10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Miharu bár sápadt volt, de egészen idáig viszonylag nyugodtnak tűnt. Semmire sem reagált, még arra semi, hogy beszélgettek mellette, vagy Morinaga hozzáért, még a legminimálisabban sem. Most azonban megmozdult, halkan nyöszörögni kezdett, s arca lassan eltorzult a fájdalomtól.

- Azt hiszem, az én szabadnapom is viszonylag lassan fog így telni - bólogatott Eizan. - Hmm... talán ha megtapasztalnád az én melóm mocskosabb oldalát, amire szerencsére nincs olyan gyakran példa, akkor jobban tetszene a sajátod. Bár nem tudhatom, mert én meg nem sűrűn álltam még be pincérnek. Lehet, hogy estéig bebábozódok, hogy elüssem az időt, szóval ha így lesz, ne ijedj majd meg tőlem.

- Most először érzem azt életemben, hogy jó lenne, ha valaki megmondaná mit csináljak - sóhajtott Emiko. - Mert egyenlőre azt sem tudom, folytatni akarom-e, folytatni kéne-e a... "lázadást". Kyoichi célzott rá, hogy talán... bízzam rájuk, éljek. De... nem árulás, ha magukra hagyom őket, mikor én már megmenekültem? Én csak egy ember vagyok, az ország pedig továbbrs is szenved! Még nem fejeztem be a dolgom... És talán tehetek innen kintről olyat, amit ők bentről nem. De akkor... mért akarták, hogy abbahagyjam? Talán gátoltam őket a végén? Vagy... nem tudom... Néha eszembe jut, hogy talán azért akarták, hogy elmenjek, hogy ők is abbahagyhassák. Én... nem engedtem volna, ha tudok róla...

- Ahogy gondolod - nevetett Natsuki. - De most már tényleg indulnom kell! Légy jó!

Ichiro kis híján felpattant a székről az első életjelek láttán, amiket itt tartózkodása során tapasztalt.
- Miharu...? - nyögte riadtan, de hiába nézett körbe, még mindig csak egyedül volt a helyiségben. Meg persze Miharu, aki eddig sem festett túl jól, de most láthatóan szenvedett is.
A francba...! Hol van ilyenkor mindenki?! Egy orvos, vagy ápoló? Akárki...?!

Benawi kíváncsian halászta elő az óráját, s hamarosan úgy volt vele, mint az ötöslottó várható főnyereményével szokás.
Kipattant az ágyából, s sietve öltözködni kezdett. Hajnalban, mi? Szegény Yuuka, mióta várhatja már éberen... Gyorsan eszik valamit, aztán irány... Bár nehéz lesz sietve kommandózni.

- Viszont ők is céloztak rá, hogy majd valahogy tartsátok a kapcsolatot, és akkor beszámolnak majd az ottani helyzetről - próbálta biztatni a lányt Hayate, bár nem tudta, ez-e a helyes lépés...- Talán tényleg csak azt akarták, hogy... kicsit magaddal is foglalkozz. Szinte folyamatosan a bázison voltál, nem? Majdnem mindig találtál valami tennivalót, ami ott tartott. Ezt ők is észrevették. Talán csak kímélni akartak.

Eizan sóhajtva csüccsent vissza az ágyára. Oké, hát egyedül maradt. Csak egy gond van... Nem tudja, hogyan is kell bebábozódni...! Pedig azért kíváncsi lett volna, mivé fejlődik estig. Na mindegy, így kénytelen lesz mással elütni az időt.

- Vagy talán csak látták, hogy nem normális, amit csinálok. Hogy menekülök. Nem tudták pontosan mi elől, de... azt akarták, hogy végre megoldást keressek, ne kitérőt. És amúgy is én kezdtem eröltetni ezt a kapcsolatfenntartósdit - vallotta be Emiko.

- Ezek közül igazából bármelyik lehet... - Hayate még mindig nem tudta feladni a találgatást. - Így látatlanban ezt sem tudhatjuk meg, nem láthatjuk át, hogy mi vezérelte, hogy mi vezérli őket. Talán mégsem adták fel, Emiko. Talán azzal, hogy kijutottunk a szigetről nekik is adtunk egy löketet. Megmutattuk, hogy igenis lehet tenni ellenük. Nehéz, de lehet. Talán ez mégis hatással volt rájuk.

Nami még mindig remegve ült a kanapén. Hiába bugyolálta be magát egy vastag pokrócba, még mindig ráztta a hideg. De hát... mit is kezdhetne vele, ha ez... belülről jön...
Egyszerűen nem tudott rájönni, hogy Shinji csak szivatja, vagy pont ilyenkor őszinte. Vonzódik hozzá...? Ez... abszurd... ez annyira abszurd. Pedig pont ő jól tudta, hogy milyen ellentétes érzelmek lehetnek egy emberben. Lehet, hogy egyszerre meg akarsz ölni valakit, de... szereted is. Shinji így érez iránta? Mert... hol meghallgatja, kedves vele, vigyáz rá... hol cseszteti, ok nélkül beszól, fájdalmat okoz neki... Néha a kettő különös kombinációja... Mint most is... És rájött, hogy egyszerre nagyon fél is. Mert... akár bosszúból teszi, akár ellenkezőleg, ha Shinji egyszer bekattan... nem lesz ereje megvédeni magát tőle. De... mennyi önuralma van Shinjinek, és meddig? Mert ez most nagyon közel volt... Francba, hogyan vehetné rá, hogy szokjon le erről?! Ha Nobu ezt megtudja, kicsinálja mindkettőjüket!

- Talán. A végére már... nagyon kezdtünk belefáradni. Úgy éreztem csak az irántam való tisztelet, vagy... ragaszkodás tat mindent egybe. És féltem. Nagyon. Ez volt mindenem.

- A Kormány meg alaposan gondoskodott arról, hogy titokban tartsanak titeket, és a hozzátok hasonló egyéb csoportokat az emberek elől. Mert akkor... elkezdtek volna gondolkodni. És az semmiképp sem tett volna jót a Kormánynak. Ez igazából nem rajtatok múlt. Ti megtettetek mindent, ami tőletek telt, az más, hogy ezt nem engedték, vagy csak ritkán eljutni a világhoz. Ezért fáradhattatok bele, mert azt hittétek, mindennek nincs semmi hatása. Pedig volt... A színfalak mögött nagyon is volt...

Emiko halkan felsóhajtott.
- Igen, lehet... - felelte lassan.

Ichiro kétségbeesetten próbált rájönni, hogy mit tegyen. Keresse meg az orvost? De hát fogalma sincs róla, hol lehet! Van itt valahol telefon...? Na és mi a száma?! A francba...!
Csak nyugtalanul figyelte Miharut, hátha eszébe jut valami megoldás.
Morinaga... az a szemét! Lelőtte... Egyszerűen lelőtte! De nem jött be neki, Miharu még nem halt meg! Legszívesebben vele is megkóstoltatta volna, milyen, ha golyó tép az ember húsába! Tényleg, miért is nem támadott rá? Biztos csak azért, mert nem volt nála fegyver. ... Tényleg biztos...? Nem... Csak leblokkolt. Itt volt ez az ember, ő meg teljesen tehetetlen volt! És még be is ismerte, hogy ő tette. El kell mondania! Persze, és majd hisznek is neki, mi? Még ha felvette volna valahogy...!

Hayate nem igazán tudta, mit mondhatna még. Az eddigi szavait is olyan furának érezte így utólag. Segített ezzel egyáltalán valamit? Inkább csöndben maradt és szintén a hullámokat figyelte. Most nem mehetnek újra próbálkozni. Először Emikonak újra kicsit meg kell nyugodnia. Csak hogyan segíthetne neki ebben...?

Miharu egy ideig még mocorgott, aztán lassan megint elcsendesedett, s visszasüppedt a korábbi mozdulatlan, majdhogynem nyugalmas állapotába.

Nincs itt valami gyógyszer vagy valami, amit direkt itt hagytak neki...?
Ichiro meresztgette a szemét, bár tudta, hogy ha találna is valamit, úgysem tudná beadni a lánynak. Megint tehetetlen... Megint! Csakhogy most ébren van. Ébren van és úgy kell végignéznie. De tud bármit is tenni? Nem! A szigeten sem tudott volna, ha felébred. Nem segíthetett volna rajta. Tudja... Tudja, és mégsem akar beletörődni!
De most... most nem kell beletörődnie! Itt vannak, a civilizált világban, ahol vannak rendes orvosok is! Csak élje túl valahogy! Utána... majd valahogy elrendezik a Morinaga-dolgot.

Na neee... Hát lehet ilyen mázlija? Hát lehet...?!
Daisuke elégedetten figyelte Haruka alakját, ami igaz, hogy távolodott, de azért mégiscsak ő volt. Jaj, ne, ne menj felfelé, mert most nincs kedvem vacakolni a fellopózással. Bár mondhatnám azt, hogy szobapincér vagyok, de akkor is. Akkor csak gyorsan, hogy le ne lépjen...!
- Nicsak, Haruka!
Haruka gyanakodva fordult meg a hangra. Na ne, egy Daisuke... Ez meg mi a jót akar?
- Jé, Daisuke... Szia! - próbált mosolyogni.
- Ne fáradj, nem megy még neked az effajta szívélyesség - legyintett a srác. - Igazából csak szeretném megkérdezni, hogy tudod-e, hol találom Shourit?
- Shourit...? - vonta fel a szemöldökét a lány. - Mi dolgod vele?
- Hát nem mondta? - tettetett meglepődést a Daisuke. Még jó, hogy nem mondta! Pedig jaj, de nagy is a kísértés!
- Hát nem.
- Akkor biztos meglepetésnek szánja... - na jó, ez azért gonosz volt...! - Na mindegy. Szóval tudod, merre van vagy sem?
- Őszintén? Nem, fogalmam sincs.
- Nem-e?
- Nem. Találkoztunk, kétszer is, de nem mondta meg, hol van. Még azt sem, hol dolgozik.
- A fene... Pedig sürgős lenne.
- Igazán...? Hát próbáld meg megtalálni Midorit, ő tud felvilágosítást adni. Esetleg Kentát.
- Ó, kösz szépen!
Haruka már csak azt vette észre, hogy Daisuke már hirtelen nem is áll mellette. Na szép. És miféle meglepetésre célzott úgy mégis...?

Emiko lassan kibontakozott Hayate öleléséből.
- Köszönöm... - mondta halkan. Aztán vett egy nagy levegőt, s hirtelen váltott határozott hangnemre. - Lassan visszanézhetnénk, ott van-e már.

- Rendben - bólintott Hayate, de kicsit nehezére esett elengednie a lányt. Emiko hiába mondta, hogy erős lesz, hogy nem hagyja magát, de mindezek után... tényleg képes lesz erre? Ha Morinaga bántja, akkor meg kell próbálnia most neki megvédeni. Vajon... mennyit sejt a férfi? Róluk? Mert voltak már célzásai, de vajon tudja, hogy ők... együtt vannak? De honnan tudná? Hiszen igazából csak most jutottak el oda, hogy tényleg mondhatják azt, hogy együtt vannak. De Morinaga... nála sosem lehet tudni. Vigyázniuk kell, nehogy még ezt is ellenül fordítsa.
- Akkor induljunk.

Emiko elmosolyodott, s megindult előre. Hát... essünk túl rajta... Valahogy...

Hát megint itt állnak az ajtó előtt. Vajon most több sikerrel járnak majd? Bár lehet, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha visszavonulnak... De nem, ezt mindenképpen el kell intézniük.
Hayate még egyszer Emikora nézett megerősítésért, mielőtt ismét kopogott volna.

Morinaga már nem tudta a mai napon, hogy jóra vagy rosszra számítson-e. Előre beletörődőn nyitott ajtót.
- Ó, nocsak... - mondta nem túl nagy lelkesedéssel. - Micsoda... meglepetés... - kissé vontatottnak tűnt a hagja. - Mi járatban? ... Gyertek be!
Némi tétovázás után engedett csak utat. Ezek meg...? Kicsit túl sok mostanság az önként idelátogató. Ettől valahogy kezdte úgy érezni, kicsúszik a kezéből az irányítás. Eleinte csak Shinji kereste fel önként, és... róla is kiderült msot, hogy jól átvágta. Na jó... de mostantól már figyelmesebb... Hát csak rajta!

- Jó reggelt... - köszönt rövid biccentéssel Hayate, hogy azért mégse tűnjön túl udvariatlannak. Nem mintha most annyira érdekelte volna, de azért mégis. De miért tűnik úgy, mintha rossz kedve lenne vagy nem is tudja pontosan...? Túl korán jöttek, vagy mi? - Remélem, nem zavarjuk. Igazából, csak szeretnénk feltenni pár kérdést.
Kérdőn nézett Emikora, hogy vajon el akarja-e kezdeni a lány, vagy ő próbálkozzon tovább.

Emiko igyekezett magabiztosnak látszani. Bólintott. Követte a férfit, ahogy az elindult befelé.
- Tegnap... elejtett pár megjegyzést - próbálkozott óvatosan. - Tud... tud valamit... az anyámról? Hogy mi van most vele...? Kérem, ha tud valamit, mondja el!
Morinaga a fotelok mellett megtorpant, és meglepetten nézett a lányra. Zaklatott lehet, ha azt se várta meg, hogy hellyel kínálják. És nem igazán tudja kontrolálni a hangszínét sem.
- Nem tudok semmit - rántotta meg egyszerűen a vállát. - Ha csak ezért jöttetek, feleslegesen fáradtatok.
A lány tanácstalanul pillantott fel Hayatéra. Hát persze... mért is lenne egyszerű. De... hoyg szedjék ki belőle, ha ennyire nem akar segíteni?

Hayate viszonozta Emiko pillantását. Na persze, majd pont ő nem tud semmit. Vagy tényleg csak szivatta őket?
- Akkor hajlandó lenne elárulni, mire véljük azt a néhány célzást? Volt valami alapjuk, vagy... csak úgy jöttek? - próbálkozott ő is. Na igen, most még lehet. De ki tudja, Morinaga mikor elégeli meg a kérdezősködést. Azt úgyis észre fogják venni.

- Ó, én úgy vélem volt alapjuk, de ezt csak Emiko tudhatja igazán. Jól mondom?
A lány bizonytalanul pillantott fel rá.
- Nem igazán értem, hogy... mire céloz... - szólalt meg óvatosan, s alig láthatóan nyelt egyet.
- Csak próbáltam rávilágítani, hogy az adott helyzetben felmerül ez a lehetőség is. De fogalmam sincs, megtörtént-e.
- Magyarul nem tudott semmit, csak szivatott?! - csattant fel a lány dühösen.
- Ugyan-ugyan - mosolyodott el a férfi. - Hisz ideje volt már, hogy elgondolkodj ezen, nem?
- Semmi értelme, mert már úgy sem tudok rajta változtatni! - rázta a fejét a lány zaklatottan.
- Azért csak viseld a súlyát - mosolygott elégedetten a férfi. - És most, ha kérhetlek, távozzatok. Fárasztó napom volt, pedig voltaképp még alig kezdődött el, nincs szükségem vendégekre!

Csak szivatott... Ó, remek! Csak hogy kikészítse Emikot? Gratulálok, remek munkát végzett! Igen, tényleg elgondolkodott rajta, nem is kicsit...!
De nem, még nem lép le. Viszont... már felszólította őket a távozásra. Mindegy, ez elég fontos ahhoz, hogy biztosra tudja.
- Még egy gyors kérdés - kezdett bele sietve, mielőtt a férfi kirakhatta volna őket vagy felkapná a vizet. - Igazából... azon gondolkodtam, mennyire nézte át az utaslistát, mikor ezt a hajót választotta. Gondolom azért belenézett, de ellenőrizte az egészet...?

Morinaga meglepetten pillantott fel Hayatére. És ez a meglepetés, most egyáltalán nem volt elégedett, öntelt, mesterkélt vagy más... Egyszerűen csak... Valami amire közel sem számított.
- Az utaslistát...? - kérdezte lassan. - Nézd, mihamarabb el kellett tűnnötök, nem volt lehetőségem ilyesmit figyelembe venni. Azt néztem mikor indul leghamarabb hajó, méghozzá olyan, ahol megbízható embereim vannak. Miért?

Hayate elfojtott egy kitörni készülő cifra káromkodást. Ilyen nincs...
- Az... nem túl jó... - felelte végül, és igencsak igénybe kellett vennie önuralmát. A rohadt életbe... Akkor lehet, hogy mégis...?! - Mert tegnap láttam egy ismerős alakot a szigeten, de szerencsére idejében kapcsoltam. Azt hiszem, nem vett észre. Lehet, hogy csak én láttam rosszul... de lehet, hogy nem. De ha viszont tényleg ez a helyzet, akkor lehet, hogy mégis jól láttam. Az viszont baj. Még jó, hogy ekkora ez a hajó.
Na jó, ha már ilyen szépen bevezette, akár el is mondhatná. Jobb, ha ők is tudnak róla.
- Közel sem biztos, de... azt hiszem, Ashidát láttam. Ashida Hideot. Apám szárnysegédjét, bár talányosabb lenne rá a kutyája kifejezés. Ha nem tévedtem, akkor tényleg jobb, ha meghúzzuk magunkat. Mert ő szinte biztos, hogy fel fog ismerni, ha szembejövök vele a folyosón. Pedig sejthettem volna, imádja az efféle utakat...

- Hát ez szívás - tárta szét a kezét Morinaga. - Akkor jobb, ha vigyáztok magatokra.
Emiko megütközve nézett a férfire.
- Ha lebukunk maga is úszik velünk! Ez azért csak érdekelnhetné...!
- Úgy gondolod? - mosolygott a férfi. - És mégis ki és mivel tudná bizonyítani, hogy én hoztalak ide benneteket? Több száz utas van még ezen a hajón... És relatíve kevés mellett tanuskodnának annyian, mint mellettem. Vagy talán azt vártad, hogy ebből is én húzzalak ki benneteket, Emiko?
A lány ökölbe szorította a kezét.
- Meg fogjuk oldani - sziszegte. - És nagyon szívesen bevédjük a maga seggét is, ha már cseszik foglalkozni a kérdéssel.
Morinaga arca vöröses színt öltött.
- Nem vagyok jó kedvemben kislány, úgyhogy jobb ha MOST távoztok! Lőttem már ma le embert, de lehetsz még a második, ha gondolod...

Hayate nem is igazán reménykedett abban, hogy Morinagának szándékában áll segíteni nekik. Igazából csak meg akart győződni róla, hogy tényleg megvan-e annak az eshetősége, hogy esetleg kormánytagok is legyenek a hajón. Hát igen, megvan. Valamit tényleg ki kell találniuk.
Most viszont mégis rajta volt a megütközés sora. Lőtt már le embert? Jó, ez annyira most nem is fontos, vagyis fontosnak fontos, de sokkal inkább felkeltette a figyelmét az a "ma" szócska. Mi a...?! Csak úgy mondta, hogy kellőképp rábízza őket a távozásra, vagy tényleg...? De mégis hogy? Olyan nincs, hogy nem vették észre! Mi a franc megy ezen a hajón...?! Ennyire még Morinaga sem nagy ember, hogy megússzon egy ilyet! Hacsak nem talált ki mégis valamit...
Szívesen rákérdezett volna bővebben, hogy Morinaga ezt mégis hogy értette, és ha egyedül lett volna, talán még engedett is volna a kíváncsiságának, de semmiképp sem akarta kitenni Emikot a férfi haragjának. Mert mégiscsak a lánynak szólt elsősorban a fenyegetés.
- Rendben, elmegyünk - felelte és intett Emikonak, hogy jobb, ha nem maradnak itt tovább.

Emiko tétován pillantott vissza a férfire, de aztán mégis némán követte Hayatét. Csak a folyosón mert már megszólalni.
- Hogy... mégis hogy értette azt az utolsót? - nyögte ki. - Ugye ez csak valami... átvitt, vagy... megint mellébeszél...

- Nem tudom - harapott a szájába Hayate. - Már nem tudom, mi az, amit Morinaga csak úgy mond, és mi az, aminek tényleg alapja van nála. Hogyan tehette volna meg itt...? Ezt még ő sem úszta volna meg, és túl sokan vannak itt ahhoz, hogy senki se vegye észre...! Lehet, hogy csak valami nyomós érvet akart felhozni arra, hogy tűnjünk már el végre. Mindenesetre... feltűnőmód nem volt jó kedvében, azt el kell ismernünk. A francba vele... Ráadásul plusz egy gondot kaptunk a nyakunkba, amire ügyelnünk kell. Mintha nem lenne így is elég...

- Ez az ember... - fordult aggódva Hayatéhez Emiko - tudnia kell, hogy apád halott, igaz? És azt is, hogy te... hogy te... eljöttél velük, igaz? Szóval... Tudja, hogy... ha olyan konkrétan nem is, de tudja, hogy közöd van a halálához, hogy... elárultad őket... Mi lesz, ha... meglát...?

Ayumu gondterhelten bámult maga elé. Lassan mennie kell dolgozni, és... nem akar... talán még sose volt ilyen vele, de... Megremegett, s sietve csukta le a szemeit. Mért nem lehet... egy kicsit más ember? Meg kéne változnia... meg kéne... De hogyan? És... Akirával kapcsolatban... már késő, igaz? Már... már elszúrta...

- Kezet fog velem és vidáman elmosolyodik. Na jó, nem, bocsi - Hayate enyhén elhúzta a száját. - Eleinte biztos kiakadt, hogy meghalt a főnöke, de végső soron... ő csak jól járt. Elintéztem... hogy megüresedjen számára ez a poszt. Bizonyára le is fog rá csapni... Ettől eltekintve mégsem hiszem, hogy túlságosan megörülne nekem. Vagyis de, mégiscsak. Bizonyára alig várja, hogy láthasson és aztán... vagy vissza akarna vinni, vagy ő maga hallgatna ki. Maradjunk annyiban, hogy igyekezzünk elérni, hogy ne lásson meg. Előre is elnézést kérek, ha esetleg megint úgymond 'fedezékként' használnálak. Csak talán épp ez a helyzet, amit biztosan nem vár el tőlem... Vagy legalábbis igencsak meglepődne, ha rájönne, hogy én vagyok.

Ichiro ijedten nyitotta ki a szemeit. Elaludt...? Nem... Hogy aludhatott el még ilyenkor is?! Hihetetlen egy alak! Nem szabad... most nem szabad aludnia! Mi van, ha Miharu mégis magához tér és szüksége lenne rá, de nem tudja felkelteni?
Csak most az egyszer... csak most az egyszer bírja ki! Nem lehet ennyire... nem lehet ennyire ilyen...

- Csak nyugodtan - nevetett Emiko. - Szívesen megvédelek, főleg, ha az ilyen kellemes...

Na szóval Kenta vagy Midori... És azokat mégis hol találja meg? Ehh, megint várakozzon az étteremnél? Midoriról tudja, hogy oda jár. Ó, a kapitány lánya, hát persze. Hova máshova járhatna? Ehh, de reggelizni valószínűleg már nem jön. Ebédelni meg még nem. Na király, csodás. Szépen várhat. De ha összejön, amit akar, akkor megéri.

Miharu alig észrevehetően mozgolódott, de ezúttal sem történt semmi érdemleges. Utána újra csak a lassú lélegzését lehetett látni sé hallani. Úgy tűnt, nem áll szándékában "felébredni".

- Előre is köszönöm - mosolyodott el Hayate. Ám hirtelen elkomorodott a tekintete és sietve közelebb húzódott, hogy magához ölelje Emikot. Pár pillanatig úgy tartotta a lányt, majd úgy tett, mint aki épp felderíti a terepet.
- Ó, csak vaklárma volt. Biztos csak rosszul láttam... Vagy ez nem volt túl meggyőző? - jelent meg arcán ismét az előző mosoly. - Oké, azért inkább nem kiáltok túl sokszor farkast, nehogy a végén mégis bejöjjön. Már csak az kéne...

- Miért nem akarsz felébredni...? - hajolt közelebb megint csak Ichiro. - Valahogy nekem is sikerült, akkor neked is mennie kell...! Bár ne is kérdeztél volna a lőtt sebekről... Nem hittem volna, hogy neked is meg kell majd tapasztalnod Ráadásul pont ilyen kritikus helyre kapni...! De hallod, mutasd meg ennek a szemétnek, hogy igenis erős vagy! Mutasd meg, hogy nem tud ennyivel elintézni! Utána... valamit majd kitalálunk...! Akár... akár velünk is maradhatsz, ha gondolod... Bár nem hiszem, hogy túl sok lehetőség várna ott rád, de... valahogy vigyáznék rád. És jobban, mint most...

Haruka óvatosan lesett be a könyvtárba és szinte egyből kiszúrta Tatsuyát. A fiú figyelmét természetesen épp egy könyv kötötte le.
Most bemenjen...? Szívesen olvas ő is, meg szép ez a könyvtár, de mikor ennyi más tennivaló is van itt...! Talán egy kicsit mégis inkább körülnéz. Csak egy kicsit. Ahogy elnézi, Tatsu még úgyis ellesz egy ideig.

- Ha csupán ezt szeretnéd, ahhoz nem kell ennyit trükközni... - mondta neki Emiko, mielőtt szenvedélyesen megcsókolta. Halkan nevetett ahogy elváltak egymástól az ajkaik. - Na gyere, menjünk be, még mielőtt még valaki kiszúrja, hogy kicsit jobban vigyázol az egyik kisasszonyra mint átlagos lenne...

Benawi azért nem kicsit volt feszült, mikor bekopogtatott Yuukáék ajtaján. Hát itt van... De nem kicsit késve... Szegény lány már teljesen ki lehet... Remek... Kapcsolat újrakezdés: sűrű bocsánatkérésekkel. Ennyit a megbízhatóságáról. Mért nem állított be egy ébresztőt?! Hát.. most már mindegy...

Hayate nem szívesen húzódott arrébb Emikotól, de be kellett látnia, hogy tényleg nem lenne jó, ha valaki éppenséggel kérdőre vonná őket.
- Milyen jó is az effajta testőrlét - bólogatott. - Bár én sem hiszem, hogy ez túl elfogadott lenne. De azért mégis... élvezem. De igazad van, inkább vonuljunk vissza.

Yuuka reménykedve pillantott az ajtó felé. Ha Hayatéék lennének, akkor nem kopognának.
Gyorsan ellenőrizte még, hogy a macska addig se csináljon semmi rosszat, amíg ő kicsit nem figyel rá, majd ajtót nyitni lépett.
- Benawi...! - vidult fel arca, mikor meglátta a fiút. - Szia! Csak gyere be gyorsan, nehogy kimenjen a macska...!

- Szia - ült ki a mosoly a fiú arcára is, de utána tanácstalanul lesett körbe. - A micsoda?
Szeme megakadt a kis teremtményen.
- Nem úgy volt, hogy ezt... csak kitaláltátok? Nos... ez esetben nagyon... termelékeny a fantáziátok...
Kérdőn pillantott a lányra.