10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Morinaga álmosan pislogott az ajtóra. Remek, még el se ksézült a kávéja máris valaki... Elnyomott egy ásítást, aztán az ajtóhoz sétált.
- Ayumu? - pislogott meglepetten, de amint a lány arcára pillantott inkább már ijedt lett. - Baj... van...?
- Bejöhetek? - kérdezte oldalra pillantva a lány. Morinaga aggódva állt félre.
- Gyere csak... - felelte. Becsukta a lány után az ajtót, és követte a szobába. Már... az is furcsa volt, hogy nem várja meg, hogy behívja... Ayumu... egy mozdulatot se mert tenni az engedélye nélkül.
- Foglalj cska helyet - mondta gyorsan, mert nem akarta megtudni, megtenné-e magától. Az már... nagyon ijesztő lenne. - Kérsz valamit inni?
A lány megrázta a fejét.
- Nem, köszönöm.
Morinaga tétovázott.
- És... miben segíthetek? - kérdezte óvatosan.

- Na, szerinted kimenjünk? - könyökölt föl Hayate. - Vagy még heverésszünk itt egy kicsit? Huhh, várj csak... Talán mégis jobb lenne magunkhoz térni, mert... tudom, hogy még mindig nem díjazod a dolgot, de egyszer muszáj lesz beszélnem Hiroshival. De persze fogok most kapásból odarohanni...

- Úgy gondolod? - kapta rá a tekintetét meglepetten, de most már tényleg nagyon vörös volt az arca. Ez így, hogy a napokban olyan sápadt volt, mégjobban kiütközött. - Huhh, meló... nem tudom, nem emlékszem - húzta el a száját. Sietve ivott egy kicsit a vízből is, bár ezzel talán csak felhívta rá a figyelmet, hogy még bőven van az üvegében... Dehát ha egyszer... nem nagyon ébredt fel... - De jó ötlet... Talán a legjobb, ha msot mész hozzá, most még tuti nem melóznak. Menj csak! - mosolygott a fiúra bíztatóan. - Hozzám majd később visszajössz, még úgyis aludnék kicsit - hazudta szemrebbenés nélkül.

Emiko nagyot sóhajtott.
- Mindig csak a meló - rázta a fejét, és felült, de ahelyett, hogy kimászott volna az ágyból a fiú felé hajolt. - Inkább egy kicsit... Figyelj még rám... - suttogta egyre közelebb hajolva.

- Most? - kérdezett vissza Ichiro. Bár végül is logikus, ha Ayumu most szabad, akkor Hiroshi is most elérhető. Reméli, hogy viszonylag normál állapotban találja majd... - Ó, oké... Közben azért elmondhatod, mint szeretnél kései reggelire, visszafelé elszaladok valamiért.

- Ezer örömmel... - suttogta vissza habozás nélkül Hayate és máris bizsergetőn hatott rá a lány közeledése. Aztán hirtelen elmosolyodott, majd szintén közelebb hajolva megragadta és magával rántotta Emikot az ágy túlfelére. - Hiszen szívesen figyelek rád...

- Ó, oké köszi - válaszolta Miharu, mintha ez egy olyan mellékes dolog lenne. - Ő, akkor... Szerintem maradjunk a salátánál, nem, nem is... egy kis saláta lehet, de krumplipürével és... hússal! Mindegy milyen, de hús legyen és... na jó, fehér hús. Ennyi. Köszi! - fejezte be lelkesen. - És... - komolyodott el hirtelen - vígasztald meg a barátod, jó? Nehogy nekem kelljen őt is pesztrálni, mert kibukok... Idióták... És majd mesélj! Ígérd meg!

Emikot annyira meglepte Hayate hirtelen ötlete, hogy egy ijedt hangot adott ki, ami leginkább a sikkantás egy mélyebb hangú verziója és a gyors lélegzetvétel között lehetett valami. Meglepetten nézett a fiúra, aztán elmosolyodott és megcsókolta. Végülis ezt akarta, nem?

Ichiro egy pillanatig hezitált, majd bólintott.
- Rendben, megígérem. Te is megérdemled, hogy tudd, mi a szar folyik itt - felelte. - Viszont ha pátyolgatni kell Hiroshit, az már a vég. Úristen, szerintem ott fagynék le, ha magába zuhanva találnám, vagy hasonló...! Bár az meg talán még ijesztőbb, hogy nem ilyen... Mindegy, majd... akkor mesélek. És nem felejtem el a reggelidet sem - tette hozzá mosolyogva.

Hayatét még magát is meglepték ezek a hirtelen jött ötletei. Mégis honnan erednek...? Roppant érdekes... De ha már csak úgy jönnek, akkor ki is használja őket. Különben is imádta figyelni Emiko reakcióit. És ez most kifejezetten tetszett neki, ki is élvezte minden pillanatát. Korábban nem gondolta volna, hogy az egyszerű heverészés és semmittevés ilyen kellemes lehet...

- Szerintem próbálkozz egy szendviccsel, az talán még nem árthat - javasolta Haruka a lehetséges reggelijelöltekkel szemezgető Tatsuyának. - Amúgy most már a színed is sokkal jobb.
- Nos, jól van... - egyezett bele a srác. - És most meg furcsamód éhesnek is érzem magam. Aztán majd kiderül, tényleg tudok-e enni.
- Lássuk! - bólintott Haruka, és ő is kiválasztott egy szendvicset. - Jó étvágyat!
- Neked is...!

- Oké - bólintott Miharu. - Csak menj már!
Ezt a lököttet. Hiroshinak szüksége van rá, mit tököl még?!

- Megyek már, megyek! - szólt vissza Ichiro, és már az ajtónál is volt. - Majd jövök.

Emiko úgy érezte, annyira dobog a szíve, hogy mindjárt kiszakad. Próbált valamit kezdeni magával, hogy megnyugodjon, de akármire is gondolt, azon kapta magát, hogy a dolog még "rosszabb" lesz, bár... olyan... érdekes érzés... Nem tudja megmondani jó, vagy rossz. És még a bőre is felforrósodott pár pillanat alatt. Fura...
Szelíden simította meg a fiú arcát.
- Feltűnt mit csinálsz velem? - kérdezte halakn.

Hayate még sokáig érezte arcán Emiko ujjainak az érintését.
- Hmm... csak tippem van. Talán azt, amit te is velem... - A lány keze után nyúlt, majd az ajkaihoz húzva azt gyengéden megcsókolta. - Ha jól tippelem, kölcsönösen megőrjítjük egymást...

- Az nem kifejezés... - nyögte a lány, és sietve elfordította a fejét. Ezt... tényleg nem bírja sokáig ép idegekkel... Tényleg megőrül érte...
- Hayate... - próbált nyugalmat eröltetni a hangjára, de valahogy egyáltalán nem sikerült. - Ezt vagy msot hagyjuk abba, vagy... - érezte, hogy lángok kapnak az arcába. Sietve összeszorította az ajkát, és még csak véletlenül se pillantott a fiú felé.

"Vagy...?" - kérdezte volna legszívesebben Hayate, de értette, mit akart mondani a lány. Nagyon is értette...
- Vagy folytassuk...? - csúszott ki véletlenül a száján. De tényleg olyan véletlen volt...? A tegnap esti után lehet, hogy tényleg jobb lenne várni, amíg Emiko gondolatai letisztázódnak. De... jobb az, ha folyamatosan a szakadék szélén táncolnak? Már nagyon nem állnak messze a szélétől, sőt... a következő lépés talán már egyenesen oda vezet.
Átható tekintetével a lányt figyelte.
- Te mit szeretnél...? Mert tényleg nem akarom ezzel elrontani...

Emiko érezte, hogy ha msot akárcsak rápillantana a fiúra... minden veszne... Semmire sem vágyott jobban az érintésénél, de...
- Ugyan már, délelőtt van, ilyenkor mégse stílusos... - mondta mosolyogva, és óvatosan elhúzódott a fiútól. - Megyek, lezuhanyzom...

- Rendben - bólintott halvány mosollyal az arcán Hayate. - Én meg addig felöltözök.
Nem... nagyon nem kéne ezt csinálnia! Ezzel... ezzel csak Emikot is kikészíti... Nem stílusos... Igen, bizonyára igaza van, de... mégiscsak menekül.
Sürgősen vissza kéne fognia magát. Bár elég nehéz úgy, ha már akár a legkisebb érintéstől képesek elveszteni a fejüket...

Ayumu sokáig hallgatott, de a férfi nem sürgette. Végül nagyot sóhajtott, és végre vette a bátorságot, hogy ránézzen.
- Őszintén válaszolsz nekem? Bármit kérdezek?
A férfi meglepetten nézett rá.
- Nem tudnék neked hazudni...
Ayumu akaratlanul is ironikus mosolyra húzta a száját.
- Akkor talán nagyon szűken értelmezed a hazugság fogalmát... - jegyezte meg halkan. Morinaga most már tényleg teljesen ledöbbent. Ez... tényleg Ayumu?
- Te lőtted le Miharut?
Ó... szóval... ezért.
- Igen... - felelte és folytatni akarta, védekezni, de... Megígérte, hogy nem hazudik. Hát csak reménykedett, hogy nem kérdez tovább.
- Miért?
A férfi megakadt. Mégis mit felelhetne erre? Nem tudja úgy körbeírni, hogy... ez nem egy átlagos eset. És semmiképp se mondja el neki az osztályt...
- Ez... ez elég bonyolult, Ayumu...
- És kételkedsz a felfogókészségemben? - kérdezte élesen.
- Ayumu... - nézett rá meghökkenten. - Nem, dehogy! Mi... mi a bajod? Mért viselkedsz így?
- Meg is halhatott volna... Emberi életekkel játszol! Ez... ez normális?!
A férfi döbbenten meredt a lányra.
- Nem... ez nem... De... Nem érted...
- Akkor magyarázd meg! - csattant fel.
- Ez... nem olyan egyszerű! Nem mondhatom el, érted? Csak bajod lenne belőle, ezt pedig nem akarom!
- Meg akarsz védeni? - kérdezte halkan.
- Természetesen - bólintott a férfi.
Ez különös, pedig a szüleim megölte. Vagyis állítólag... ő ölette meg. Mért akarna akkor engem megvédeni? Mi a különbség? Mi az ami ekkora különbség?! De nem mert erre rákérdezni. Még nem.
- És őket...? - kérdezte halkan. - Véded őket, vagy... vagy valami más...?
Morinaga ijedten kerekítette el a szemét.
- Kiket? - kérdezte sápadtan.
- Azokat, akik miatt lelőtted Miharut. Nem önvédelem volt, igaz?! Azt akartad, hogy hallgasson! Igaz?!
Morinaga képtelen volt válaszolni. Döbbenten bámulta a padlót. Ki volt az?! Ki mondta el neki...?! Hiroshi...?

Hiroshi ha akarta sem tudta volna elrejteni nyugtalanságát. Idegesen pattant fel a kopogtatás hangjára. Nem, nem lehet... Vagy mégis...?
Mélyet lélegzett. Nyugalom... Most szépen odamész és kinyitod azt az ajtót és... bármi is történik azután... Nem, majd kiderül...
- Ichiro...? - pislogott nagy szemekkel az ajtóban álló srácra.
- Nem kell ennyire örülni nekem - húzta el a száját a másik.
Hiroshi sietve igyekezett rendbe szedni magát. Nem, nem Ayumu az, hanem Ichiro. Bár bizonyára jobb is így... Mindenesetre a srác jobban néz ki, mint előző nap.
- Elnézve téged arra következtetek, hogy Miharu valamivel jobban van, vagy legalábbis magához tért. Helyes a feltételezésem?
- Igen, szerencsére igen - suhant át egy halvány mosoly Ichiro arcán, de aztán megint elkomorodott. - De... most nem ezért jöttem ide. Azért köszi az érdeklődést.
- Esetleg történt még valami? - vonta fel a szemöldökét a fülbevalós.
- Ezt inkább nekem kéne kérdezni. De állj már félre, ne itt beszélgessünk már! ... Kösz. Igen, csukd csak be. Szóval... nem szeretnél kivételesen te mesélni...? Eddig szinte csak én jártam hozzád panaszkodni.
- Hmm... nem, nem történt semmi különös - vont vállat közömbösen Hiroshi.
- Valóban...? Hát jó, akkor másként kérdezem... Drága barátom...
"Drága?" - grimaszolt a szó hallatán Hiroshi. Már régen rossz, ha így kezdi. Na, ez csattanni fog...
- Elmondanád, mégis honnan jött az az ötlet, hogy a korábbi tiltásod ellenére te magad világosítsd fel Ayumut, mikor nagyon is tudtad, hogy fog reagálni?
Hiroshi először döbbenten, majd dühösen meredt barátjára.
- Honnan a...?!
- Úgy tűnik, megemlítetted neki Miharut is. Én meg véletlenül pont arra jártam, mikor a csaj meglátogatta.
Hiroshi elfojtott egy káromkodást. Tehát mégis elment hozzá...! Bár nagyon is sejtette, hogy el fog, de... de akkor is...!
- És... mikor véletlenül pont arra jártál, mégis mit láttál, esetleg hallottál...?
- Csak nem szeretnéd tudni? - vágott meglepett fejet Ichiro.
- Szerinted?!
- Hát jó... De előtte azt hiszem te tartozol nekem magyarázattal. Persze csak ha nem igényel túl nagy erőfeszítést.
Hiroshi elfordította a fejét és a falra meredt. A rohadt életbe...! Sajnálom, Kazu, én komolyan úgy gondoltam, hogy még nem mondom el neki. De a dolgok nem pont úgy alakultak, ahogy vártam... Majd... egyszer neked is elmagyarázom, de most... muszáj megtudnom...! De azt már legalább tudom, hogy Ayumu hol volt reggel...
- Az egész... - kezdte kelletlenül, még mindig a falat nézve. - Az egész galiba egyik kedves osztálytársunk, Shinji felbukkanásával kezdődött. Onnan pedig már én is szinte sodródtam az eseményekkel, mert mire észbe kaptam, már nyakig álltam a szarban, és... nem csak én.
Ichiro csendben hallgatta barátja beszámolóját. Azta... Elég volt egy ilyen kis célozgatás és máris megnyílt...? Bassza meg... Tényleg ennyire fontos neki az a lány, hogy még megverni sem kellett őt az infokért...?

- Ó, reggelt! - köszöntötte Emiko Yuukát. - Már megint túl sokáig aludtunk, igaz? - húzta el a száját. - Ne haragudj! - könyörgő szemekkel nézett a lányra. - Gyorsan lezuhanyzom, aztán már fitt is leszek... abszolút! És mehetünk ööö... "reggelizni"...

Yuuka elmosolyodott, de látszott rajta, hogy nem teljesen őszinte.
- Jó reggelt - köszöntötte Emikot, majd Hayatét várva az ajtóra pillantott. Még biztos öltözik... - A reggeli jól hangzik, bár kedves kis szőrös barátunk addig nyaggatott, míg ő megkapta a saját részét. És úgy tűnik, már egész tűrhetően tudja, mit szabad és mit nem. Legalábbis többé-kevésbé...

Ayumu nem kapott választ, de túlzottan elragadtatta magát ahhoz, hogy ezt észrevegye. Inkább további kérdéseket tett fel.
- Most mit fogsz csinálni? Ugye... elegeded őket? Megígérted nekik! Segítened kell, hogy élhessenek, ha már ennyit kűzdöttek érte! És... Miharu... nem teheted tönkre az életét! Tisztáznod kell a nevét!
A férfi mozdulatlanul meret maga elé.
- Ayumu, ez...
- Mért, talán nincs igazam?! Mondd ki, ah nem értesz egyet!
- Nem arról van szó, hogy nincs, de a dolgok nem ilyen egyszerűek...
A lány felkacagott.
- Hát persze... sok pénz volt ez az egész, a Miharus dologra meg az imázsod is rámenne, szóval jobb csak, ha mindenki megdöglik ahogy van... Bánod is te... Sosem jelentett gondot.
- Ez nem igaz - mondta élesen a férfi. - Volt idő amikor... még gondot jelentett...
Ayumu döbbenten hallgatott el. Ez... ez most... olyan volt, mintha... elismerte?! Mindent... elismert? Szóval tényleg...?
- Eredetileg is el akartam engedni őket. Nem állítom, hogy nem vártam cserébe semmit, de... tudom, hogy helyteleníted ezt. Oké, leálltam. Békén hagyom őket, rendben van így? Tudom, hogy ezzel semmit nem hoztam helyre, de... a múlton nem tudok változtatni.
- Akkor változtass a jövőn! - fakadt ki a lány.
- Azon vagyok - felelelte a férfi, nagy meglepetésére. Bízhat benne, hogy... tényleg? Számít ez egyáltalán?
- És Miharu?
Ayumu nem tágított. Ha már itt van... muszáj... Mindent. Amíg, ha még... van szava előtte.
- Megoldom - bólintott. - Rendben lesz. Ayumu... sajnálom... tényleg... Nem akartam, hogy ezen át kelljen menned. Most... borzasztó nehéz lehet neked.
A lány nem reagált, ám a férfi is csak csöndben ült. És Ayumu most nem bírta elviselni ezt a csöndet. Valami borzasztó késztetést érzett, hogy mindent porig romboljon maga körül. Ha már valami elveszett... vesszen minden...
- Volt már rosszabb is - felelte halkan. - De ezt te is egészen jól tudod. Azonban... nem értem, hogy akkor... miért támogattál engem ennyire? Nem érdemeltem volna én is halált?
- Miről... - nyögte a férfi sápadtan - beszélsz?
- A szüleimről természetesen.
Ezen a ponton érezte azt Morinaga is, hogy minden összeomlott. Hát... végleg elvesztette Ayumut.

- Többé-kevésbé? - kérdezett vissza Emiko.

- Annyira... annyira nem volt vészes - mosolygott kényszeredetten Yuuka. - Bár most legalább megtalálta a rögtönzött almot, viszont sikerült elérnie, hogy engem használhasson ágyának. Eeee, még egy macska is legyőz... - sóhajtott fel.

- Túl lágyszívű vagy! - csóválta a fejét Emiko, s lopva a Hayate ajtaja felé pillantott. - Bár mostanában én is. Vááá, tényleg gyorsan zuhanyoznom kell! Majd jövök! - suhant el.

- Kell? - nézett a lány után Yuuka. Miért... miért mondta ezt olyan fura hangsúllyal? És milyen gyorsan eltűnt már a fürdőben...

Hayate egy ideig még gondolataiba merülve ült az ágya szélén, majd felsóhajtott és nekikezdett az öltözködésnek.
Hová, mégis hová tűnik ilyenkor az önuralma...? Mintha soha nem is lett volna...
Szokás szerint nem tartott sok ideig, mire elkészült. Kilépve meg sem lepődött rajta, hogy Yuukát már ébren találta.
- Szia! - köszönt egy utolsó nyújtózás után a lánynak. - Reggeliztél már?
- Még nem... - felelte a lány, majd némi habozás után kissé halkabban folytatta. - Nemrég keresett Nobu...
- Nobu...? - kérdezett vissza Hayate, de csak hogy időt nyerjen és le tudja olvasni a lány reakcióit. - És...?
- Azt mondta, később még visszanéz, vagy akár te is átmehetsz hozzá, mert beszélni szeretne veled.
- Rendben... Akkor majd átmegyek.
Yuuka óvatosan felpillantott. Hayate... máris eldöntötte volna helyette a kérdést...? De így esélye sincs, hogy esetleg...
- Hayate... - szólalt meg bátortalanul, de mégis elhallgatott. Nem... nem tudja kimondani... - Mindegy, semmi...
- Biztos...?
- Ühümm... - bólintott bizonytalanul a lány.

Emikonak kifejezetten jól esett a hideg zuhany. Sieve felkapta a köntösét, s elindult a szobájába valami ruhaféléért. De már rögtön az ajtóban megakadt. Felpillantott Hayatére, majd ezt követően sietve lefejelte az ajtófélfát.
- Nem igaz! Ez semmit se segített! - fakadt ki hihetetlenül, leginkább saját magának. Kétségbeesetten viharzott be a szobájába. Most egész nap ez lesz?! Nem mintha... olyan rossz érzés lenne, de... ha emberek vannak körülötte az az érzése, hogy a fejébe látnak, és... Na ne! Ne!! Hayate, mit csináljak most? Mássz már ki a fjeemből! Főleg ebben a kontextusban mássz ki, de sürgősen!

Yuuka megütközve figyelte az előző kis jelenetet, de nem igazán tudta hova tenni.
- Valami... baja van...? - nézett értetlenül Hayatére.
- Hát... attól függ, milyen szempontból.
- Miért, milyen szempontból van baja...? - kíváncsiskodott tovább Yuuka.
Hayate tőle szokatlan módon zavartan vakarta meg a tarkóját. Na erre most mit mondjon...
- Ezt... talán inkább majd kérdezd meg tőle... De mondjuk olyankor, amikor én nem vagyok a közelben.
Na ezért még Emiko kicsinálja, ha megtudja, hogy így hárította el a kérdést...
- Öhm... rendben... - nézett rá gyanakodva Yuuka.

Sokáig ültek csendben, s ezúttal a férfi törte meg.
- Megértem... - mondta halkan. - Nem kötelezlek semmire. Nincs is jogomban, és... őszintén nem akarom, hogy többet kelljen szenvedned. Továbbra is mindenben a segítségedre vagyok, és... nem kell találkoznunk, hogy támogassalak. Bármikor felhívhatsz, vagy akár csak egy emailt dobj, és akármennyi pénzt utalok! Elintézek bármit, külföldi tartózkodást, házat, munkát... Vagy, ha kellemetlen neked, akkor havonta utalok egy fix összeget, de ha esetleg többre lenne szükséged, bármikor nyugodtan...
- Nem! - szólt közbe megelégelve Ayumu, aztán elszégyellte magát. - Én... igazán köszönöm, de... Magamtól akarok boldogulni. Nem akarlak kihasználni. Akkor sem... Szóval nem. Nagyon köszönöm az eddigi támogatást, nagyon sokat jelentett, segített talpraállni, és... Hálás vagyok. Tényleg. De nem pályázom más pénzére. Egyszerűen... nincs szükségem rá. Ilyen módon nem. Boldogulok magamtól. A saját lábamra akarok állni!
- De Ayumu, ez a te pénzed... - tiltakozott a férfi. A lány azonban megrázta a fejét.
- Nem. Nem az enyém.
És bevallotta... Ezt is. Titkon remélte, hogy majd tiltakozik, nem csupán azt remélte, hogy nem igaz, azt is, hogyha mégis... legalább letagadja, hogy minden... maradhasson a régiben, de... Nem. Őt is elvesztette. Vége. Mindennek. Az egész eddigi életének... vége.
- Most... megyek... - állt fel. - Köszönöm, hogy időt szántál rám! - hajolt meg mélyen. - És... - kezdte bizonytalanul - nem tehetnek róla... - mondta lassan. - Ne bántsd őket érte, hogy megtudtam! Nem az ő hibájuk, és... eleget szenvedtek már! Kérlek...
A férfi kifejezéstelen arccal bólintott.
- Köszönöm... - suttogta a lány. - Akkor... megyek...
A férfi illedelmesen kikísérte. Most azonban... hirtelen idegennek érezte magát a lány mellett. Valahogy az egész világ megváltozott. Most érezte csak igazán, hogy mit veszít. Lehetett volna okosabb, meg kellett volna egyeznie Shinjivel... De már... mindegy. Elveszett. Minden. Mert megint túl hiú volt.

- Hát ez... szép... - vonta le a végkövetkeztetést Ichiro.
- Az, gyönyörű... - sóhajtott Hiroshi.
- Tehát Shinji kényszerítette ki az egészet... De ha már tudtad előre, miért nem léptél már korábban?
- Fogalmam sincs... - Hiroshi ökölbe szorította ujjait. - De tudom, hogy előbb kellett volna. Most biztos azt hiszi... de mindegy...
- Mindegy?! - csattant fel Ichiro, majd sértetten elfordította a fejét. - Jól van, úgy sem akartam elmondani azt a részét a dolognak, amit én tudok...
Hiroshi felkapta a fejét és követelőzőn nézett barátjára.
- Hé, arról volt szó, hogy te is mesélsz! - kiáltott a másikra.
- Minek? - vont vállat aluszékony társa. - Úgysem érdekel...
- Jól van, nyertél! Igen, tényleg érdekel! Szóval csiripelj szépen, kismadaram!
Ichiro levetette magáról a sértettség maszkját. Nocsak, csak ki lehet csikarni belőle a dolgokat... Hát jó, ő mesél... De persze csak a gondosan megvágott verziót, nem az ő dolga, hogy mindezt elmondja. És amúgy is észrevette, hogy Hiroshi sem részletezett mindent.
- Ayumu... tényleg nagyon ki van akadva... - szólt halkan. - Bár nem sokat hallottam, mert a végére értem oda, de... teljesen elbizonytalanodott. Szerintem ő sem tudja, mit akar... Miharu próbált neki valamiféleképpen segíteni, de nem tudom, mire lesznek elegek a szavai. Nem tudom, haver... Főként azt nem tudom, rád nézve mi lenne a legjobb...
- Én sem... - sóhajtott Hiroshi. Be nem ismerte volna, hogy leginkább az érdekelte, Ayumura nézve mi lenne a legjobb. Már ha van ilyen... Ichiro viszont szinte mindent leolvasott az arcáról.
- Menthetetlen vagy - csóválta meg a fejét. - Teljesen behálózott, mi?
- Úgy tűnik... - mosolygott szomorúan Hiroshi.

Ayumu végre rászánta magát, hogy egyen is valamit. Nem akart, de... a gyomra kegyetlenül mardosni kezdett, hát ha nem akarja teljesen kicsinálni magát kénytleen lesz valamit lenyomni a torkán. Legalább egy kis joghurtot... Ja... most semmi szilárd nem menne... Legalábbis benne biztos nem maradna... te jó ég! Voltaképpen... Lassan egy napja nem evett, vagy legalábbis, az az utolsó, amit hasznosítani tudott a szervezete. Nem csoda, hogy így jelez...

Morinaga dühösen járkált fel-alá. Nem volt joguk hozzá! Nem volt joguk elmondani neki! Még ha rajta bosszút is akartak állni... ez Ayumunak is fáj, hát nem értik?! És mindent, tényleg mindent elmondtak! Honnan tudták meg egyáltalán azt?! A kis rohadékok...
Hát nem... már... úgyis minden mindegy. Ezt... ezt nem hagyja annyiban! Nem fogja szépen kiengedni őket a kezei közül, mintha jól megérdemelt jutalmukat kapnák. Nem... Nem lesz ilyen egyszerű. Legalábbis nem mindenkinek lesz! Mert ő most szenved, pokolian... El se tudják képzelni mennyire. El se tudják képzelni mit jelentett neki Ayumu! Nem tudják mibe nyúltak bele... Ezért valakinek... szintén szenvednie kell!

- Figyelj én... most visszamegyek Miharuhoz, mert amúgy is nekem kell gondoskodni a reggelijéről... - kezdte kissé zavartan Ichiro, mintha úgy érezné, ezzel most cserben hagyja barátját.
- Rendben, menj csak.
- De Hiroshi... komolyan, ha valami gáz van... akkor ne nekem kelljen már hozzád szaladgálni, jó? Én is hozom hozzád szépen a saját bajaimat, légy oly szíves te se kímélj engem!
- Ó, ha csak ennyit szeretnél, kedves kis mazochista barátom, ezer örömmel! - vigyorodott el Hioshi.
- Hé, én komolyan mondtam! - szólt rá Ichiro, mire barátja arca is elkomorodott.
- Igen, tudom...

Emiko szenvedő arccal lépett ki a szobából, és sietve leült az egyik fotelbe. De erről is csak megrohanták az emlékek... Sietve a kezébe temette az arcát. Nem lesz ez így jó... Nem kellett volna leállítania az este... most nem lesz nyugta... Vajon... a fiú is így érez, vagy csak ő ennyire perverz?

Yuuka előbb Emikora, majd megint Hayatére nézett, de a fiú úgy tett, mintha nem venné észre ezt a pillantást. Még ilyet...
- Emiko... fáj a fejed...? - kérdezte aggódva a lánytól.
Hayate sikeresen elfojtotta mosolyát. A feje? Hát... Nem jó helyen keresgélsz, Yuuka, de talán nem is baj... Huhh... de nem hitte volna, hogy Emiko ennyire kész lesz... Így elég érdekes lesz az a nap. Mi lesz, ha esetleg hozzáér vagy megfogja a kezét? Úgy néz ki, igaza van Emikonak. A 'megőrjít' jelen esetben elég enyhe kifejezés. Remélte, hogy rajta nem látszik, mi is megy a fejében...

Egy percen se múlhatott, hogy Morinaga és Ichiro nem futottak össze. Nehéz megmondani, hogy ez mázli vagy éppen pech, bár attól is függ, kinek a szemszögéből nézve...
A férfi nem a legtürelmesebben kopogtatott - vagy inkább dörömbölt a fiú ajtaján. Ezúttal nem sajnálta a fáradtságot leverekednie magát ide. Minden szempontból előnyösebbnek találta, hogy ő látogasson el hozzá. Így nincs kibúvó, nincs menekvés.

Emiko lassan megrázta a fejét, aztán rájött, hogy inkább helyeselnie kellett volna. Már késő, igaz? Ö... na gyorsan, valamit!
- Nem olyan vészes... - mondta aztán. - Majd elmúlik... Végülis semmi okom rá.. Nem fájhat egész nap! Szerintem... mindjárt elmúlik...
Azért még csak véletlenül sem nézett fel, ahogy beszélt.
- Szerintem... menjetek csak fel reggelizni, én inkább maradok. Jobbat tesz most nekem egy kis csönd...

- Jól van, megyek! - szólt ki Hiroshi, és szentül meg volt róla győződve, hogy csak Ichiro jött vissza valamiért. - De mi a szarért kell így dörömbölnöd?! Itt hagytad a kispárnád, vagy mi... van... - fejezte be jóval szárazabb hangon, miután rájött, hogy vendége nagyon nem az, akinek hitte. A szarba... Tartott tőle, hogy rövid időn belül összefut vele, de azt nem gondolta volna, hogy máris, és főleg a saját szobájánál. Az előző illetlen hangért viszont sajnálatos módon elfelejtett bocsánatot kérni.
Na ez az, amire most nagyon nincs szüksége...! Nem zárhatná rá egyszerűen az ajtót? Nem, valahogy gondolta, hogy nem úszta meg ennyivel. De várjunk csak... miért nem ő hívta? Vajon csak az elmaradt jelentés miatt jött, vagy... Nem, az nem lehet... Ayumu nem mehetett föl beszélni vele...!
- Igen...? - erőltette ki magából a szót, és tudta jól, hogy fájni fog még az, amiért Morinaga itt találta. A francba, el kellett volna mennie Ichiroval, és hivatkozhatott volna arra, hogy meg akarja nézni, rendben van-e Miharu. Ehh, ezt már cseszheti...

Morinaga úgy tűnt egy percet sem akarta tűrtőztetni magát. Feleslegesnek érezte köszönni, vagy hosszas bevezetésekbe bocsátkozni, egyszerűen csak belépett, megragadta a fiút a pólója nyakánál fogva és a falhoz taszította.
- Mintha azt mondtam volna, hogy ne tudjon semmiről! - sziszegte neki. - Meg akarsz halni?! Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy meguntad az életedet...

Yuuka sokadszor nézett Hayatére, aki ezúttal viszonozta is a pillantását. Viszont bosszússágára a lány szokás szerint nem sok mindent tudott leolvasni az arcáról. De a szeme... abban volt valami különös...
- Azért... vegyél be rá valamit, hátha segít... - fordult vissza Emikohoz. - De... ha nagyon rossz, akkor inkább hagyjuk ki azt a fodrász meg egyéb dolgot, és inkább legyél jobban...
Fodrász...? Hayate a homlokát ráncolta. Ó, hát persze, a gála...! Basszus... könyörgöm Emiko, ne vegyél fel túl kihívó ruhát, mert... szóval érted...

Emiko ijedten rezzent össze.
- Basszus, a gála! - nézett fel hirtelen. - Nem! Azt semmiképpen nem, délutánra összeszedem magam, ígérem!

Hiroshi arcán végigfutott a rémület, de hamar dühvé alakult. Ki nem állhatta ezt a férfit. Gyűlölte, amiért így tetteti a jót mindenki előtt, amiért csak úgy egyszerűen lelőtte Miharut, amiért... közel tudott kerülni Ayumuhoz, és azért is, mert miatta kellett mindent elmondania a lánynak, hogy Shinji miatta szállt rá Ayumura.
De legalább bebizonyosodott hogy Ayumu valóban beszélt a férfival. És egyáltalán nem telhetett kellemes hangulatban az a beszélgetés...
- Magának is köszönheti! - szólt vissza, de sikertelenül próbált szabadulni a férfi szorításából. - Nem tudom, mivel váltotta ezt ki Shinjiből, de akármi is volt az, ha nem tette volna, ő sem kezdte volna el ezt az egészet! Ayumu... Ayumu mindenképpen megtudta volna, a kérdés már csak az volt, hogyan és kitől...!
Csak ekkor jutott el a fejébe a férfi előző mondata. 'Meg akarsz halni?!' A rohadt életbe, tényleg nagy szarban van...! De Shinji azt is mondta, hogy ezek után nem meri majd őket bántani. Na persze, jelenleg nem úgy tűnik, mintha "nem bántós" hangulatban lenne...!

- Akkor... biztos nem jössz most? - kérdezte még a biztonság kedvéért Yuuka, de úgy tűnt, tényleg jobb hagyni kicsit pihenni a lányt.
- Hozunk neked valamit - szólalt meg hosszú idő először Hayate. - Azért mégsem mászkálhatsz üres gyomorral...
Halványan felsejlett benne a bűntudat. De hát... miért...? Rosszat tett volna, ő lenne a felelős? Nem kellett volna ébredés után azokat mondania? A francba, valószínűleg csak rontott a helyzeten...

- Magamnak...? - villant egyet a férfi szeme. - Hát így állunk... - tette hozzá fenygetően, odébb rángatta a fiút és beljebbtaszította a szobába. Úgy tűnt, csupán azért engedi el, hogy becsukhassa az ajtót. Nem lenne jó, ha bárki is hallaná, vagy látná a beszélgetésüket. Dühösen fordult vissza a fiú felé, de egyenlőre nem mozdult.
- Azt speciel én sem tudom, mivel váltottam ki - felelte némileg ingerülten. - De ezek szerint jól sejtettem. te mondtad el neki, hogy nehogy Shinjitől kelljen megtudnia... Nagyon okos... - mondta ironikusan. - Roppantul... Nem tudod, mit tettél! Az, hogy velem ki akarsz baszni, az egy dolog, de Ayumu... tudod mit tettél vele?! Most már nem tudom megvédeni! Gratulálok, ezt jól elintézted... Megint egyedül maradt. De ha valami hülyeséget csinál..., esküszöm vissza fogsz vágyni arra a kurva szigetre!

Remek... a gyomra még mindig mardos, de már hányigere is van egyszerre. Ezt hogy a francba lehet?! A hasa elé fonta az egyik kezét, és megindult vissza a szobája felé. Azonban az ajtaja elé érve megint elbizonytalanodott, s Hiroshi szobája felé pillantott. Várja őt...
És... vajon Morinaga-san betartja a szavát? Ugye... nem fogja bántani őt?!

- Oké... köszi... - bólintott Emiko, és gyorsan újra a kezébe rejtette az arcát, mielőtt túl sokáig nézne a fiú irányába.

- Hülyeséget csinál...? - ismételte önkéntelenül Hiroshi. Mit érthetett ez alatt? Annyira... annyira csak nem lehet elkeseredve, hogy az öngyilkosságot fontolgassa...! Vagy akármit, amivel árt magának! Pedig... pedig most tényleg mindent elvesztett miattuk, igaz...? Miért kellett bekerülnie ebbe a rohadt játszmába? És ő... ő miért nem tudta megvédeni...?!
Akaratlanul is megigazította pólóját a nyakánál, és ekkor végre kiszakadt gondolatai közül.
- Hiszi vagy sem, de engem is érdekel, mi lesz vele... Nem csak azért nem mondtam neki semmit, mert az életemet féltettem! Meg akartam ettől kímélni, de... képtelen voltam rá. És igen, végül én mondtam el neki. De így utólag már nem hiszem azt, hogy ez kíméletesebb volt, mintha Shinji tette volna. Talán mégiscsak hagynom kellett volna. A végére már csak ez a két út maradt, és talán a rosszabbat választottam... És...? Most mi lesz? Már megtörtént, nem lehet semmissé tenni.

Hayate lemondóan felsóhajtott. Ezt most jobb nem erőltetni...
- Gyere, Yuuka... - intett a lánynak, majd mindketten elhagyták a szobát és hamarosan a folyosón találták magukat.
- Szegény... Remélem, hamar jobban lesz...! - szólalt meg pár lépés után visszanézve a lány. - Nem igaz, hogy mindig történik valami...
Hayate nem igazán tudott mit felelni.