10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Haruka némán osont Tatsuya felé. Nagy elégedettségére alig voltak ilyenkor a könyvtárrésznél. Legalább nem zavar majd túl sok embert.
Behúzódott az egyik polc mögé és kivárt. Tatsuya egy pillanatra mintha felpillantott volna a könyvéből, de utána ismét visszasüllyedt a betűk közé. Helyes!
Haruka kibújt a polc takarásából és újra megindult. Már csak alig pár lépés választotta el a fiútól, mikor az hirtelen hátrafordult és a lányhoz vágta a könyvet.
Harukát nem kicsit lepte meg a hirtelen fordulat és döbbenten kapta el a felé száguldó könyvet - épp az arca előtt!
- Meg vagy húzatva?! - kiáltott a fiúra, a döbbenettől még mindig kerek szemekkel.
- Psszt! Ez egy könyvtár! - felelte teljesen nyugodtan Tatsu, ahogy ismét előre fordult.
- Mégis mikor lettek neked ilyen reflexeid, ha?! És honnan a francból tudtad egyáltalán, hogy...?
- Mondtam már, ez egy könyvtár - nézett rá most már szúrós szemekkel a fiú. - És egyáltalán nem vagyok olyan hülye és védtelen, mint amilyennek tűnök.
- Nem is mondtam ilyet... - lépett közelebb kissé halkabbra fogva Haruka.
- De gondoltad, nem? Ha nem így lenne, nem hinnéd azt folyamatosan, hogy bármikor meg tudsz szivatni meg hogy engem nyugodtan lehet, úgyis hagyom magam.
- Miért, szerinted én mégis mikor tettem ilyet...?
- Azt hitted, vagyok olyan hülye, hogy ne essen le a 'süllyed a hajó'-s rész? Éberebb vagyok reggelente, mint gondolnád, de nálad legalábbis sokkal éberebb.
Haruka hirtelen nem is tudott mit felelni. Hát... nem igazán erre számított...

Ayumu elkeseredetten próbált egyedül helytállni a mászakjuk kezdetén, de a dolgát nem csak az nehezítete, hogy a délutános kezdés azonnal forgalmat is jelent, de az is, hogy... Akira még sosem késett... és most... vitáztak, nem is kicsit... lehet, hogy...? Küszködnie kellett a sírás ellen. Nem gyűlölheti annyira, hogy ne jöjjön... Ugye nem...? Látnia kell még... szüksége van rá... És nem csak azért mert nem bír egyszerre italokat készíteni és kivinni is őket.

Yuuka nem igazán tudta megmondani, mi is fájt számára a kérdésben. Talán az a hang, ahogy Benawi mondta? Vagy maga a tény, hogy erre bizony fel kell készülnie...?
Halkan felsóhajtott és azon tűnődött, hogyan is mondhatná el a legjobban úgy, hogy Benawinak a legkevésbé fájjon a mondanivalója. Az, hogy neki milyen érzés, most nem számít...
- Ez alatt a pár nap alatt... túl sok minden történt. Volt, hogy már én sem nagyon tudtam követni az eseményeket, meg hogy mikor épp hogy állnak egymáshoz, de... én azt hiszem... legalábbis nagyon úgy tűnik... - Gyerünk, bökd már ki! Nem, azt semmiképp sem mondhatod mellé, hogy Emiko kinél alszik esténként... Ez is épp elég lesz neki. - Szóval úgy tűnik, hogy ők már egy pár...

Hiroshi futva indult meg a bár felé. Ezért még kapni fog, nem is kicsit! Késett. Ráadásul egy igen forgalmas időben! Ki fogják csinálni...! És Ayumut is cserben hagyta. Bele se mert gondolni, hogy mindezt minek tudja majd be a lány...
- Elnézést a késésért! - hajolt meg sietve, mikor végre elérte a célját, és már indult is, hogy átvegye a számára kijelölt helyet. Viszont Ayumu... valahogy nem tudott a lány szemébe nézni. Egyrészt a délelőtt történtek miatt, másrészt meg ha a lány akár csak sejtené, hogy szeretett Morinagája milyen ember is valójában... hát nem kicsit akadna ki.
- Bocs, hogy csak most jövök...

Ichiro egy ideig még tétován keringett a folyosón, végül mégis visszament a szobájába. Kicsit le kell higgadnia. Lehetőleg minél gyorsabban. Utána útközben visszafelé meg kell próbálnia megkeresni a többieket. Hátha összefut valakivel.

Benawi hitetlenül kerekítette el a szemét. Túl sok minden...? Ugye nem úgy érti ezt, hogy máris... Hiába, nem tudta fékezni magát. Szenvedő arccal szorította ökölbe a kezét, ahogy Yuuka kimondta, hogy "egy pár". Aztán sietve észbekapott, s elengedte a kezét, de az arckifejezése nem sokat tudott változni.
- Értem - bólintott rekedtesen. - Hát... csak nem fogja bántani, igaz...? - halkan nevetett. - Emiko... nem buta lány, tudja mit csinál, ha Hayate tényleg olyan lenne, amilyennek én látom, nem lenne vele...
Lesütötte a szemét.
- Nyugodj meg. Visekedni fogok. Mindannyiunk érdekében.

- Semmi baj - suttogta Ayumu lesütött szemmel, s odébb húzódott, hogy a fiú végezhesse a dolgát. Nem úgy tűnt mint aki bármi mást akar mondani, még csak rá se nézett a fiúra, de talán csak mert annyi dolga volt. Rögvest rohant is tovább.

- Én nyugodt vagyok... - felelte halkan Yuuka, és ő is lesütötte szemeit. Persze, teljesen nyugodt. Nem, még véletlenül, kicsit sem fájt ez az előző reakció. Hisz úgy sincs jelentősége... Megmondta, ő 'viselkedni fog'. Miért is aggódna...
- És bízom bennük... ahogy benned is...

Hiroshi sikeresen visszatartotta magát attól, hogy Ayumu után szóljon valamit. Talán hosszútávon mégiscsak így alakulnak legjobban a dolgok. Ha most bántja, vagy ha legalábbis úgy tűnik, mintha bántaná, akkor talán könnyebben szakad majd el tőle a lány, mint egyébként tenné. Egy ideig még esetleg gondol rá - ahogy Shinjire is... Sőt, utóbbira talán még jobban is. A srác sokkal jobban elbűvölte Ayumut, mint amire ő valaha is képes lett volna. De utána... utána úgyis elfelejti és éli tovább az életét. Tessék, Miharu megtudott mindent és ide jutott. Hát Ayumu nem fogja megtudni, ha rajta múlik! Csakhogy nem csak rajta múlik...

"Ahogy benned is..." Pedig nem kéne. Benawi sietve megrázta a fejét, s magához ölelte a lányt.
- Csak féltem őt, érted? Eddig csak szívott egész életében, és Hayate nem az a típus, aki megadhatná végre neki a nyugalmat, csak... féltem, mint barát... Barátként - ismételte. De kit is akar meggyőzni? Vagy kit akar becsapni? Kit néz hülyének? - Vagy legalábbis... a többi része el fog múlni... - sütötte le a szemét, de még mindig rendületlenül ölelte a lányt. - Mert te mindennél fontosabb vagy számomra.

Ayumu még sohasem tűnt olyan gyengének, mint a mai nap. Folyton ügyetlenkedett, hamar elfáradt még az arca is olyan sápadt volt. Vagy talán csak a mindig megszokott mosoly hiánya tette olyan betegessé az arcát, de még az állandó vendégeik közül is volt, aki aggódva érdeklődött utána. Ilyenkor a lány sietve elmosolyodott, hogy megnyugtassa, és megköszönje a kedvességét, de ez a mosoly sem tartott tovább, míg el nem ment az illető.

- Most... haragszol, vagy mi van...? - Haruka kérdőn figyelte a vele szemben ücsörgő fiút.
- Nem. Miért, úgy tűnik?
- Igen, eléggé, már csak a hangsúly miatt is...
- Tényleg?
- Hát... ja!
- Ó... az szar.
- Jaj, ne csináld már! - csattant fel a lány, de rá kellett döbbennie, hogy még mindig a könyvtárban vannak. - Folyamatosan csak öljük egymást, mióta itt vagyunk! - folytatta halkabban. - Jó ez nekünk?
- Nem hinném.
- Akkor mégis miért csináljuk...?!
- Látod, ez egy roppant érdekes kérdés...
- Na ne mondd...!
- És mit akarsz, hogy hagyjuk abba?
- Igen!
- Jó.
- He...?
- Mondom jó. De remélem, tudod, hogy ez nem csak rajtam múlik...

Akkor miért van, hogy néha nem ezt érzem...? - hunyta le a szemeit Yuuka. Vagy csak bemeséli magának...? Nem lenne most itt, ha nem így lenne, nem? Akkor tegnap sem úgy sült volna el a dolog, ahogy.
Csak hagyta, hogy Benawi átölelje, és igyekezett elfojtani sírhatnékját. Most meglepően könnyen sikerült legyőznie.
- Nem tudlak nem szeretni... - suttogta a fiú karjai között.

Hiroshi szintén a szokottnál idegesebb volt. Miután majdnem véget vetett egy pohár pályafutásának, nagyokat lélegezve bírta nyugalomra magát. De hiába, sokkal jobban felzaklatta, hogy így kell látnia Ayumut, mint gondolta volna. És ezért ő a felelős...? Gratulálok Hiroshi, szép teljesítmény. És alig egy reggeli leforgása alatt sikerült kivitelezned! Mi lesz akkor, ha a lány rájön, hogy nem jön majd vissza velük? Na nem, ott még nem tartanak! Előbb Morinagával kell kezdeni valamit. És lehet, hogy emiatt Ayumu csak még csúnyábban fog járni.

Nami kissé ijedten lépett hátra az ajtóból, mikor felismerte a vendégüket. Mire észbekapott volna a férfi már benn volt, s ráadásul ki is oktatta.
- Neked is szép napot! Hol a vőlegényed...? Á...
Shinji épp az ajtón lesett ki, mikor Morinaga betolakodott, mostanra viszont már egy szempillantás alatt Nami mellett termett, s hideg tekintettel meredt a férfira.
- Nem hallottam, hogy bárki is beinvitálta... - jegyezte meg.
- Ó, és téged ki kért meg, hogy ártatlan embereket vonj be a kis játékaidba?
Shinji ijesztően jókedvű nevetése szint visszhangzott a szobában.
- Nocsak, valaki olyannyira nem bír az indulataival, hogy fel se ismeri, hogy akár magáról is beszélhetett volna? Ejnye-ejnye... Nos... nem szeretem, ha nem tartják be a nekem tett ígéreteket...
A férfi szeme dühösen kerekedett el.
- Én nem... - kezdte sziszegve, aztán megakadt, s Namira pillantott. Megnyugodni látszott, s hangja megint másmilyen lett. - Érdekes... Miért él még a kislány...?
Nami akaratlanul is összerezzent. A férfi elégedetten mosolyodott el. Még mindig el tudja érni a kívánt hatást. Fokozandó a helyzetet a lány arca felé nyúlt. Az hasonlómód, mint mikor Shinji próbálkozott zaklatni őt, most is leblokkolt. Maga sem értette miért. De ez a kettő... ijesztően hasonlít valamiben... Egyikük sem ismer határokat, egyikük sem ismer könyörületet, vagy megbocsátást. Mindketten megszerik, amit akarnak, akármilyen áron. Nem láthatta, ahogy Shinji reflexből a kezéért nyúl, hogy hátrahúzza, de Morinaga látta. Hiába tért már észhez a fiú, s igyekezett durva mozdulatként befejezni, késő volt.
- Tűnj innen! - rivalt rá Shinji a lányra, s erősen szorította át a csuklóját. - Beszélni akarok vele, és zavarsz! - sziszegte indulatosan.
- Nekem is közöm van hozzá, ami az én szobámban történik! - feleselt a lány, s sietve kirántotta a kezét. Mindig feldühítette, ha így bántak vele.
- Azt mondtam takarodj! - sziszegte.
- Pont akkora rohadék vagy, mint Morinaga - szegte fel a fejét, s dühösen viharzott ki az ajtón.
A férfit azonban ezúttal jobban érdekelte a fiú különös viselkedése, mint a lány csípős nyelve. Nagyon jó ötlet volt ide jönni. Már-már azt hitte, Shinji kijátszotta, de úgy tűnik több kártya van még a kezében a fiú ellen, mint gondolta.
- Tud bókolni, ha akar - vigyorodott el Shinji.
- Ha ennyire érdeklődsz iránta, mért nem vele kezdesz, mért Ayumuval?! - vesztette el türelmét a férfi.
- Ejnye már... Nami egy kis ribanc, hát ki lát egy ilyenben izgalmat? Patkány kis szőke barátunkon kívül... Ellenben ez a másik... Tényleg szelíd egy teremtés, pont ilyenre van most szükségem. Mi a rossz ebben?
- Hagyd békén őt, utoljára figyelmeztetlek! Valaki meg fog halni, ha vele szórakozol...
Shinji felnevetett.
- Hát ez nagyon fenyegető, tud is engem érdekelni, ha...
- Az egyik kis segédem nem tudta befogni a száját, hát figyelmeztettem egy gyors kis lövéssel a reggel. Még azóta se tért magához. Bemelegítésnek jó volt, most pedig folytathatom, valaki számodra kedvessel. Ismerek még ilyet, mintha te magad kértél volna meg, hogy őt hagyjam ki a "játékból".
- És nem tette meg! - szorította dühösen ökölbe a kezét Shinji. - Mindent megtettem, amit akart, de maga az én kérésem még csak figyelembe se vette!
- Ó, dehogy nem vettem... - mosolyodott el a férfi. - Kíméltem őt, ha nem is teljesen, de sokkal figyelmesebb voltam vele. De ha nem hagyod békén Ayumut...
- Értem - vágott közbe Shinji. - Értem az állást, nem vagyok hülye. Megbeszéltük.
- Akkor ehhez tartsd magad!- búcsúzott a férfi.
- Igen... ehhez fogom... - motyogta utána a fiú. Dühös szemekkel pillantott a csukódó ajtóra. Aztán megrázta a fejét és elmosolyodott.
- Hülyének nézel? - kérdezte az üres szobától félhangosan. - Ha békén hagyom, még mindig akármit tehetsz. De ha elmondom neki... A kisujjad se tudod megmozdítani, mert ő maga fog kicsinálni téged. Ez volt az utolsó húzásod, idióta...

- Remélem nem is próbálod... - menekült a lány illatos haja mögé Benawi. Valahogy... Nem, egyikük sem hülye. Yuuka pontosan tudja, hogy még ugyanolyan bizonytalan, és emiatt már ő is... nem tudja, hogy megérdemli-e a szeretetét... A francba! Nem vesztheti el őt... De bántani se akarja... Mikor lesz már ennek vége? Mikor múlik el az a rossz érzés, ha Emikoékat együtt látja? Mindennek az a rohadt kis érzés a hibája... Mindennek...

Emiko unottan kuporodott le a földre.
- Mégis meddig kell itt dekkolnunk? - kérdezte kissé idegesen. - Utálom ezt!
Nos, valójában nagyon is idegesnek tűnt, nem kissé. Gyűlölte, ha valamit el kell fojtania, vagy titkolni... Ő a főnök, majd ő megmondja, mi hogy legyen, nehogy már Benawi elől kelljen bújkálnia! A francba!
- Találj ki valamit! - mondta tlaán kissé túlzottan parancsolóan is Hayatének.

Bár nem láttak bele egymás fejébe, Yuukában mégis hasonló gondolatok keringtek. Meddig tart még ez...? Elmúlik majd egyáltalán, vagy most már mindig így marad? Most már mindig ott lebeg majd fölöttük ez az árnyék?
- Nem áll szándékomban... - mosolyodott el halványan. Most már nem...

- Én szívesen megtenném, mert már kicsit unom ezt az erkélyre való önkéntes száműzetést - nézett le a lányra Hayate, és igyekezett csak a lány unalmának betudni az előző hangsúlyt. - Távozzunk azzal az ürüggyel, hogy megpróbáljuk megkeresni Kentát vagy Midorit? Úgyis itt az ebédidő, talán még sikerül is elkapnunk őket. Vagy csak egyszerűen ismerjük be, hogy bocs, meguntuk, hagy jöjjünk már be? Sőt, akár még arra is hivatkozhatunk, hogy csak a macska gazdáját akarjuk megkeresni. Na, melyik szimpatikusabb?

Eizan unottan ücsörgött az ágy szélén.
- Jaj, de izgalmas is ez a nap - sóhajtott szenvedő hangon. - Basszus, mi a fenét csináljak?
Körbenézett a szobában valami tennivaló után, de egyszerűen semmi sem tudta lekötni a figyelmét. És még bebábozódni sem tud. Micsoda kegyetlenség!
- Rendben, kimegyek! - pattant talpra. - Kimegyek és járok egyet!

Benawi enyhén megremegett, ahogy a karjaiban tartotta a lányt, de sikerült elűznie a legrosszabb érzéseit. Nem fogja megint elveszíteni... Senki se ígérte, hogy ez most könnyű lesz, de... csak jobb lesz... mostantól egyre csak jobb... Ha lassan is...

- Legyen mind a három! - pattant fel Emiko, s sietve visszaindult a szobába.

Yuuka először észre sem vette, hogy Emiko és Hayate visszajöttek a szobába, csak mikor már a fiú kissé megköszörülte a torkát, hogy tudassa velük, itt vannak.
Yuuka kinyitotta szemeit, majd rájuk nézett.
- Megyünk, megpróbáljuk előkeríteni Kentát, meg lehetőség szerint a macska valódi gazdáját is - közölte döntésüket rövidre fogva Hayate.

Benawi kissé zavartan húzta ki magát.
- Persze, rendben - bólintott. - Mi legyen az ebédetekkel, megrendeljük, vagy esztek kinn valamit? - érdeklődött. Oké, megy ez, tud Hayatéhez is beszélni, nem csak Emikohoz...

Hayate kérdőn nézett Emikora. Talán most nem az lenne a helyes válasz, hogy felesleges, majd ők külön megebédelnek. Kettesben...
- Ha nem gond, akkor megrendelnétek? - kérdezte. - Majd ha visszaértünk, akkor megebédelünk.

Emiko csak csendben hallgatott. Titokban remélte, hogy... de hogy is értené meg Benawi... Tesz rá magasról, hogy ő mit érez, vagy mit szeretne. Holott tudja! A rohadt életbe...
- Rendben... - bólintott a fiú. - Akkor... addigis sziasztok...
Hát... végülis ő megadta az esélyt.

Hayate behúzta maguk mögött az ajtót, de kissé talán meglepettnek tűnt.
- Ez könnyebben ment, mint gondoltam - szólalt meg. - De legalább nem kell tovább tétlenkednünk az erkélyen. Hmm... valami ötlet amúgy, hogy merre keressük kiszemelt áldozatainkat? Ha megint le akarunk jutni a személyzetre, jobb lesz, ha most nem én találok ki valamit, mert a végén megint bejön...

- Au...! Izé, elnézést! - hajtott fejet Eizan. Alighogy kilépett az ajtón, máris beleütközött valakibe, akinek nagyon sietős dolga volt. A másik először válaszra sem méltatta, csak egyszerűen elsuhant mellette. Egyedül akkor állt meg, mikor Eizan szájából a saját nevét hallotta. - Ichiro...?
Ichiro kissé zavartan fordult vissza. Egy osztálytársa...? Egy osztálytársa és ráadásul Eizan! Ő meg képes lett volna elrohanni mellette.
- Bocsánat, csak... szóval kicsit ki vagyok akadva.
- Ugyan, én sem igazán figyeltem, mikor 'kivetődtem' a folyosóra. De... valami baj van...?
- Baj...? - nevetett fel kényszeredetten. - Á, nem. ... Á, de... Te, Eizan... rohadtul vigyázzatok Morinagával!
- Erre már én is rájöttem - szorította ökölbe a kezét Eizan.
- Nem, nem érted - rázta a fejét Ichiro. - Morinaga... nem tudod, mire képes!
- Hát... pedig mikor kölcsönösen majdnem kicsináltuk egymást, akkor mintha rémlett volna valami.
Ichiro szeme egy pillanatra elkerekedett a döbbenettől és látszott rajta, hogy szívesen kérdezne. De azt is tudta, hogy nincs sok ideje.
- Figyelj... Morinaga ma reggel lelőtt egy embert! Azt a lányt, aki a nővéremet játssza ezen a hajóúton!
- Tessék?!
- Komolyan mondom!
- És... megha...?
- Nem, még él. Még... De persze úgy van beállítva minden, mintha ő miatta történt volna az egész. Nem hittem volna, hogy az a szemét képes erre! Miharu csak engem akart védeni!
- Védeni? Mitől? Esetleg tudott valamit, ami okot adott volna neki erre?
- Az... most nem fontos - harapott a szájába Ichiro. - Majd később elmondom. De Morinagát meg lehetőleg próbáljátok elkerülni, ha lehet! Ezután nem tudom, mi tartaná vissza attól, hogy akár ránk is ránk támadjon vagy felnyomjon minket.
- A rohadék... - sziszegte még mindig ökölbe szorított ujjakkal Eizan. Haragja a férfi ellen ismét fellángolt. És persze félelme is újraéledt. Méghogy elkerülni... Natsuki minden este összefut vele...!

- Ööö, mi lenne, ha csakúgy lesétálnánk? Vaaagy, köszönetet mondani a macska miatt? Vaaagy, ha nem akarunk még rosszabb helyzetet magunknak, akkor... akkor, hogy a macskával intéznénk valamit. Úgyis meg akartuk keresni az eredeti tulajt... - sorolta Emiko, de jelen pillanatban, valójában nem akart semmit és senkit keresni, csak elhúzódni egy nyugalmas kis zúgba és...

- Majd kitalálunk valamit - jelent meg halvány mosoly Hayate arcán. - Csak szép lassan, ráérünk. Addig Yuuka és Benawi is kettesben tud lenni, mert mikor mi is ott vagyunk... nos igen... jobb, ha egy kicsit egyedül maradnak. Meg nekünk sem kell úgy tenni, mintha 'hű de nem érdekelne a másik'.

Emiko lelkesen indult meg előre.
- Akkor milenne, ha most hűdevéltelenül felfelé indulnánk? Nem akarom Kentát megkeresni, és a macska gazdáját sem! Legalábbis nem most, nem elsősorban! Nem bírom, hogy színészkednem kell, és... francba, ettől csak még jobban vágyom rád, hogy... nem lehet...
Zavartan, egyszerre mégis dacosan szegte le a fejét. Hát... ez van... mit szépítse...

Hayate még mindig mosolyogva indult meg a lány után. Ismerősek voltak számára Emiko gondolatai.
- Ugye számíthatok rád, hogy megint álcázol, ha nem kívánatos személybe futunk? - kérdezte, majd kézen fogta a lányt. - És ki tudja, talán a végén tényleg fantomokat látok majd, persze egészen véletlenül.

Ichiro félve nyitott be az ajtón. Attól tartott, hogy esetleg már nem is találja ott Miharut vagy közlik vele, hogy vége, ennyi volt, rajta nem segíthet. De nem, nem volt olyan sokat távol! Addig csak nem súlyosbodott a helyzet! Bár... miért is ne súlyosbodott volna? Nem ő lenne az első ember, akit látott meghalni... És a halál már csak ilyen. Akkor jön, amikor ő akar, amikor neki tetszik. Csak erről valahogy mindig elfelejti megkérdezni az emberek véleményét.

Miharu legalább olyan rosszul festett, mint mikor Ichiro legutóbb arra kapta fel a fejét, hogy mozgolódik. Arca csak sápadtabb lett azóta, nem kipihentebb, s nem lehetett megállapítani, hogy kűzd, vagy már csak értelmetlenül szenved. Arcvonásaiteltorzította a fájdalom, s időnként meg-megremegett, a levegőt pedig már kifejezetten rémisztően vette. Ritkás volt, akadozó, s akkor is valami furcsán természetellenes, mintha csak fájna neki a lélegzetvétel.

- Tudod, kinéztem egy helyet, ahol... nos majdhogynem teljesen egyedül lehetünk. Igazi, otthoni szeparés teázó. Azt csinálunk, amit csak akarunk, és még csak nem is kell ráfodnunk arra az illetőre. Tudod, egész jól viselem, ha póriasan bevallod, hogy egyszerűen csak nem tudsz ellenállni nekem - kacsintott a fiúra.

Ichiro nagy nehezen elfojtotta kitörni készülő káromkodását. Ez nem ide és nem mostra való. Miért is gondolta egy percig is, hogy ha elmegy, mire visszajön, egy varázsütésre megváltozik minden és újra rendbe jönnek a dolgok? Persze kimondani nem merte, de azért mégis reménykedett. Mi mást tudott volna tenni? Most is csak arra képes, hogy tovább virraszt és figyel. Többre nem képes érte. Még abban sem volt biztos, hogy meg tudná védeni, ha Morinaga visszajönne. Sőt, tartott tőle, hogy ő sem győzhet a férfi fölött. De ez nem jelenti azt, hogy hagyni is fogja!

Teázó? Na ott sem sűrűn járt. Néha el kellett kísérnie az anyját egy-egy teaszertartásra, de önként nem nagyon ment ilyen helyekre. Meg amúgy sem nagyon lett volna ideje és lehetősége rá. A teát viszont imádta, ezt kár lett volna tagadni. Meg úgy mellesleg Emikot is.
- Nagyon is jól hangzik - bólintott rá az ötletre. - De most azért sem mondom ki. Majd akkor, amikor kevésbé számítasz rá. Az sokkal inkább adja magát.

Emiko sétődötten megrántotta a vállát.
- Ahogy jónak látod. Ha nem hát, nem. Nem csábítalak én semmi rosszba. Egyébként sem rontok meg kisfiúkat...

- Viszont kettőnk közül így is én vagyok a magasabb - felelte Hayate, de szeme mégiscsak megvillant a 'kisfiú' szó hallatán. Kisfiú, mi? Na várj csak, megbánod még ezt. Még a végén rájátszok, aztán megnézheted magad. Mit szólsz, ha fogom magam és ezentúl Emiko nénizlek? - De ha mostantól inkább a saját szobádban szeretnél aludni, persze teljesen megértem... Nem mondom, hogy nem lennék ezentúl magányos, meg amúgy is hűvösek az éjszakák, de hát ha ez a döntésed...

Emiko arca pillanat alatt dühös-sápadtra váltott.
- E... ez... - próbálkozott, de a felháborodástól nem igazán tudta mit kis kéne mondania. - Lesheted, hogy otthagyjalak! És megnézem, ahogy kipakolsz a szobádból, mikor akaratod ellenére beállítok! Te kis zsarolós... Hmpf...
Sértődötten húzta fel az orrát, s gyorsított léptein.

Hayate akaratlanul is elmosolyodott. Azért azt az Emiko nénit egyszer még elsüti, de csak mert kíváncsi a lány reakciójára.
- Mintha olyan nagyon bánnám... - eredt Emiko nyomába. - Szerinted hajlandó lennék feláldozni ezt a pár napot, ami még hátravan az útból? Amennyi időt csak lehet, veled szeretnék tölteni. Nem akarom megint eljátszani, hogy alig van köztünk valami, és talán a szárazföldön megint rákényszerülünk majd erre. Tudod mikor mondok le rólad...!

Shinji rá olyannyira nem jellemző gondterhelt sóhajjal vetette le magát a kanapéra. Hát igen, akárhogy is nézi, ez azért kemény. Nem mondhatja, hogy nincs kockázata ennek a játéknak, de hát… talán pont ezért élvezi annyira. És meg kell hagyni, akármilyen unalmas csaj is Ayumu, azért… tud szórakoztató lenni, hogy bármit megszerezhet tőle.
„Pont akkora rohadék vagy, mint Morinaga.”
A fiú lehunyta a szemét. És? És akkor mi van? Tudja… Akkor meg mit számít, ha ezt kimondja valaki?
De akárhogyis próbálta elhessegetni újra bevillant előtte, ahogy a férfi a félelemtől megdermedt Nami felé nyúl. Francba ezekkel az értelmetlen késztetésekkel! Mért akarta volna megvédeni őt? Pont Namit? Így a legjobb, gyűlölje csak, nincs értelme, hogy… mást nézzen ki belőle. Az egész csak egy hirtelen felindulás volt… Mit kell ezen egyáltalán ennyit rágódni? Mindenki hibázik…
De… ez akkor is érthetetlen… Nami Sayuri gyilkosa és Nobu szeretője. Miért pont ő az, akiben hinni akar, hogy megérti?
Dühösen rázta meg a fejét. Nincs szüksége senki megértésére! Nincs szüksége rá, hogy valaki azt mondja, jó, amit tesz. Tudja, hogy nem az. De nem is kell, hogy az legyen.
- Mit csináltál már megint, te idióta?!
Ijedten kapta fel a fejét a lány hangjára. Ez meg mégis mikor jött vissza?!
- Mit csináltam? – pillantott fel hanyagul.
- Hát én is épp ezt kérdezem! – vágtatott elé csípőre tett kézzel a lány. – Mivel akasztottad ki ennyire?
Shinji megrántotta a vállát.
- Semmi közöd hozzá…
A lányban bennakadt a levegő, hogy aztán még dühödtebben folytassa.
- Mi… mi az hogy nincs?! – ingerülten dőlt előre, s fenyegetően bökte meg a fiú mellkasát. – Jogom van tudni, mit szervezkedsz már megint, mert én…
Olyan nagy hévvel kezdett bele a mondatba, hogy csak amikor odaért jött rá, hogy valójában erre nincs indoka.
- Hallgatlak – pillantott rá figyelmesen a fiú. Nami zavartan húzta hátra a kezét.
- Tudom, hogy közöm van hozzá… - motyogta. Shinji maga sem tudta megmondani, miért olyan elégedett attól, hogy a lány nem tud, de nem is fog tudni választ adni.
- Mert te…? – visszhangozta a fiú. – Ki vagy te nekem, hogy azt hiszed, bármit is hathatsz a tetteimre? Vagy akár értened kéne.
Azért várt választ erre a kérdésre a lánytól, mert… Maga sem tudta? Szinte vágyott rá, hogy Nami igenis hasson a tetteire…
- … akkor tehát tényleg tervezel valamit… - suttogta a lány elkerekedett szemekkel.
Az előző elégedettség helyét egy pillanat alatt félelem vette át. Senkinek sem kell, hogy kombináljon! Nem akarja, hogy azt higgyék okkal tesz bármit is… Mi előnye származna abból, ha ilyet néznének ki belőle? Furcsamód külsőleg mégis megőrizte a nyugalmát.
- Az imént mondtad. Pont olyan vagyok, mint ő. Akkor mit nem értesz még? Szórakozom! És ha bárki megpróbálja elrontani a játékom – pillantott fenyegetően a lányra -, … ezúttal nem fogok habozni.
Nincs kegyelem… Nem, ezt nem adja meg magának. Nem érdemli… Szükségtelen, hogy Nami megértse… Csak… baja származna belőle. Még jobban sajnálná, mégse tudna tenni semmit. Miért okozna Naminak még több szenvedést? Szükségtelen. Szenved már épp eléggé. Ha… ha tehetné, azt is elmulasztaná. Sayuri nem ezt akarta.
- Nem tudsz megijeszteni – hallotta a lány dacos hangját. Shinji elmosolyodott.
- Helyes, ezzel csak még érdekesebb lesz a játék.

Emiko hitetlenül kerekítette el a szemét az utolsó mondatra. Igyekezett lenyugtatni magát, de a vér olyan tolakodóan feszítette az ereit, ahogy szélsebes útját rótta.
- Szavadon foglak... - pillantott a fiúra szigorúan.

- Állok elébe... - Hayate állta Emiko tekintetét, majd megenyhültek vonásai. - Gyere, menjünk...! Az a teázó csak ránk vár.

Miharu felnyögött, s oldalrább fordult, de akármilyen fájdalmai is lehettek előtte, ettől se lett jobb, ijesztően rezzent össze. Egy ideig mozdulatlanul pihegett, aztán keze görcsösen markolt az ágy szélébe, ahogy halk, mégis mintha kissé dühös sziszegéssel felnyitotta a szemét. Elkerekítte a meglepetéstől. Eddig nem tudta hová helyezni az érzést, de... körbepillantott, s lassan összeállt a kép, leszámítva egy apró szeletét.
- Mit csinálsz itt? - véste tekintetét a fiúéba. Megijesztette saját hangszíne, sose hallotta még ilyen... mintha valami Ayumuhoz hasonló félénk kislány nyifogna. Szánalom! És pont Ichiro előtt... Sietve elengedte a lepedőt, s igyekezett úgy tenni, mintha semmi különöset nem érezne. De már nem volt olyan biztos benne, hogy az arcvonásai elég rendezettek, ha a hangja is ilyen. Nem, nem, nem! Nem mutatja magát gyengének!

Emiko elmosolyodott, s lelkesedve bólintott. Igaza van Hayatének. Nem húzhatják meg magukat. Benawi előtt sem. A tény az tény, miért kéne visszavonulniuk? Vagy szégyenlniük bármit is? Nem tesznek rosszat. Nincs mért titkolni.
A teázóban egy különösen távoleső, kicsi, és meglehetősen sötét helyet szemelt ki, s a pincér lebeszélésére se hallgatott. Sőt, még sietve ki is jelentette, hogy relaxálni jött ide, elvárja a kellő nyugalmat. Meglepően hatásos tudott lenni, holott köszönőviszonyban sem volt a vérvonala semmiféle nemességgel.

- Miharu...? - Ichiro hitetlenkedve viszonozta a lány tekintetét. Lehetséges, hogy tényleg...? Nem, ez most nem tűnik álomnak! - Miharu...! - szinte kiszakadt belőle a kiáltás, ahogy kis híján felpattant a székről, amin eddig ücsörgött kétségbeesésében. Észre sem vette, mennyire remeg a hangja, de most ez volt a legkisebb baja.
- Ho... hogy érzed magad...? - már előre félt a választól, hisz nagyon is látszott, hogy Miharu nincs túl jól. Nagyon nincs. De... de legalább végre felébredt! És szólt hozzá! Ez jó jel, ugye? Ugye...?

- Félek, kissé megugrott a szervezetem fémtartalma... - felelte a lány. - De ettől eltekintve... - kezdett bele elgondolkodva - ... Nem tetszik a fejed... - dörmögte. - Töröld már le ezt a sírós arckifejezést, vagy... - egy pillanatra megakadt, de igyekezett úgy folytatni, mintha mi sem történt volna - én törlöm le. Legalábbis, ha leszel szíves közelebb jönni... - eröltetetten elmosolyodott. Naaagy fenyegetőerő, mi? De most... mért is él még? Most már nagyon kíváncsi mi a franc történt! Ugye Ichiro mesélni fog?!

Ez a hely... ez tényleg kellett már. Mert végre kettesben vannak, de mégsem kell elbújniuk. Na jó, az más kérdés, hogy melyik helyet választották. Jól mondta Emiko, relaxálni jöttek. És az már rájuk is fér.
Kezébe fogta Emiko egyik kezét és elgondolkodva játszott a lány ujjaival. Még mindig olyan furának találta ezt a 'hősszerelmes' szerepet, de... egyszerre mégis kényelmesnek. És ebben a pillanatban tényleg nem jutott ezébe semmi más hely, ahol szívesebben lenne.

Ichiro igyekezett biztatóbb arckifejezést ölteni magára, de nem igazán tudta megállapítani, hogy sikerült-e. Tényleg közelebb húzódott Miharuhoz és onnan figyelte a lányt. Egy kicsit talán megnyugtatta nővére ismerős stílusa, de mégsem tudta eltüntetni aggodalmát.
- Miattam mentél oda hozzá...? - kérdezte halkan. - Miattam történt az egész, igaz...?

Emiko halk sóhajjal döntötte fejét a fiú vállának. Ha már magasabb... használjuk ki... Másik kezét is a fiúéra csúsztatta.
- Nem sokáig bírtam volna már. Nem vagyok egy türelmes ember, tudod?

- Nem - rántotta meg a vállát, majd a szó felénél sikerült csak elfojtania a káromkodását. - Cccch... Ez... mekkora... szar... - nyögte, s egy cseppet sem volt kedve jelenleg nőiesnek lenni. Miért fáj minden mozdulat? Francba már... - Magam miatt mentem - folytatta aztán sietve, nem hagyhatta, hogy a fiú magát vádolja. - Tudni akartam, hogy mégis hogy képzeli. Nami és te is... Azért ez már kicsit sok volt, na... Meg akarta őt ölni, azért csak meg kellett kérdeznem, hogy...
Oké, hadarást beszüntetni, most nem tud megállás nélkül pofázni. Ezért még nagyon kikapsz, Yoshiro! Csak másszak ki innét!
-... mégis hogy a picsába képzelte... De azért azt álmomban sem gondoltam volna, hogy...
Keserűen felnyögött.
- Naív vagyok... Annyi emberrel megtette már, mért hittem, hogy kivétel leszek, csak azért mert... - elhallgatott. - Számára semmi sem szent. Nem kéne, hogy ez az újdonság erejével hasson.

Hayate is kissé oldalra döntötte a fejét, hogy beszívhassa a lány hajának illatát.
- Nekem sem olyan könnyű ám uralkodni magamon, mint elsőre tűnhet - ismerte be. - Az én önuralmam is véges, bár... néha talán nem is baj...