10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Akkor játszunk egy picit este... - nézett fel rá a lány könyörgő szemekkel. - Most már igazán nem mondhatod, hogy nem lenne helyes... Igenis helyes vagyok, kikérem magamnak! És eskü, hogy nem szólok be, hogy... - elvigyorodott, és vetett egy gyors pillantást lefelé -, milyen kisfiú vagy...

- Elég sajátos választ adott... - szisszent fel Ichiro. - És képes volt magát beállítani szerencsétlen, bűntudattal küszködő áldozatnak! Hogy rohadna meg ott, ahol van...! Annyira... annyira a torkának esnék! De csak rontanék vele mindenki helyzetén. A kurva életbe...! Csak egyszer, egyetlen egyszer állhatnék már bosszút azokért, akik fontosak nekem, de mikor oda jutnék... ha esetleg mégis lehetőségem nyílik rá, sosem tudom megtenni! Talán még akkor se menne, ha nem lenne következménye! Lúzer, nagy L-lel, az vagyok én. Egy tehetetlen senki az ő szemében...

- Ennyit a megrontásról... - csóválta a fejét Hayate, de nem sokáig bírta visszatartani mosolyát. Viszont ez a beszólás... azta... Igyekezett magabiztosnak látszani, és nem valami megilletődött kölyöknek - mert azért mégis... -, és remélte, hogy nem is nagyon látszott rajta a hirtelen rátelepedett idegesség. Vagy csak a kihívás izgalma...?
És ez most egy nyílt felajánlás volt...? Mert nagyon annak tűnt. Most csak szivatja, vagy tényleg ez jár a fejében? Hát a szemei alapján inkább az utóbbi, de ki tudja.
Mennyi is az idő? Kora délután? Akár szivat, akár nem, de most aztán gondolkodhatsz mindenfélén estig...! Mert egy ilyen célzás után ha akarnál se tudnál másra gondolni.

Miharu döbbenten, és nem is kicsit ijedten hallgatta a fiút.
- Ichiro... - nyögte ki, de nem igazán tudta folytatni. Bosszút? Sosem? Mit akar csinálni? Mit... tett már korábban? És mi van Morinagával? Ez... ez kicsit sok most... Vagy csak az agya ennyire tompa? Azt... emlékei szerint végül nem lőtte szét. Azért az arcához nyúlt, s óvatosan a hajába is belesimított, de semmi szokatlan... Kissé megnyugodva sóhajtott fel.
- Nem tudod... - kezdte lassan -, hogyhogy... élek? Nem olyan volt a szituáció, hogy... lett volna benne kegyelem... - sietve lecsukta a szemét, de így is megremegett. Túl... közeli még az a halálfélelem... - Hogy magyarázta ki? - érdeklődött halkan. - Ezek szerint... persze nem került bajba...

És Emiko a továbbiakban sem igazán hagyta. A beszéde nem is kellett, már a mozdulatai önmagában kifejezték a vágyódást. És nem is vágyott arra, hogy önuralmat szerezzen bárhonnan... Jó ez így...

Ichiro már bánta előző kifakadását. Pont ez az, ami most nem hiányzik Miharunak, az ő dühe és tehetetlensége. Ezzel ugyan nem segít rajta. Viszont attól sem lesz jobb kedve, ha elmondja neki Morinaga meséjét.
- Na jó... - sóhajtott. - De nem fog tetszeni... Jelen állás szerint megpróbáltál rátámadni eme tisztes állampolgárra, aki persze megpróbált viszonylag szelíd eszközökkel jobb belátásra téríteni, arról meg szerencsétlen persze nem tehetett, hogy a dulakodásban véletlenül pont feléd fordult a neki szánt pisztoly és pont téged talált el a golyó... Vagy legalábbis valami hasonló a helyzet... Ezért is vagyok dühös, hogy előttem bezzeg beismeri, és szart sem tehetek ellene!

Na ha valami, akkor ez most tényleg az önuralom próbája volt Hayate számára. Igyekezett részt venni Emiko kis játékában, bár gyakran még így is nehezen fojtotta el meglepetését. Szemeit viszont kivételesen nem tudta kontrollálni. Azok most szinte egy az egyben tükrözték a gondolatait.

- MI?! - pattant, illetve akart volna felpattanni Miharu, de csak annyir ért el, hogy amint megfeszítette az izmait elviselhetetlen fájdalom hasított belé. Keményen kellett az ajkába harapnia, hogy ne sikoltson fel, de a szemei még így is megteltek könnyel. Hosszú percekig kellett mozdulatlanul, szótlanul feküdnie, hogy tompuljon az egész testére rátörő éles fájdalom. Na most szépen kikészíti Ichirot, remek.
- Ne... csinálj hülyeséget... - pihegte. - Érted? Én... - bizonytalanul figyelte a fiú arcát - nem tudom, hogy legutúbb... kin akartál bosszút állni, vagyis... sejtem, hogy kiért, de... jobb, hogy nem sikerült. Nincs semmi értelme.

- Amennyien mondjátok, a végén még hallgatok is rá - sóhajtott Ichiro, de mindeközben ugrásra készen figyelte Miharu minden mozdulatát. - Vagy csak erre hivatkozok, mert tudom, hogy úgysem menne... Na mindegy, nem csinálok hülyeséget. Mert így tényleg nem mennék vele semmire. Nincs értelme... Viszont fogalmam sincs, hogyan fogok rá legközelebb reagálni, ha ne adj isten visszajön, vagy valami. Bár a múltkor sem csináltam semmit...

- Múltkor? - kérdezett vissza Miharu. - Volt itt?
Rá kellett jönnie, hogy a most rajta végigfutó remegés nem más mint félelem.

- Volt. Megnézte a művét... - Ichiro mély undorral ejtette ki az utolsó szót. - Csodás egy bemutatkozó volt részéről. De persze előttem nem játszotta meg magát, de miért is tette volna. Így biztos sokkal jobban ki tudta élvezni. Szemét...

Miharu borzasztóan zaklatottnak tűnt. Láthatóan megrémisztette, hogy a férfi itt járt, és ő még csak nem is tudott róla.
- Mért nem fejezte be? - kérdezte megremegő hangon.

- Min godolkodsz így? - szólalt meg Shinji, miután már egy ideje szemöldökráncolva figyelte Namit. Ugye tényleg nem kombinál össze hülyeségeket?! A lány meglepetten fordult oda.
- Hát... csak az jutott eszembe, hogy vajon mi van Daisukével... Nem láttam tegnap óta, lehet, hogy utána kéne járnom jól van-e... - a fiú morcos, már majdhogynem sértődött arcot vágott, úgyhogy Nami sietve folytatta. - Na meg Natsuki is, jó lenne látni őt... De nem sétálhatok csakúgy le... Baj lesz belőle... Viszont... - lelkesült fel. - Még nem ettünk semmit, menjünk le az étterembe, ott dolgozik!
- Nem fog menni, már bezár ilyenkorra - rázta meg a fejét a fiú. A másik olyan gyilkos szemekkel nézett rá, mintha csak ő lenne az idő múlásának az oka. Halkan ciccent egyet, aztán feltápászkodott a fiú mellől.
- Én akkoris éhes vagyok! Nézek valami kaját, majd jövök...
Shinji sóhajtva nézett a lány után. Meg se kérdezte... Mindegy. Voltaképpen nem is éhes, szóval mindegy... Hátradőlt, és elnyújtoztatta a lábait a kanapén. Próbálta kiüríteni a gondolatait, pontosan olyan egyenletes fehérséggé tenni, mint a szemei előtt elterülő plafon, de... Miért kell mindig gondolkodni? Úgy se fog jó kisülni belőle... Egyedül maradt. De mit számít? Nincs szüksége más emberekre. Mindig csak nyűg voltak a nyakán, akiket ápolgatni kell, hát hiányzik ez? Neki nincs szüksége támogatásra, jól el van így is.

- Nem tudom... - Ichiro hangja szintén megremegett. - Remélem, hogy nem csak azért, mert itt voltam, hanem azért, mert egyébként is letett róla. De nem hiszem, hogy tényleg csak arra volt kíváncsi, jól vagy-e. Épp ezért foglak mostantól a lehető legkevesebbet egyedül hagyni! - tekintete felélénkült és elszántan nézett a lányra.

- Na mi jót csináljunk? - kérdezte Haruka a mellette baktató Tatsuyát. - Éhes vagy?
- Annyira nem - vont vállat a srác. - Mi lenne, ha most idefent kóstolnánk meg valamit? Csak úgy véletlenszerűen a fedélzetről, úgyis van itt pár árus vagy mi.
- Benne vagyok! - ragyogott fel Haruka arca. - Te veszel az egyik valamiből, én a másikból, és akkor többet tudunk megkóstolni egyszerre, ha megfelezzük.
- Oké - mosolyodott el Tatsu. - Akkor irány vissza fel.

Miharu meglepetten pislogott Ichirora. Épp most akarta... vagyis eszébe jutott, hogy talán megkérhetné...
- Most... komolyan...? Vigyázol rám?

Eizannak nem igazán volt jó hangulata az Ichiroval való beszélgetés után. Már előre látta, hogy a szabadnapját idegeskedéssel fogja tölteni. De akkor is, hogy úszhatta meg ezt Morinaga? Bár bizonyára nem esett nehezére kitalálni valami mesét és kimenteni magát. És az a lány... milyen nevet is említett Ichiro...? Nem emlékszik... Szóval az a lány vajon mivel vonta ennyire magára Morinaga haragját? És mi is az a megvédés dolog? Csak nem mondtál el neki bizonyos dolgokat, Ichiro...? Nem lehettél ilyen hülye...

- Szeretnék... - sóhajtott fel Ichiro, majd zavartan megvakargatta a tarkóját. - Legalábbis mindenképpen megpróbálom. Az orvosok is csak úgy itt hagynak, aztán lesz ami lesz? - elégedetlenül felciccent. - Ennyit az elhivatottságról. De ha aztán nem leszel nekem jobban, akkor megharagszok ám...!

Nobu unottan kapcsolta ki a tévét. Oké, lassan már minden filmet megnézett, amit csak fel lehet lelni itt. Mit cisnálhatna? Egyáltalán mért nem jön át Nami? Jó persze, nem akaszkodhat rá a lányra, végülis sokat voltak együtt miótaújra... hát kis túlzással minden rendben. Viszont Shinjivel nem sokat beszélt azóta! Tényleg, te jó ég, szinte kiment a fejéből. Na, akkor megvan a program. És így egyszerre feltűnésmentesen kerülhet Nami közelébe is. Hát... amilyen rossz ötletnek tűnt eredetileg, annyira jól járt Morinaga félresikerült kis trükkjével. Bár Nami azért talán nem repesik az örömtől, hogy Shinjivel kell lennie, de... Ő jól járt, na. És úgy tűnt múltkor mikor telefonon beszéltek, hogy Nami is kezd megbékélni Shinjivel. Minden rendben lesz. Idővel.

Miharu eröltetetten a fiúra mosolygott.
- Biztos leszek. De... egyáltalán... Mondtak valamit? Mármint... olyan... ijesztő, hogy alig bírok megmozdulni. Ez... komoly? Egyáltalán, mennyi az idő? Gondolom... nem túl valószínű, hogy estére összekapom magam. Mi lesz az előadással? A lányok tudják már?!

Natsuki fáradtan baktatott le a szobájuk felé. És ez még csak az ebéd volt, remek... És holnap még durvább lesz! De most egy kis szünet, ez a fontos! Főleg, hogy msot láthatja egy kicsit Eizant.

- Nem igazán mondtak semmi konkrétat - grimaszolt Ichiro. - Csak hogy ne sokat maradjak, mert biztos zavarlak a jelenlétemmel. Ja, biztos szívom el előled az oxigént... Hmm... nemsokára négy lesz - pillantott közben az órájára. Négy?! És egyáltalán nem éhes! Azta, érdekes egy dolog az aggodalom... - De azt nem tudom, szóltak-e nekik. Bár ha volt egy kis eszük, akkor igen, hogy még időben tudjanak változtatni vagy mi. Hisz tudják jól, hogy ki vagy, és még nekem is szóltak, akkor csak nekik is.

Daisuke kezdett igencsak unatkozni, ahogy a személyzeti büfénél ücsörgött. Kezdte úgy érezni, hogy eleve bukott ügy az, amire vállalkozott. Lehet, hogy mégsem tudja megszivatni Shourit. Ó, a francba is, pedig de megnézte volna a fejét! Ehh... Rendben, még egy kicsit vár, de utána kész annyi.

- Ah, értem oké... - felelte halkan a lány. Egy ideig nem fog tudni táncolni, igaz? De... mi lesz most így egyáltalán? Megfizetik rendesen? Hát... valahogy kétli... De ha nem jön rendbe nagyon gyorsan... mégs hogy jut egyáltalán haza? Senki se fogja fizetni. És... dolgoznia kell! Mégis miből fog megélni, amig gyógyulgat? Ráadásul... a francba, ha most állítólag ő a hibás...
- Na, várj, ez most... - kétségbeesetten pillantott fel Ichirora. - Ha most az az állás, hogy én megpróbáltam kinyírni valakit... - ijedten kerekítette el a szemét. - Ichiro, engem... engem minimum dutyiba dugnak! Most... most mi a fenét csináljak?!

Hiroshi közel sem tudott annyira összpontosítani a munkájára, mint szeretett volna. Igyekezett a lehető legjobban minimalizálni az elkövetett hibái számát, de azért még így is akadt egy pár. És tartott tőle, hogy Morinaga ma még hívatni fogja. Csak mert "elfelejtett" jelenteni. És ha nem megy el? Hmm, akkor mi lesz? Shinji azt mondta, kézben tartja a dolgokat, nem? Akkor felesleges aggódnia...

Ichiro eddig valahogy nem is gondolt erre az eshetőségre, de most, hogy Miharu felvetette, hirtelen rá kellett döbbennie, hogy ez igenis reális fenyegetés.
- A francba...! - bukott ki belőle. - Na azt már nem! Méghogy te fizess meg az ő tetteiért! Valahogy... valahogy megoldjuk, kitalálunk valamit!
Ja persze... de mégis mit?!
- Majd... ha már nincs más kiút, akkor valahogy velünk jössz.

Nocsak. Most vagy Nami volt túl gyors, vagy Morinaga jött vissza veszekedni, esetleg megint Hiroshi? Izgalmas nap, meg kell hagyni... Kényelmes tempóban kelt fel a kanapéról. Igazából még meglepettnek sem tűnt Nobut látva. Csak rezignált arccal engedte be.
- Nami épp nincs itt. Kajálni ment, de gondolom megvárod.
- Igazából inkább hozzád jöttem - felelte Nobu, nem igazán szúrta ki barátja rossz kedvét.
- Valóban? - kérdezett vissza az minden érdeklődés nélkül. - Oké. Hallgatlak.
A fiú meglepetten pillantott fel rá.
- Semmi csak... gondoltam beszélgetünk. Unatkoztam.
- Á, ééértem... Hát én ellettem volna magam is... De a már így alakult...
- Basszus, miylen videojátékok vannak már nálatok! - Nobu oda se figyelve a másikra lelkesen huppant le a földre, s tüzetesen vizsgálgatni kezdte a tévé alatti polcot. - Király, ti sokkal több cuccot kaptatok! Pedig egy nászutaslakosztályba minek, már nem azért... Na mindegy, próbáljunk ki valamit!
Shinji fejcsóválta figyelte a fiút. Nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Újra az a kisgyerek... Semmitől sem komolyodsz meg, igaz? Pedig most már egy barátnőd is van, akire vigyáznod kell. Nem is kicsit. El fogsz bírni vele, Nobu?

Eizant furcsa érzés kerítette hatalmába. Valamit mintha elfelejtett volna... De mit is...?
Megtorpant és jobban törte a fejét. Pedig nagyon fontos volt, legalábbis úgy rémlik. De hát mi...? Mintha szünetre ment volna az agya, komolyan. Várjunk csak... szünet. Ez lesz az. Szünet... szünet... Basszus, Natsuki! Natsukinak ebéd után szünete van! Vajon visszament a szobájukba?
Káromkodott egy halkat és szinte futva indult visszafelé.

- Veletek? - bukott ki Miharuból a nevetés, de hamar meg is bánta. Eltorzuló arccal hallgatott el. - Már, megbocsáss, de... mégis mit fogtok csinálni kinn? A segítségemre lett volna szükségetek, nem arra, hogy még engem is ápoljatok. Mert jelen pillanatban teljesen használhatatlan vagyok, és félek ez... nem két nap alatt fog megváltozni. Jól elcsesztem... - pillantott félre. - Nem fogom tudni betartani az ígéretem... Mert ilyen idióta vagyok...

Natsuki kissé csalódottan huppant le az ágyra. Biztos valami dolga akadt... Pedig... Mindegy. A pihenés mindenképp jólesik, majd látja este. Annyira... nem fog tudni hiányozni, na. Felnőtt ember, kibírja. Végigdőlt a paplanon, s lehunyta a szemét. Csak el ne aludjon, kap a fejére, ha nem ér vissza időre...

- De... de akkor mégis mit akarsz csinálni...?! - csóválta a fejét Ichiro. - Hagyni, hogy bebörtönözzenek? De hát nem ezt érdemled! Igen, lehet, hogy velünk sem mennél sokra, hiszen csak gyerekek vagyunk, de az azért csak jobb, nem...?

- Nem tudom... - rázta meg a fejét Miharu, és inkább a szoba ellentétes sarkába figyelt. - De magamnak csináltam a bajt, nem akaszkodhatok a nyakatokba. És nekem... életem van, nem léphetek le, mint valami számkivetett. Céljaim vannak, munkám van, családom van, én... nem mehetek el csakúgy! Nem vagyok gyerek! Ezek... ezek a dolgok egyszerűen nem működnek. Ez nem egy anime, meg fogtok dögleni kinn, mert Morinaga nem hinném, hogy eltart egy csapat kiskölyköt. Az is érthetetlen, hogy idehozott benneteket. Szerintem kötelező-vissza jegyetek is van. Csak szórakozni akart kicsit.

Shouri napról napra jobban érezte, hogy megviseli ez a munka. Vagy csak a Daisukével való lezáratlan ügye játszik ennyire közre? Kikészíti egy rakás kölyök és egy Daisuke, milyen remek is ez. De valahogy még úgyis elkapja. És már azt is tudja, hogy ki fedezi. Már csak kezdeni kell valamit ezzel az információval.

Eizan minél halkabban igyekezett lenyomni a kilincset, bár nem igazán tudta volna megmondani, miért is óvatoskodik ennyit. Ó.. igen, itt van Natsuki... Alszik? Vagy csak pihen? Szegény, biztos lefárasztották. Vajon mikor kell visszamennie?
Becsukta maga mögött az ajtót és közelebb óvakodott.
- Bocs, hogy késtem... - szólt halkan, hogy ha a lány mégis elszundított, ne verje fel.

- Eizan! - pattant fel a lány, s sietve törölgette meg a szemét. Huhh... mégis elszundított? Nem, csak... amolyan félálomban volt. - Merre jártál? - kérdezte. Nem akart szemrehányó lenni, vagy ilyesmi, egyszerűen mégis kiszaladt belőle a kérdés.

- Nem... nem lehet ennyire szemét valaki! - kiáltott fel Ichiro. - Nem lehet ennyi felesleges pénze! De az is igaz, hogy ha feldob minket, visszaszerzi a pénzét... De nem lehet ilyen, ilyen...!
Nem? Tényleg nem? Akkor mégis miért fekszik itt Miharu ilyen állapotban? Az sem szándékos volt, ugye? Neeem, véletlenül sem Morinaga csinálta és véletlenül sem direkt...
A kurva életbe, Miharunak tökéletesen igaza van! Ebben látszik a különbség felnőtt és gyerek között, ő sokkal jobban átlátja a helyzetet és közel sem reménykedik annyira, mint ahogy ő. Abban, aminek a valószínűsége a lehető legminimálisabb. Mert miért is rendeződnének a dolgok, miért tudnának új életet kezdeni...?
- Mi a francot csináljunk...? Mi a szart tudunk egyáltalán csinálni?!

Eizan elmosolyodott a lány lelkesedését látva. Tehát mégsem aludt el.
- Kicsit meg be akartam járatni a lábam, mikor rájöttem, hogy nem sok értelmes dolgot műveltem ma. Szóval igazából csak céltalanul járkáltam és... az igazság kedvéért nem igazán figyeltem az órát... - mosolygott bocsánatkérően.

- Pedig van neki és pont olyan - felelte Miharu. Most már feltűnően nem nézett a fiúra. - Semmit sem tudtok csinálni. Élvezzétek ki ezt a pár napot...

- Akkoris haragszom... - motyogta durcásan Natsuki, miközben átkarolta a fiú nyakát. - Nem voltál itt mikor megérkeztem... Szomorú voltam... Engesztelj ki...

Ichiro elkeseredetten túrt a hajába. Mi van, ha igaz? Ha Miharunak igaza van és pár nap múlva tényleg mindennek vége számukra? Hogy bízhattak egyáltalán ebben a férfiban?!
- Pár nap...? - nyögött fel kétségbeesetten. - Pár rohadt nap az egész... Ha igazad van... akkor viszont már nem fog semmi meggátolni abban, hogy átadjak Morinagának egy kis búcsúajándékot. Mert ha a saját szórakoztatására van az egész, akkor minden bizonnyal kíváncsi lesz az arcunkra, mikor rájövünk. Milyen jó is, hogy nem hagytunk hátra minden fegyvert...

Ayumu, ahogy egy kis szusszanni való ideje volt, fáradtan döntötte a falnak a hátát. Még sosem érezte magát ennyire kimerültnek és letörtnek. Miért...? Szeretne jól dolgozni, mosolyogni, mint mindig, miért nem megy? Keveset aludt volna, ennyire kifáradt? Talán csak... bal lábbal kelt fel, ez lehet.

Eizannak nem kis önuralom kellett hozzá, hogy ne ütközzön ki arcán aggodalma. Pedig nem kerülheti el örökké, hogy elmondja Morinagát. Sőt, a lány érdekében minél előbb el kell mondania. De ha csak megijeszti? Ráadásul ma este még látni is fogja a férfit. Legalább ez a kis idő maradjon meg kettőjüknek. Csak ez a rövidke szünet.
- Ha feloldozol a bűnbánat alól, akkor nagyon szívesen - mosolyodott el, mielőtt kényeztetni kezdte volna Natsuki nyakát. - Bár nem mintha amúgy nem tenném...

Miharu ijedten kerekítette el a szemét. Ichiro...? Nem kellett volna így beszélnie, lehet, hogy Morinaga tényleg ilyen, de... Eddig mindig azt mondta a fiúnak, hogy kitalálnak valamit, most mi ütött belé?! Az agyát még nem lőtték szét, gondolkodni még mindig tud - ...nia kéne -, szóval... Valamit ki kell agyalni, míg partot érnek. Hogy hogy léphetnek le, és mihez kezdhetnek.
- Várj, oké, ez... - féltőn nyúlt Ichiro csuklója felé. - Lehet, hogy tévedek, ne gondolkodj ilyeneken! Csak... igazad van, ki kell találnunk valamit... Ott vannak az ál-személyik, és... Hiroshinak legalább nagykorúnak kell lennie aszerint, nem? És azt mondtad mások is dolgoznak. Például Natsukit én is láttam. Szóval... kezdetnek már itt kaptok pénzt. És ők kinn is kereshetnek melót. Talán ki tudtok venni valami albérletet... Csak... azt nem tudom, hogy szereztek vízumot, mert, hogy a japán kormány nem ad nektek semmit az biztos. Dehát... talán, ha az ottaniakhoz fordultok, ha elmesélitek a történetetek... Talán... - lesütötte a szemét. - Nem tudom...
Mért segítenének idegeneken? Ilyen hitbe ringatnia Ichirot... szintén felesleges.

- Bűnbánaat? - nevetett Natsuki. - Miért is? Nem hinném, hogy ez olyan rossz dolog lenne. Megsértődök, ha azt mondod, az...

- Már nem tudom, mit higgyek - sütötte le a szemét Ichiro. - Kérjük az ő segítségüket? Milyen alapon? Nem hiszem, hogy annyira meg tudnánk őket hatni. Vagy hivatkozzunk arra, hogy kijátszottuk a rendszerüket? Hogy kijátszottuk a japán kormányt? Akkor meg gondolom azt akarnák, hogy ismételjük meg. Ha egyszer feltörtük, csináljuk meg még egyszer. Talán még kényszerítenének is... Fogalmam sincs, milyen emberek élnek ott, hogy mennyivel jobbak. Vagy talán rosszabbak...? Ha sikerül partra szállnunk... tényleg olyan körülmények közé kerülnénk, hogy még így gyerekfejjel is sikerülne megélnünk? Na azt tényleg megnézném...

- Gondoltam talán könnyebben kiengesztelődsz, ha beismerem, mennyire is bánom a késésemet - felelte Eizan. - Mert egy ici-picit tényleg elfelejtettem, hogy valószínűleg vársz rám...

Nami meglepetten pislogott a földön ülő két fiúra, akik épp bőszen nyomogatták a kontrollert. Most jött cska rá, hogy még nem is látta a fiúkat játszani.
- N... Nobu... - nyögte ki a nevét meglepetten, s érezte, hogy elpirul, ahogy a fiú elszánt arcát figyeli. Mennyire édes, ahogy beleéli magát. A fiú meglepetésében majd' elejtette kontrollert, szemeit a lányra függesztette, s amennyire bele volt merülve az imént a játékba, úgy el is felejtette az egészet. Shinji sóhajtva tette szünetre a meccsüket. Na ez máris se hall, se lát... Ennyit erről.
- Szia... - motyogta alig hallhatóan a kis szőke. Shinji a kezébe temette az arcát. Ez annyira gáz. Hogy tud így viselkedni, valaki, aki nemrég még embereket ölt? Biztos, hogy ez a kettő nem lett kicsit tudathasadásos a sokktól?
- Épp most voltam enni, de... ha tudom, hogy jössz, hozok valamit...
- Ha eszedbe jutott volna, hogy én is létezem, most nem lenne ilyen problémád... - morogta csakúgy magának Shinji. Nami értetlenül pislogott fel rá.
- Tessék? Mármint... mért, tudtad, hogy idejön? Mért nem szóltál?! - kérdezte szemrehányóan.
- Na jó - pattant fel dühösen Shinji. - Inkább csak szórakozzatok kedvetekre, én nem zavarok...
- Várj, Shinji - szólt utána Nobu -, mi lesz a...
Elhallgatott az ajtó csattanására.
- Ebbe meg... mi ütött? - várt választ a lánytól. Az megrántotta a vállát.
- Nem tudom. Teljesen megkattant mostanra...

- Alapvetően sokkal szabadabb ott minden - szorította meg Miharu a fiú kezét. - Oda mész, ahova akarsz, más országokról is akármit szerezhetsz. Európai ruhákat, kajákat, mindent, ami nálunk csak ritkaság! Tökre bírják egymást, nem úgy, mint itt, nálunk... Ciki, ha érdeklődsz mondjuk a mexikói kaják iránt... Meg hát érted, most hol találsz olyat? - Pedig megjegyzem, pokoli finom. Tényleg pokoli... De... nálunk gyerekként is találsz melót, örül a kormány, ha hasznos vagy. Ott viszont tele vannak mindenféle szabályokkal. Kicsit... necces pár dolog. Általában nem kérdezik, ki vagy, mi vagy, nem néznek meg, mert japán vagy, de... Kértek már tőlem iratokat, és akkor igen, megnézik, hogy van-e jogod itt lenni. Nem tudom, mit tennének, ha nem lenne. Nem hallottam még ilyenről.

- Hmm... - mélázott el Natsuki. - Hát, nem tudom, neem te nem mennél ki a fejemből... Dehát, megértem én ha nem vagyok olyan klassz, mint te... - húzta tovább Eizan idegeit.

- Szeretném mindezt látni - felelte Ichiro. - Meg akarom tudni, hogyan lehetne másként élni. Mert nálunk... hát nem épp a legjobb rendszer szerint irányítják a dolgokat. Tudni akarom, hogy tényleg lehet-e másként is. Csakhogy ahhoz előbb le kell jutni erről a hajóról, ó, és persze élve. Mondjuk ha sikerül is, még mindig nem hiszem, hogy én bármiféle munkát is kapnék, mert még papíron sem vagyok nagykorú. De biztos ott is van valami gyerekmunka vagy diákmunka, franc tudja, hogy hívják. Azt még talán rám is mernék bízni.