10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Emiko megrázta a fejét.
- Nem, igazad volt a múltkor. Én sem akarom, hogy miattam... visszaess abba, amilyen nem szerettél lenni. Azzal csak... megint Morinaga nyerne. Nem várhatok el tőled ilyet. Meg tudom védeni magam, amennyire kell, de... bizonyos dolgokat meg is kell tanulnom lenyelni.

Köszönetet...? Nem nagyon volt köszöngetős kedvében, de megsérteni sem merte volna a férfit. Még csak nem is ismerte, csak a többiek leírása alapján. Hát... nem feltétlenül pozitív kép alakult ki benne, főleg nem a tegnapi beszélgetése után Miharuval...
Gyerünk, csak az iróniát ne mutasd ki a hangodban...
- Igazán köszönöm... - hajtott fejet kötelességtudóan, de ez most nem feltétlenül volt őszinte. Ő mondta, hogy nincs olyan hangulatban... Részéről ennyivel le is tudta a dolgot.
Tekintetét újra Miharura függesztette, de a lány csak akarta még kinyitni a szemeit.
- Talán látogatóba jött...? - kérdezte a férfit.

Hayate óvatosan bólintott, de látszott, hogy mégis rágódik valamin.
- Ugye tudod, hogy ha túl messzire megy... ha tényleg túl messzire... akkor nem biztos, hogy vissza tudom majd fogni magam? Annyira még nekem sem nagy az önuralmam. Ne kerüljön sor rá, de... jobb ha tudod, hogy ennek még mindig fennáll az eshetősége, még így is, bár igyekszem majd nem engedni neki. Azt hiszem, ez mindkettőnk részéről megint egy igen komoly megvívandó csata lesz.

- Úgy van - bólintott a férfi. - Tehát, tényleg nem ébredt még fel? - lépett közelebb. Halkan felsóhajtott. - Reméltem, hogy csupán még nem volt elég friss az információja annak a futkorásznak... Nos, ha nem zavar, egy kicsit még maradok én is. Hátha... - egy ideig csendben figyelte Miharut, aztán újra megszólalt.
- Ezek szerint jól kijöttetek egymással. Tudod... nem mintha ki akartam volna szúrni veled, de nem gondoltam, hogy akárki is el tudná viselni őt. Elég nehéz természete van. Te most mégis itt vagy, mikor megsérült. Miért? Kötelességtudat? Nem vagy az öccse - mutatott rá a tényre.

Emiko a padlót szemlélte. Igen, lehet, hogy most az ő hibájából még nagyobb lesz a baj. Mert... változni semmi sem fog attól, hogy talán, de még ezt is csak talán, megtud valamit. Ellenben talán Hayate... és talán ő is... csúnyán melléfoghat. Hisz újabb lehetőséget adnak neki... Ki tudja mit fog kérdezni, vagy... talán ezúttal tényleg messzebbre megy.

- Visszamegyek a szobámba - jelentette ki Nami, s ki lehetett érezni a hangjából, hogy most nem tűr vitát.
- De még... látlak ma, ugye?
A lány elmosolyodott.
- Te is brmikor átnézhetsz. Tudod Shinji is hiányol. Azt hiszem, féltékeny egy kicsit - jegyezte meg.
- Úgy gondolod? - húzta el a száját a fiú.
- Szerintem igen. Teljesen komolyan. És... ne feledd, hogy segíteni akartunk rajta, de... csak egymásra figyeltünk. Ez... nem túlzottan a változás útja.
- Nem - értett egyet a fiú. - Igazad van. Igyekszem átgondolni a dolgokat, és... majd jövök.
A lány helyeslően bólintott.

- Nem, tényleg nem... - bólintott aprót Ichiro. - De akár még az is lehetnék. És nem egyszer volt olyan érzésem, hogy tényleg az vagyok... Bár... igaz, hogy az eleje nem kicsit döcögősen indult, de valahogy mégiscsak ellettünk. És egy idő után már egész jól éreztem magam. Azt hiszem, végső soron még jót is tett nekem a természete...

- Hát... egyedül maradtunk...
Yuuka szomorúan mosolygott a cicára, aki elégedetten nyalogatta a szája szélét. Legalább ő boldog, már csak ettől is...
- Akkor most... várunk, cica. És lassan tényleg ki kéne találnom neked valamit, nem hívhatlak mindig egyszerűen csak cicának. Még akkor sem, ha már nem sokat leszel velünk...

- Mindjárt ott vagyunk... - szólalt meg egyszer csak Hayate, bár mindketten nagyon jól tudták, hogy közelednek. Rendben, egy gyors rendszerellenőrzés. Az agya viszonylag jól működik már, egész jól felébredt. Jó, az még kellhet. Önuralom szintje szabályozva, az is igencsak elkel majd. És persze vészhelyzet esetére marad az övébe tűzött tanto. Persze tényleg csak súlyos vészhelyzet esetére.
- Készen állsz...?

- Jót tett? - Morinaga a fejét csóválta. - Tényleg fogalmam sincs melyik arcát mutathatta feléd, ha így véled. Nem piszkálódott talán? Nehezen tudom elképzelni az ő csípős nyelvével. Vagy... egyszerűen nem arról van szó, hogy kedves volt, hanem épp eleget ugráltatott, hogy elfelejthesd a kis barátnőd a szigetről...?
Ha már itt van, végülis, mértis ne vesse fel ezt a témát... Olyan érdekesnek ígérkezik. Kösz a tippet Miharu-chan. Hálásnak kéne lennem ezért az információért... De végülis... Nem öltelek meg... Még... Veheted hálának...

Emiko határozottan bólintott.

Ichiro már válaszra nyitotta a száját, hogy rácáfoljon Morinaga szavaira, de mégsem tudott megszólalni.
Te... tessék...? Ezt meg honnan tudja...?! Csak nem mondta el Natsuki, hisz ő sem tudhatta a részleteket, sőt, elég kevesen tudták, legfeljebb csak sejtették. Akkor Morinaga meg mégis honnan veszi ezt?!
- Ennek semmi köze hozzá...! - összeszorította a fogait, hogy inkább ne is mondjon semmi többet, de a nyelve nem engedelmeskedett. Túlságosan is meglepte a hirtelen felhozott téma és esélye sem volt felkészülni rá lélekben. - Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni...

Hayate visszabólintott, majd bekopogott az ajtón. Ahhoz képest, hogy tegnap szinte rögtön ajtót nyitott, most sokáig nem kaptak választ. Kérdőn nézett Emikóra, és még egyszer próbálkozott, de ezúttal sem járt sikerrel.
- Talán pont rossz pillanatot fogtunk ki, és elment valahova...

- Hé, szép jó reggelt! - köszönt be Nami vidáman. Úgy döntött úgy tesz, mintha a tegnap esti vitájuk meg sem esett volna. Shinji meglepetten eresztette le a könyvet.
- Na, mi az /hahaha XD/, megint összevesztetek.
A lány igyekezett fel sem venni a megjegyzést.
- Ugyan - legyintett -, csak hiányoltalak. Reggeliztél már?
- Aha.
- Remek. Akkor már minden szempontból készenállsz egy újabb kártyacsatára!
- Persze, ha vetkőzős... - vetette oda hanyagul.
- Hé! Mondtam, hogy semmi ilyesmi! Tét nélkül nem is jó játszani?
Shinji elmosolyodott.
- Ha nincs veszteni valód, nyerni sem akarsz... Mi értelme lenne akkor belevágni?
A lány bizonytalanul pillantott fel. Most... biztos a kártyázásról beszél...?
- Shinji, nem kell, hogy mindennek rögvest legyen értelme... Majd... lesz később... Egyszerűen... nem számítasz rá, és mégis lesz. Leülünk játszani, beszélgetünk, nevetgélünk, és már megérte, nem? Korábban... jól érezted magad velem, nem? Mindenek ellenére. Akkor... mi tart vissza?
- Túl jó ez a könyv... - rejtőzött mögé ismét Shinji. Nami halkan felsóhajtott. Sose tudja mivel foghatná meg a fiút. Csak ha ő akar valamit, akkor nyílik meg. De... mivel érhetné el, hogy úgy érezze, szüksége van rá? Tudnia kéne jelenleg mi motiválja a fiút, de... túlzottan elfoglalta Nobu, fogalma sincs mit tett a fiú az elmúlt napokban.

Morinaga bólintott.
- Igen, teljesen megértelek. Soha sem fogod elfelejteni. Csak... ritkábban gondolsz rá... De akkor... mire volt jó Miharu? Ó, elnézést... mire jó? Nem egy egyenes lány, én tartanék tőle a helyedben. Örülnöd kéne, hogy kicsit félretettem az útból.

- Úgy tűnik - bólintott a lány. - Akkor... séta addig? - vetette fel az elsőt, ami az eszébe jutott.

Eizan szívesen visszaaludt volna még egy pár órára, de mivel nem tudta megmondani, mennyi idő telt el reggeli ébredése óta, ezért inkább nem élt a lehetőséggel. Ó, hogyaza... Ha nem kéne dolgoznia Natsukinak...
- Szívesen eltölteném veled ezt az egész napot - hajolt közelebb a lány füléhez. - Rendes körülmények között még meg is próbálnálak rávenni, hogy ugyan már, lógd el ezt a napot. Kár, hogy ezt most nem lehet... De még mindig van pár röpke percem, amit veled tölthetek...
Még közelebb hajolt és szelíden megharapdálta a lány fülcimpáját.

Ichiro rég volt ennyire megdöbbenve. Vagyis annyira nem, hisz épp nemrég közölték vele, hogy a 'nővére' életveszélyben van. Az sem volt sokkal jobb, de ez...!
Végtelen lassúságúnak érezte, mire fejét Morinaga felé fordította. A rohadt életbe...!
- Maga...? Mégis... mire volt ez jó...?! - hitetlenkedve rázta meg a fejét, és tekintetét sietve elszakította a férfiról.
- Gyűlölöm, mikor bejönnek az ilyen tippjeim... - motyogta maga elé.

Natsuki épp válaszolni akart, mikor a fiú meglepte a kis akciójával. Érezte, hogy elpirul, s eltartott egy ideig, míg összeszedte magát.
- Hidd el, én is maradnék... De még nem is ettem semmit, és... lassan ideje munkábaállnom, úgyhogy jobban járok, ha öltözöm... Sőt... Elég septében lesz az a reggeli. Bár talán nem harapnák le a fülem, mint egyesek, ha lemaradok a tertésről, de... így hogy be vannak rágva rám... Azt hiszem egy késésnek egész nap innám a levét. Egybként is... - igyekezett megnyugtatni a fiút. - Ma elvileg korábban elengednek... Holnap pedig csak estére kell bemennem, az viszont nagyon húzós lesz... Gála... Huhh...

- Jöhet - bólintott Hayate, de még egyszer felmérte az ajtót. Nem, az még mindig nem akart kinyílni. - Vajon csak reggelizni ment le?

- Gála? - lepődött meg Eizan. - Itt olyan is van? Bár gondolom, nekem nem sok esélyem van megjelenni rajta, mint alkalmazottnak, és nem hiszem, hogy be kéne szöknöm... Ó, nem is tudnék, akkor még dolgozok. Akkor úgyis mindegy. De mégis... mi van egy ilyen gálán...? - kérdezte, miután lassan készülődni kezdett.

- Ó, szóval gyanítottad? - emelte fel a fejét büszkén a férfi. - Ilyenkor érzi az ember, hogy érdemes volt annyi időt szánni az imázsépítésre. Mire volt jó...? Untam már, hogy mindenbe beleüti az orrát.
A lány feje mellé sétált, s elgondolkozva simította meg az arcát. Valahogy mégsem tűnt túl finomnak, sőt inkább ijesztő volt...
- Kinyomozta, hogy kik vagytok. Tudtál róla egyáltalán? Mert, ha igen... nem értem, miért nem zavart. Ezen elbukhattatok volna mind. Tudod mennyi pénzt kapott volna érte, ha felad bennetek. Miharu elég anyagias nő... Ezen nem is gondolkodtál el? - felsóhajtott. - Már megint nekem kellett kihúzni benneteket a szarból.

- Ez elképzelhető - bólintott Emiko. Gondolkodás nélkül felfelé vette az irányt. Végül mégiscsak a hullámok bámulása mellett köt ki, mint eredetileg tervezte. De... nem egyedül.

- Ja, valami olyasmi, de nem tudom mi az igazi neve - válaszolta Natsu. - Én csak annyit tudok, ami érint: ultra elegancia, ultrasok és ultratökéletes kaják, de főleg kiszolgálás! Aznap alsóhangon is lefejezés jár, ha udvariatlanok vagyunk. Már alig várom! - morogta ironikusan.

- Tudtam, de... - Ichiro ismét megrázta a fejét. - Nem árult volna el... Nem tette volna meg...! Tudom, hogy nem...
Eleinte nem voltam ilyen biztos benne, de most már tudom! Az nem csak színészkedés volt. Ő... félreismertem őt az elején. Vagyis nem teljesen, inkább... inkább fokozatosan egymást változtattuk meg, ha csak kicsit is. Miharu... Miharu nem adott volna fel! Megígérte...!

- Megígérte...! - nevetett fel Morinaga. - Ígéretek... mit számítanak? Bolond aki elhisz akár csak egyet is. De így a legjobb, most már nem fog beszélni. Abban meg én nem igazán hinnék, hogy megváltoztattad Miharut - pillantott le lenézően a lányra, s elhúzta a kezét az arcáról. - Ma reggel is ugyanaz a makacs forróvérű kis ribanc volt, mint mindig. Se több, se kevesebb. Mindigis mondtam neki, hogy a kíváncsisága fogja a sírba vinni. Hát tessék... Na jó... Tényleg reménytelennek tűnik, semmi értelme aggódnom. Nem úgy néz ki, mint aki fel akarna ébredni. Nos, további szép napot, Ichiro - búcsúzott a férfi.

Hayate elgondolkodva figyelte a folyamatosan változó hullámokat. Sosem teljesen ugyanolyanok... Ha még az idő is változik, akkor pláne nem. Miért is szeretik annyira figyelni a hullámokat az emberek...? Csak nem tudott rájönni. Még azt sem tudta, hogy ő hogy képes ennyire elmerülni a látványukban.
Mikor minimálisan el tudott szakadni tőlük, egyik kezével megkereste Emiko kezét. Vajon most sikerül majd...? Van egyáltalán esélyük nyerni Morinaga ellen? Szerette volna azt hinni, hogy igen, de közel sem volt olyan biztos benne...

- Így már lehet, hogy nem is vágynék annyira oda - jelent meg enyhe grimasz Eizan arcán. - Számomra ezek a kis kettesben elköltött vacsorák sokkal kellemesebbnek tűnnek. Tehát ott mindenki igyekszik a legjobb formáját nyújtani, legalábbis elhitetni magáról, hogy ő hű de nagyon... mittudomén, hű de nagyon sok minden. Huhh, előre is kitartást hozzá...

Emiko megérezve a fiú kezét hirtelen borzasztóan vágyni kezdett a közelségére. Feléhúzódott, s arcát a fiúéhoz szorította.
- Tehetek még érte valamit... innen... ha még... nem késő...? Ha... valahogy felkeresem, hogy jól vagyok, hogy szeretem őt, hogy tartson ki... Van még esély...? Vagy talán... olyan mélyen van az álomvilágában, hogy észre sem vette, hogy elmentem? Mi a jó neki Hayate? Lehet, hogy... megkönnyebbült, hogy elmentem, mert végre... megpihenhet? Lehet, hogy... jó neki, ha... vége...?

Igazuk volt... Mindenkinek igaza volt, ez a férfi ez... ez egy kígyó...! Hirtelen ez tűnt a legjobban rá illőnek. Ja meg a szemétláda. Képes volt... képes volt lelőni egy embert...! Ráadásul pont Miharut! És még hazudozik is róla?! És ez az ember, ettől függ az életük!? Csodás kilátások, de tényleg...!
Akkor... mégis miatta volt. Miharu biztos miatta ment fel reggel Morinagához és... és ez lett a vége. Rá kellett volna valahogy jönnie, meg kellett volna akadályoznia, bárhogy! De ő... ő megint csak aludt... Megint átaludta az egészet, épp mint a szigeten! Miért... miért nem tud olyan könnyen felkelni, mint... mint például Hayate? Ha ébren lett volna, ha rákérdezett volna, hova készül...
- Miharu, az istenért... nem halhatsz meg, hallod...?! Különben sosem bocsátok meg neked! Ne higgy neki, nem reménytelen...! Nem lehet az...

- Köszi... - nyögte Natsuki, miközben a blúzát igazgatta. - Majd igyekszem nem grimaszolni... Mert a szokásosnál is nagyobb hányingerem lesz tőlük. De... végülis már elég hosszú ideje szokom ezt a társaságot. Menni fog a színészkedés, meg a jópofizás...

Hayate féltőn ölelte át a lányt.
- Ha nem próbálod meg, ezekre a kérdésekre sosem tudsz majd választ kapni... De bárhogy is van, szerintem mindenképpen megérezte a hiányodat. Én legalábbis így gondolom. Ő az anyád, Emiko... és nem hiszem, hogy attól boldog lenne, hogy elmentél... De... könnyen meglehet, hogy azért menekül vissza az álomvilágba, mert... nem vagy ott mellette. Nem tudom, tényleg nem tudom... Még abban sem vagyok biztos, hogy ezzel nem kavarlak fel még jobban...

- Csak vigyázz, hogy az arcodra ne fagyjon a mosoly - mosolyodott el Eizan. - Jó, jó, tudom, hogy ez igenis komoly dolog. Nem kicsit lehet megterhelő feladat. Ehh... De amúgy mennyire kötnek beléd? Mármint a kollégáid, meg akár a vendégek is. Nagyon durva...?

- Oké, értem - csüccsent le Nami türelmét veszte Shinji mellé. - Haragszol rám. Ne nézz így, igenis haragszol, mert...
- ... nem hagysz olvasni - vetette köbe a fiú.
- Mert Nobuval foglalkozatam, és veled egyáltalán nem! Mert elfelejtettem mennyit törődtél velem, mert nekem semmi se számított, de... Ez nem igaz! Fontos vagy nekem Shinji, szóval... Kérlek... mesélj! Mi volt veled?
- Semmi - vágta rá a fiú.
- Én ezt nem hiszem, valahogy eltelt a tegnap is, és..
- Olvastam. Most is azt szeretnék...
Nami dühösen kapta ki a fiú kezéből a könyvet.
- Higgyem is el! Folyton hazudsz! Igenis, hazudsz! Hazudsz, hogy nem érdekel senki, hogy nincs szükséged senkire, holott egyedül vagy, és fáj! Miért nem beszélsz róla...?!
A fiú kiismerhetetlen tekintettel pillantott a lányra.
- Nem kéne eröltetned, ami nem megy. Ha meg akasz vigasztalni, feküdj le velem! Abban tuti jobb vagy.
- Idióta! - fakadt ki a lány. - Pont erről beszélek! Azért mondasz ilyeneket, hogy felháboríts, megsérts, elkergess! Nem akarod ezt tenni, mert Nobu a barátod, és Sayurit szereted, és... ah...
Ijedten hallgatott el, ahogy Shinji elkapta a karját, s a kanapéra penderítette. Francba, már megint ez! Zaklatottan vergődött.
- Mindez igaz. Ahogy az is, hogy gyűlöllek azért, amiket tettél, épp ezért nem tisztellek eléggé, hogy ne tegyem ezt veled. Ahogy Nobut is gyűlölöm, ezért nem vagyok benne biztos, hogy bűn, ha kikezdek a barátnőjével. Akit ráadásul kívánok mindenek ellenére... Na erre mit lépsz, kisasszony?

- Néha azt éreztem, hogy csak arra vár, hogy végre elmenjek. Hogy végre... ne kelljen többé színészkednie, hogy vége... sírhasson... hogy végre elmehessen apa sírjához, hogy... végre elfogadja. És... ő is utána mehessen. Mert anya... nem akar, soha nem akart a jövőbe nézni. Nagyon szerette apát... nagyon... számára, nincs más. Illetve... - megremegett. - Engem... szeretett annyira, hogy folytassa, bárhogyis fáj neki. Miattam szenvedett annyit, és én cserébe csak lenéztem. Soha... nem köszöntem meg, hogy... akárhogyis, de felnevelt. És... segített is. Én... nem tudom, hogy amikor azokat a hatalmas adag sütiket sütötte... nem sejtette-e mégis, hogy hova megyek. Amikor nem szidott le, hogy későn értem haza, amikor nem zavarta, hogy rosszak a jegyeim, nem azt fejezte-e ki némán, hogy támogat engem, hogy... helyesnek érzi, hogy folytassam apa útját. Mégha... veszélyes is. Megért. Szeret. És támogat. Ha... értett valamit... borzasztóan félthetett, mégsem állított meg. Pedig így vesztette el a férjét is. És... értenie kellett, mert tudta, hogy sok "barátom" van. Tudta ki az az Ichiru, és mikor meghalt, mikor... utoljára mentem haza, ő... tudta, hogy most hatalmas veszteség ért. Tudta, hogy most... nagyon... fáj... És szerintem... azt is tudta, hogy nem jövök többet haza. Mégsem állított meg. Elengedett. Nem... nem beszéltünk, de... Aznap csak velem foglalkozott. Nem volt ál-Emiko, nem volt apa, nem volt semmi... Nem foglalkoztam vele eleget, hogy értesem a nyelvét, de... talán... Talán.

Natsuki legyintett.
- A vendégek nem. Tudok bánni velük. A vetélytársaim meg mindigis parasztok voltak... - gondolt vissza. - Ezt is megszoktam már. Nem veszem a lelkemre, csak... keresztbe tehetnek nekem, úgyhogy igyekszem betartani a szabályaik, a büszkeségem megtartása mellett. Na... leszaladok reggeliért... Majd jövök! Mit hozzak neked?

Hayate egyre csak hallgatott, ahogy Emiko újabb és újabb féltett részleteket árult el számára. Így... így még nem hallotta beszélni a lányt az anyjáról... Egyszerre volt jó érzés, hogy már ilyen fokon élvezi Emiko bizalmát, ugyanakkor épp annyira szállt rá a szomorúság, valamiféle furcsa tehetetlenség. Mert nem tehetett semmit, legfeljebb azzal próbálhatta meg támogatni, hogy mellette marad, hogy itt van, amikor kell. Pedig talán ennél többre lett volna szüksége most, mikor ilyen fokú bizonytalanság gyötri. És félelem, aggodalom...
- Tehát az édesanyád... talán tudta, mire készülsz... és ennek ellenére mégis melléd állt, támogatott... - lehunyta szemeit, majd pár másodperc után újra kinyitotta őket. - Ha Morinaga mégis válaszol... és azt a választ kapod, hogy még él... Mit fogsz tenni?

- Nem tudom - bújt még jobban Hayatéhez -, de... egyre gyakrabban eszembe jut, hogy... haza akarok menni...

- Mi? Csak így nélkülem? - tettetett felháborodást Eizan, de miután végigmérte magát, rá kellett jönnie, hogy még távol áll az elkészülés állapotától. - Nos... lehet, hogy mégis elfogadom a javaslatod, de persze csak azért, hogy el ne késs miattam... Hmm... valami olyat kérek, amit gyorsan el lehet tüntetni - mosolyodott el.

Haza...?
Hayate felsóhajtott.
Hogy adhatná ezt most meg neki? Hogy juttathatná haza? Nem... Hogyan vihetné haza? Ő, ő maga, nem úgy, hogy felrakja egy másik hajóra vagy akár repülőre. Iszonyat kockázatos lenne számára, mert valószínűleg az ellenük kirendelt vadászat még mindig érvényben van, de... de ha ezzel segíthet rajta... ha tényleg ezt szeretné... akkor valahogy megoldaná. Természetesen Morinaga nélkül. Bár azt nem tudja, hogy a többieknek hogyan adná elő, hogy hirtelen így meggondolta magát...
Vagy...! A másik változat! Ha... ha Emiko anyja még életben van, ha valahogy sikerülne megoldani... akár őt is áthozhatnák. Neki még hamis papírok sem kellenek, rá nem szállt rá a kormány. A családjukban nem ő volt a célpont... De ez is... ezt is mire valahogy ki tudnák vitelezni...
- Valahogy... valahogy megoldjuk majd... Bárhogy is lesz, ha így érzed... én megpróbálok majd segíteni...

- Tehát egy nyúl rendel, oké... - bólintott Natsuki. - Remélem van nekik készleten.

- Egy nyúl? - fontolgatta Eizan. - Hát... remélem, azért nem nyersre gondoltál... Mindegy, olyat még úgysem ettem.

- Tudom, hogy nem tehetem ezt - nézett félre Emiko, ki a hullámokba. - Döntöttem, visszavonhatatlan. Veszélybesodornék mindenkit, ha ezt megtenném, nincs hát jogomban. De ettől még... gondolok rá, hogy talán hibáztam. De... ha nem jövök el, nem lehetnék veled. És... Sen szerint is itt kell lennem, mert ez a jövő, ott... csak a múlt van. Az, hogy haza akarok menni... pont az, amit anyám tesz, a múlthoz való ragaszkodás. De... érdekelne, mit mond erre Sen. Amit anyámmal tettem az nem bűn...? Csakhogy... ő ezzel nem számolt. Ő... nem sokat tud róla. Nem beszéltem neki erről. Csak nagyon... érintőlegesen. Így ezt nem vette számításba.

Natsuki nyolc perc tizenkét másodperc múlva csalódott arckifejezéssel tért vissza a fiúhoz.
- Hát... Nyúl nem volt. De hoztam grillcsirkés salátát.

Midori szemöldökráncolva pillantott a fiúra.
- Ez a gyomrod volt?
- Neeem, nem hiszem...
- De a gyomrod volt!
- Ugyan!
- Még semmit se ettél ma!
- Nem is vagyok éhes.
- Fenéket! Na sipirc el kajáért!
Kenta megrázta a fejét.
- Nem akarom elvesztegetni az értékes perceket, amit veled tölthetnék.
- Ha megígérem, hogy ma egész nap itt leszek veld, akkor eszel szépen rendesen?
A fiú meglepetten nézett rá.
- Itt maradsz velem? Estig?
- Hát, vacsorára el kell mennem. De addig igen.
Kenta elmosolyodott.
- Na jó... El ne szökj!

Sen...? Ó, igen, már emlékszik, ott volt, amikor elhagyták a bázist. Ő volt ott az egyik legidősebb a bázison, ugye? Hmm... de miért is emlegeti ennyire Sent...? Nagyon ad a véleményére... Ki volt ő számára? Egy mentor? Vagy... lehet, hogy több annál...? Szívesen rákérdezne, de... nem, inkább mégsem...
- Senki sem szakadhat el teljesen a múltjától. Ha így lenne, megszűnnénk azok lenni, akik vagyunk... Kapcsolódási pont mindig kell, legyen az pozitív, vagy... éppen negatív jellegű. De ezt te is tudod, ez csak ilyen általános érvényű igazság. Igaz, hogy a te döntésed volt, de édesanyád, ha csak közvetve is, de... végső soron beleegyezett. Áldását adta a tervedre, talán... mégiscsak bele tudott gondolni és talán... de tényleg csak talán, nem mernék semmi biztosat mondani, szóval talán úgy érezte, hogy így többet kaphatnál... többet, mint amit ő nyújthatott volna neked. Sajnos nem ismerem az édesanyádat, így nem tudom, mennyire lehet reális a feltételezésem, de... akár még erről is szó lehet.

Emiko megremegett.
- Néha... nem akarok az lenni, aki vagyok. Nem akarom, hogy az apám halott legyen, nem akarom, hogy az anyám egy roncs legyen, nem akarok egy öntörvényú kamaszlány lenni, aki... - elhallgatott. - Olyan sok dolog van, amit nem így kellett volna csinálnom... Egyszerűen... csak tiszta lapot szeretnék. Még az emlékeim sem kellenek, semmi! Boldogabb lennék úgy, nem?

- Végül is... lába annak is van... vagyis volt - vont vállat Eizan. - De a neve szimpatikus, a csirkéért meg úgyis megveszek. Örömmel közlöm, hogy ez remek választás volt. Ó, és közben el is készültem!

Natsuki nevetve kezdett neki a reggelijének.
- Ó, a fenébe, még el se mentem, máris hiányzol. Lenne már este, utálok dolgozni! Na látod... ez a nagy baj velem. Szeretni kéne amunkámat is, mert... odakinn tuti rendszeresen melóznunk kell. Nem állhatok hozzá mindig rossz szájízzel... Akkor még lassabban is múlik.

- Emlékek... Néhánytól én is szívesen megszabadulnék - sóhajtott Hayate. - Nem... Nem is néhány az a néhány. Igazából... szinte mind. De nem tudom, boldogabb lennék-e akkor. Nem tudom hogy mi maradna belőlem. Téged is... részben az emlékeid vezettek hozzám. De Amerikában... Talán ott tényleg megkapjuk azt a bizonyos tiszta lapot. Új név, új személyazonosság, új élet... De elég lesz ez...? Tényleg azt nyújtja majd, amit várunk tőle? Már ha várunk tőle egyáltalán valamit...