalmazott nagy meglepetésére. - Felelősnek érzem magam... - magyarázta.
- Nos, ezt a doktor úr tudja...
- Akkor majd elnézek arra - bólintott a férfi. - Köszönöm a segítséget!

- De én meg nem szeretném kifejteni - felelte a kelleténél kicsit talán durvábban Hiroshi, de menten ki is ült a bűntudat az arcára.
- Sajnálom... - kapta fel a fejét. - Én csak... - idegesen simította félre a haját, hogy időt nyerjen, de még így sem nagyon tudta, hogyan menthetné ki magát. Egyáltalán nem kellett volna belemerülni ebbe a témába...!
- Tényleg sajnálom, de... nem tudok megfelelő választ adni. Mert amit mondanék... - A francba, fogd már be! - Nem, maradjunk annyiban, hogy nem is mondanék semmit...

- Rendben... - bólintott rá Hayate, de még nem volt meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet-e. - Akkor... majd szólj és indulhatunk. Yuuka, maradnál? Akkor téged nem tudna elővenni és tudnál a cicára vigyázni.
- Amúgy sem mehetek - rázta a fejét a lány, majd Hayate kérdő pillantására folytatta. - Vendéget várok...
Hayate így már egyből kapcsolt. Benawi...? Az jó, mert akkor legalább a lány sem marad egyedül és talán kevésbé fog aggódni. Ha a fiú eltereli a figyelmét, akkor az már jó.

Ayumu szomorúan nézett maga elé.
- Azt hiszem, értem - mondta halkan. - Sajnálom, én... - lassan felállt az asztal mellől. - Igen, mindenkiben a jót keresem. De mérlegelés nélkül. Nem haragszom senkire, épp ezért nem is szeretek senkit. Nincs valaki, aki miatt nem szeretnék másokat, hogy őt jobban szerethessem. Ezért, még ha nem is teszek semmi rosszat, mindenkinek csak ártok. És ezt te is látod, csak nem akarod mondani, mert... "nem én vagyok a hibás". Nem közvetlenül, vagy szántszándékkal - lesütötte a szemét. - Nem akartam ártani neked. Mégha ettől nem is érzed jobban magad. Sőt, azt hiszem... csak... rosszabb, hogy ezt tudod... - az ajkába harapott. - Azt hiszem... azt hiszem... igazad van. Megpróbálok többé nem a terhedre lenni... Délután találkozunk... - búcsúzott, de ezúttal egyáltalán nem mosolygott.

- Klassz - bólintott Emiko is. Közben befejezte a reggelijét, s miután kidobta az üres dobozát, elvitte a teáscsésziket is elmosogatni. - És most már azért rendesen benne járunk a délelőttben, felkereshetjük Morinagát is rögtön, csak nem alszik még...

Hiroshi üres tekintettel meredt maga elé, és az eddig is szegényes étvágya most már teljesen eltűnt.
Hogy... lehetett... ekkora... BAROM?!
De végül is ezt akarta, nem?! Hogy kerüljön minél messzebb tőle. Gratulálok, elérted, amit akartál! Hisz pár nap múlva úgyis vége, akkor meg mit számít, ugye?! Majd lesz vele, ami lesz, Shinji majd "jól vigyáz rá", Morinaga meg... Morinaga meg egyszerűen kapja be!
Végre talpra küzdötte magát a székből és megindult vissza a kabinja felé.
Csak legyen már vége ennek az egésznek... Könyörgöm, csak legyen már vége...!

- Igen, szerintem is fogad bennünket - bólintott lassan Hayate. - Talán majd még örül is nekünk... Yuuka, akkor... itt hagyhatunk?
- Igen... - bólintott kissé bizonytalankodva a lány. Ugye nem lesz bajuk? Múltkor is, mikor elmentek hozzá, semmi jó nem sült ki belőle! Honnan veszik, hogy most más lesz...?

Ayumu gondterhelten rogyott le az ágya szélére. Arcát a kezbe temetve próbálta rendezni a gondolatait. Akira... Őt... jobban kedveli, mint másokat? Ő egy olyan személy, akiért érdemes lenne másokat bántani? Mert... nem szereti, ha elmegy Shinjivel, igaz? De ha nem megy el, azzal meg azt a fiút bántja... Ha... szeretni akarsz valakit, bántanod kell egy másikat. És azzal, hogy kedvezett Shinjinek Akirát bántotta. De hogy kímélhetné meg mindkét fiút? Hisz... egyikük sem érdemli ezt... Mi van benne, mi az a különleges... amitől mindenki szenved...?

Emiko finom mosollyal paskolta meg Yuuka fejét.
- Vigyázunk magunkra! Ígérem, most nem dőlök be neki azonnal. Nem hagyom, hogy felhúzzon. Most már... bízok eléggé Hayatében.

Harukát homlokát ráncolva bámulta a papírt, mire végre felfogta, hogy mi is áll rajta.
- Ja hogy könyvtár! - csapott a homlokára. - A fenét beléd meg a macskakaparásodba, Tatsu! Kora reggel rejtjelfejtéssel kezdeni, komolyan mondom... Na jó, majd ha rendesen felébredtem és meg is reggeliztem, akkor majd megkereslek.

Morinaga miután kellőképp leellenőrizte szobája tisztaságát az orvosi felé vette az irányt. Lassan már a kelletnél több dolga lesz az ottaniakkal... Még a végén valaki gyanút fog, hogy túl sokan kerülnek ágyba miatta. Na és nem csak úgy...
Örömmel konstatálta, hogy a kis orvosi szoba előtt senki sem strázsál. Jobb is, ha nem tudják, hogy itt járt. Így könnyebb lesz elsimítani a hátralevőket. Ám, ahogy benyitott kellemetlen meglepetés érte.
- Ichiro... - ingatta a fejét. - Micsoda meglepetés...

Hayate megkönnyebbülten hallgatta Emiko szavait. Most már tényleg bízik benne... Akkor ideje lenne végre megfelelnie a lány elvárásainak. Mert meg akarja védeni, tényleg meg akarja, és ha ehhez az kell, hogy Morinaga ellen lépjen fel... akkor meg is fogja tenni.
- Remélem, jól szórakozol majd - biccentett Yuuka felé. Legalábbis jobban, mint ők... - Azért... amint lehet, sietünk vissza.
- Sok szerencsét... - felelte halkan a lány.

Emiko bíztatóan nézett fel a fiúra, ahogy már a folyosót rótták.
- Nem lesz semmi baj. Erős leszek.

Ichiro meglepetten kapta fel a fejét. Ez meg kicsoda? És mégis honnan tudja a nevét...?!
- Elnézést, de... ismerjük egymást? - kérdezte bizalmatlanul. Nem, Miharu biztos nem mondta el senkinek sem! Várjunk, rajta kívül viszont csak az osztálytársai tudják, hogy kicsoda ő valójában. Na meg persze az az ember, aki megalkotta számára Kazuma karakterét. - Ó, igen... Azt hiszem, ha közvetlenül nem is, de mégis ismerjük egymást...
Rendben, szóval ez Morinaga. Oké, ezt csodásan kilogikázta, de mégis mit keres itt? Bizonyára Miharuhoz jött látogatóba...

- Én pedig ahogy tudok, próbálok segíteni - viszonozta Emiko pillantását Hayate. - És ezúttal tényleg. Most én sem hagyom magam olyan könnyen.

Hiroshi szó szerint levágta magát az ágyára. Egészen tegnapig még minden rendben ment, erre... alig egy nap leforgása alatt minden tönkrement, és persze a lehető legrosszabb értelemben...!
Mit csináljon most...? Ritkán fordult elő, hogy ilyen tanácstalannak érezte magát. Még mindig őrlődött, és nem is kicsit. Legszívesebben rögtön Ayumu után rohant volna, de... ezt nem teheti meg. Jobb lesz, ha tényleg elhatárolja magát tőle. A lány már úgysem tudna rá úgy nézni, mint eddig...

A férfi elmosolyodott.
- Ó, tényleg, mi még nem is találkoztunk személyesen - bólintott. - Nos, ennek is ideje volt már. Gondolom már rég szeretnél köszönetet mondani mindazért, amit érted tettem, hát itt az alkalom...
Olyan zavartalanul beszélt, mintha csak Miharu itt sem lenne.