10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Ichiro halkan mert csak benyitni Miharuhoz, mivel a lány azt mondta, még szeretne kicsit lepihenni. Ha meg sikerült elaludnia, akkor nem szeretné felkelteni...

Morinaga ökölbe szorított kézzel támaszkodott a falnak.
- Ha tényleg érdekel, akkor csinálj valamit, az Isten szerelmére! - fakadt ki a férfi. - Bennem már nem bízik többé... Hiába... hiába mondanék bármit, nem hallgatna rám! Borzasztóan néz ki... és még durvább, ahogy viselkedik! Teljesen kifordult önmagából. Nem maradhat ilyen! Nem lehet, hogy... Ő volt az utolsó önzetlen ember a világon. Csak a jót látta az emberekben... ez nem veszhet ki belőle... Csinálj valamit...
Lesütötte a szemét, és kétségbeesetten szemlélte a padlót. De mielőtt még bármi választ is kaphatott volna a fiútól, meglepetten kapta fel a fejét a kopogásra.

- Jajjmááááááár! - fakadt ki hangosan Emiko, és felpattant. - Ez Nem Lehet Igaz! - felpattant, berontott a szobájába, és magára zárta az ajtót. Mit kéne most csinálnia?! Hogy gondoljon másra? Nem tud másra gondolni! Oké, perverz. Ez van. De azért valamit ki kell találnia, hogy ne tudja ezt meg mindenki! Mert ez nagyon kínos...

- Ichiro - csillant fel a lány szeme. - Ilyen hamar? Reggeli? - nézett rá reménykedve. - Öööö, mármint... akarom mondani... Hogy van Hiroshi? - kapott zavartan a fejéhez.

Ez... ez a hang... Morinaga és a kétségbeesés...? De hogyan, és miért...? Tényleg... ennyire fontos számára ez a lány? Miért, mi fűzi őt hozzá? Miért érdekli ennyire a sorsa...? És hogy csináljon valamit? De mit...? Mivel segíthetne neki mindezen átjutni, mikor hamarosan kilép az életéből?
És ekkor felhangzott a kopogás.
- Ayumu...? - nyögte az ajtó felé fordulva. Mást már tényleg nem várt mára, azt meg nem hitte volna, hogy Shinji fogja magát és meglátogatja őt, főleg mert ő még a szobaszámát sem tudja. Talán még Ichiro jött vissza, de... de lehet, hogy mégsem.
Vegyes érzelmekről árulkodó arccal nézett a férfira.
- Ez... valószínűleg ő lesz... - szólalt meg halkan.

- Megbeszéljük reggeli mellett - mosolygott elnézően Ichiro. Na lám, csak nem éhes valaki? Ó... hogy ez a korgás nem is Miharutól származott...? Oké, oké, mindketten éhesek...
- Tessék...! - nyújtotta a lány felé a hozott reggelit, majd leült a tegnapi székére. Csak ezután kezdett bele mondanivalójába. - Hát... felemás... Látszik rajta, hogy szarul van, de még tartja magát. Basszus, nem is tudtam, hogy Shinji kezdte... Hiroshi nem is önszántából mondta el...! Gondolhattam volna, hogy nem magától tette...

- Remek - állapította meg szárazon a férfi. - Már csak ez hiányzott.
Lemondóan dőlt a falnak. Már úgy sem számít. Eggyel több lebukás... na és? Már nincs súlya. A lány szülei halálához képest semminek sincs súlya...

Ayumu az ajkát rágcsálva várakozott. Miért ilyen lassú? Mintha beszédfoszlányokat hallott volna, ott kell lennie... És nem egyedeül! Istenem, ne legyen semmi baj! Miattam...!

- Köszi! Ó, ja, hogy azt a rész még nem hallottad? - kérdezett vissza a lány. - De ki is ez a Shinji? Oké, osztálytárs, de... Nem nagyon vágom, hogy került a képbe.

Hiroshi egyszerre várta és félte ezt a találkozót, de nem tudta volna megmondani, hogy a kettő közül inkább melyik. Érdekes lesz, azt meg kell hagyni, főleg, hogy Morinaga is itt van. Most beengedje? Vagy tegyen úgy, mintha épp nem lenne itt? De hisz megígérte, hogy várni fog rá...
- Akkor... kinyitom... - még egyszer a férfi felé nézett, és az ajtóhoz lépett. Mély levegőt vett és csak azután merte kinyitni azt. Mi van, ha mégis csak Ichiro...? Nem, nem Ichiro...
- A... Ayumu... - kezdte, de már ennyitől is kiszáradt a szája. - Eljöttél...

- Hogy ki Shinji? Hát igen, azt eltaláltad, hogy osztálytárs... - felelte Ichiro, miközben ölébe tette saját reggelijét. - Ha őt kapod, talán még be is próbálkozott volna nálad. Igen, komolyan mondtam. Ő egy... elég érdekes srác... És azok között van, akik a legtöbbet változtak a sziget miatt. Ő... ő is elvesztett valakit, és a viselkedése azóta enyhén szólva átalakult...

Ayumu hirtelen úgy érezte nem kap levegőt. Sietve megrázta a fejét.
- Én... én nem azért...!
Bele se gondolt, mti fog mondani, csakúgy bekopogott! Micsoda idióta! És ha nincs itt a férfi, akkor mégis mit mondd?! És... egyáltalán most, mit mondd... mert ha már eljött Hiroshi azt fogja várni... de megmondta, hogy nem azért jött! Mért érti rögtön félre...?

Miharu meglepetten kerekítette el a szemét.
- Átalakult? Ez... elég ijesztően hangzik. Bosszú? De, hogy jön a képbe Ayumu? - elhallgatott. - Várj! Ugye... nem Hiroshi...? - kérdezte kissé ijedten.

- Értem... - felelte nagy nehezen Hiroshi. Bár igazából nem is várta, gondolhatta volna... Tudta ő, csak... azért mégiscsak 'jobb' tőle hallani. Igyekezett nem arra gondolni, hogy Morinaga ott van valahol mögötte a szobában. - Esetleg még kérdésed van? Vagy csak... mondani szeretnél valamit?
Máris összeszorult a gyomra. Mindjárt kimondja, hogy többé az életben nem akarja látni és hogy hagyja őt békén. És teljesen érthető is lenne a részéről...

- Nem! - vágta rá rögtön Ichiro. - Igen, harcoltunk, de nem! Osztálytársat nem... - tette hozzá halkan, majd lesütötte a szemét.
- Mondjuk az Ayumus részt még én sem nagyon értem. De az biztos, hogy Morinaga volt a célpont. Hiroshi valami olyasmit mondott, hogy Shinji így akarta őt sarokba szorítani. De akkor sem teljesen értem, miért...

- Ki van veled? - szaladt ki a lány száján és aggódva nézett a fiúra. Próbált volna belesni a szobába, de nagyon feltűnően nyújtózkodni nem akart, és alacsony volt ő ehhez, meg Hiroshi is nagyon az ajtóban állt.

- Ó, értem. Ne haragudj... - sütötte le a szemét Miharu. - De akkor... Mindegy, szóval te se tudod. Oké. Gondolom Morinaga baszogatta a srácot, eddig érthető, és... végülis Yoshiro eléggé oda van Ayumuért. Hogy utáltam ezt mindig... Talán észrevehette ő is, és zsarolni akarja. De nem... ez már nem zsarolás. Így már nincs a kezében semmilyen eszköz, minek játszotta ki a kártyáit? Olyannyira beszóklt volna neki Yoshiro, hogy emiatt kikészíti Ayumut is, és elbassza a saját esélyeit is? Ennyire hülye senki se lehett. Nem tudott olyan durvát mondani... Vagy... mégis?

Hiroshi akaratlanul is a háta mögé lesett, és csak ekkor jött rá, hogy ezzel csak még jobban elárulta magát. Tehát Ayumu hallotta, hogy nincs egyedül. Akkor esélye sincs tagadni.
Mondhatná azt, hogy csak Ichiro, vagyis Kazuma az, de ahogy a lánynak sikerülne belesnie, rájönne, hogy nem mondott igazat. Ő pedig nem akarta tovább rombolni a bizalmát.
- Egy ismerősöm... - mondta ki az első eszébe jutó féligazságot. Ezzel most nem hazudott, de... azért nem is volt őszinte. - Vagyis inkább közös ismerősünk...

Ayumu nem játszotta tovább az udvariasat, közelebb lépett és belesett Hiroshi válla felett. Elsápadt, ahogy meglátta a férfit.
- Szia, Ayumu... - köszönt az még mindig a falt támasztva. Az előbbiekhez képest valemennyivel nyugodtabbnak tűnt, de még nagyon messze volt az eddig ismert Morinagától.
A lány kérdés nélkül slisszolt be Hiroshi mellett.
- Mért jöttél ide?! - csattant fel dühösen. - Megígérted! Ő nem tehet semmiről, megmondtam!
- Nem ígértem semmit - mutatott rá a férfi. - Csak jeleztem, hogy értettem, mit akarsz, de egy szóval sem mondtam, hogy így fogok tenni...
Ayumu meglepetten kerekítette el a szemét. Szóval ő... ilyen valójában? Tétovázott egy darabig, aztán védőn állt be kettejük közé.
- Ne bántsd őt... - fogta könyörgőbbre a hangját.

- Nem tudom - rázta meg a fejét Ichiro.
Bár... Már az is érdekes lépés volt Morinagától, hogy Namival osztotta be együtt... Vajon hogy bírja? Lehet, hogy valamilyen szinten amiatt is volt...? Azért érdekelné, mi jár Shinji fejében, főleg azért, mert mindez Hiroshit is érinti, és nem is kicsit!
- De azt mindenesetre elérte, hogy a lány elbizonytalanodjon. Talán mégis van még valami a kezében, ki tudja...

- Ezt nem értem - meredt rá Miharu. - Mit tud Ayumu tenni? Akárhogyis nézem Yoshirohoz képest ő egy nagy senki. Semmi hatalma. Csak egy átlagos kislány. Oké, bírta őt a pasi, de... De ennyi.

Hiroshi értetlenül figyelte az előtte álló lányt. Mégis miért védi őt...? Semmi oka rá, hisz egész tegnapig félrevezette! És ráadásul, mikor korábban beszélt Morinagával, akkor megkérte a férfit, hogy hagyja őt békén...? Nem érti, egyszerűen nem érti... Minden teljesen zavaros. És ő meg miért kezd ismét reménykedni...?!
- Ayumu... - lépett közelebb a lányhoz, és kissé meglepte saját kérlelő hangja. - Nem kell ezt csinálnod... Nem akarom, hogy még jobban belekavarodj...

- Shinji talán megtudott valamit, amit mi még csak nem is sejthetünk - próbált találgatni Ichiro. - De Hiroshi nem mondott erről sokat. Vagy ő sem tudja, vagy... egyszerűen csak nem akarta elmondani. De nem akartam tovább faggatni. Majd ha kicsit lenyugszik, talán visszatérek a témához, és hátha addig ő is okosabb, vagy legalábbis beszédesebb lesz.

- Szeretnél még valahova esetleg elnézni, mielőtt visszamegyünk? - fordult Hayate Yuukához, de a lány rövid gondolkodás után megrázta a fejét.
- Nem, most nem. Majd Emikoval, már persze ha jobban lesz. Talán lefeküdt kicsit még aludni. Ezért aludtatok olyan sokat, igaz?
- Ez is közrejátszott - bólintott Hayate és sietve leolvashatatlanná tette arcvonásait. - Meg szimplán fáradtak voltunk.
- Akkor menjünk vissza, hátha közben éhes lett - ajánlotta fel a lány és megszaporázta lépteit.
Hayate csak lesett utána, majd ő is begyorsított. Yuuka korábbi betegségének szinte már nyoma sem volt. Talán mert lelkileg kissé kezdtek elrendeződni a dolgai. Remélte, hogy a lány tényleg olyan jól van, mint amilyennek mutatja magát.

Ayumu megremegett Hiroshi hangját hallva, mégis igyekezett nem foglalkozni vele.
- Kérlek... - ismételte, és határozottan belefúrta a tekintetét a férfi szemébe. Morinaga felsóhajtott.
- Ha komolyan bántani akartam volna, nem raktam volna ki a szobámban a pisztolyomat, hogy véletlenül se cisnáljak hülyeséget - felelte a lánynak. Az meglepetten meresztette ki a szemét. Pisztoly? Hát persze, végülis Miharut is... De ilyen könnyedén bezsél róla?! És... kirakta? Akkor...
- Mit akartál tőle?
Morinaga elfordította a tekintetét.
- Tudatosítani benne, hogy mit csinált. Veled.
Ayumu dühösen rezzent meg.
- És te?! te mit csináltál velem?! Ha ennyire odavagy talán... talán nem így kellett volna intézni a dolgokat! - fakadt ki dühösen.

- Hmm.. - mélázott el Miharu. - Hát Yoshironak bőven vannak mocskos kis titkai. Már amennyire titok, bár én inkább nyílt titoknak hívnám. Ezekben a körökben mindenki tudja, hogy a másik vért ontott, vagy kurválkodott a pénzéért. Vagy mind a kettőt. Persze nem beszélünk róla, hisz itt mindenki, gazdag, gyönyörű, erős és tökéletes.

Ó remek, jó tudni, hogy legalább az élete nem volt veszélyben, legalábbis ezúttal. Bár ha valakit eléggé felhúznak, annak nem kell pisztoly ahhoz, hogy ölni tudjon... És tudatosítani? De hisz ő is tudja, hogy tegnap mennyi szenvedést okozott Ayumunak... Bár tény, hogy ha más is mondja, akkor jóval erősebb benne ez az érzés.
Hiroshi nem tudta levenni a tekintetét az előtte álló lányról. Ayumu... tegnap talán egy órámba se telt, hogy kihozzam ezt belőled... Azelőtt sosem emelted fel a hangod, Morinaga ellen meg főleg nem... Mit tettem...? Mégis mit tettem veled...?!

- Tényleg... - kutatott a gondolatai között Ichiro. - Hayate is figyelmeztetett róla, elmondta, hogy Morinaga mitől olyan hű de gazdag. Bár annyira azért nem részletezte, de ő legalább tudta, kivel állunk szemben. Meg azért valamennyire Natsukinak is tudnia kellett, meg ezek szerint Nami is ismerte. De basszus... ennek ellenére belementünk... Most meg egyre inkább durvulnak a dolgok. Hiroshi és te is... És honnan tudjuk, hogy nem jön rosszabb...?! Ajaj, megint kezd rajtam kijönni a pesszimizmus, kezdenem kell magammal valamit. Bocsi...

- Szeretnél még mondani neki valamit.. - kérdezte Ayumu és igyekezett elvenni a szavai élét, de nem volt elég ereje hozzá. - Megvárom.
Morinaga még mindig hitetlenül nézte a lányt, aztán megrázta a fejét.
- Nem. Menjünk.
A lány meglepetten nézett rá. Menjenek? Most ő minek menjen? Nem maradhat itt? A férfi megindult, és megerősítette a feltételezését, ahogy visszanézett rá.
- Nem jössz?
Ayumu az ajkába harapott. Könyörgőn pillantott Hiroshira. Kérlek mondd azt, hogy beszélnünk kell... Kérlek... Tarts itt... Mert nem tudok jó kifogást, hogy mért kéne maradnom. Nem tudom, mit mondanék... csak... itt akarok lenni... Csak látni akarlak...

- Hát... ez most jogos - mondta nem túl megnyugtatóan Miharu. - De talán... talán...

Hiroshi nem tudta figyelmen kívül hagyni a lány pillantását, főleg ha ilyen szemekkel nézett rá. De mi ez a tekintet...? Mit vár tőle...? Ő alapból is szeretett volna beszélni, csak még rá kell jönnie, mit is akar mondani...
- Még váltanék pár szót Ayumuval... - fordult a férfi felé, és nagyon remélte, hogy az megértette a célzást. Bár abban szinte biztos volt, hogy megértette, a kérdés már csak az, hogy mit fog lépni...

- Talán...? - kapta fel a fejét reménykedve Ichiro. Esetleg mégis tud valamit, amitől jobbra fordulhatnak a dolgok...? - Talán mi...?

Morinaga kérdőn pillantott Ayumura.
- Menj csak - mondta a lány határozottan. - Rendben van így - tette hozzá nem sokkal utána.
A férfi bólintott, és távozott a szobából. A lány félve pillantott fel Hiroshira. Úgy érezte, mintha valaki folyamatosan ugrálna a gyomrán, vagy a gyomrában.
- Ugye... - kérdezte remegő hangon, hogy megtörje a csendet - tényleg nem bántott...?

- Nem tudom - rázta a fejét a lány. - Csak egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen távol vagytok már attól az országtól, és ilyen közel a menekvéshez, és most... elvesszen minden. Egyszerűen nem szabad így lennie! Kell, hogy legyen... Yoshiroban is valai jó érzés. Nem lehet minden csak egy álarc, ő is ember, vannak érzései... legalábbis... volt idő, mikor ezt hittem. Volt, amikor egészen kedveltem.

- Nem, nem bántott - pillantott a lányra Hiroshi. És végül is tényleg nem, a falhoz taszítást azért túl lehet élni. - Csak beszéltünk...
Elhallgatott és a lány vonásait fürkészte, azt várva, az mikor förmed majd rá, hogy mikor kezd el kiabálni vele.
- De... miért...? Miért jöttél ide, Ayumu?

- Tényleg? - hajolt közelebb kíváncsian Ichiro. Kedvelte...? Milyen lehetett az a Morinaga? Ő igazából csak ezt ismeri, elképzelni nem tudja, milyen lehetett azelőtt. - Mármint... bocsi, kicsit túl kíváncsi vagyok. De ha tényleg volt másmilyen is... akkor vajon mitől változott meg?

- Csak... - mondta a lány egyre inkább remegve, és az eddigi határozottsága mostanra teljesen eltűnt. A kezébe temette az arcát - ... tudni akartam jól vagy-e!

Miharu láthatóan zavarbajött.
- Nem változott meg - rázta a fejét. - Ez csak... egy... másik oldala. Egyébként sem... volt az olyan régen... Épp ezért döbbentett le annyira, hogy... hogy képes lett volna megölni. Nem tudom, most már tényleg nem, hogy színjáték volt-e az egész, vagy... változhatnak meg ennyire egy ember érzései a másik felé? Én... én azt hittem... valahogy azt hittem, fontos voltam neki... Talán... túlzottan önhitt voltam. Csak egy vagyok a sok liba közül.

- Hogy jól...? - kérdezte elhűlve Hiroshi. Dermedten figyelte Ayumu reakcióját. Miért... miért nem tudja egyszerűen csak gyűlölni őt a lány? Akkor nem lenne könnyebb...?
Erős késztetés tört rá, hogy átölelje a lányt, de... nem teheti. Nem teheti csak úgy...! Azt viszont nem tudta megállni, hogy közelebb lépjen.
- De ezt inkább nekem kéne kérdeznem, hisz én ártottam neked... Ám azt hittem... azt hittem látni sem akarsz.

- Folyamatosan csak látni akarlak! - fakadt ki a lány, és makacsul igyekezett visszatartani a könnyeit. - Szóval, nem, egyáltalán nem vagyok jól! De te se! Hogy... - lassan leengedte a kezét, de még mindig nem mert a fiúra nézni - hogy lennél jól azok után, amin átmentél... Én... én menedéket nyújthattam talán egy ideig, de... de tegnap egy cseppet sem voltam megértő, te meg... te meg... tényleg rendes ember vagy, mert... annyira magadra vetted, pedig... én vagyok a szemét... Szenvedtél és én... én meg vádoltalak... Annyira sajnálom!

- Talán ő bárkivel képes bármit elhitetni - szólalt meg Ichiro, de szinte rögtön bocsánatkérően nézett Miharura. - És ami az érzelmi részét illeti... igen, azt hiszem lehetséges. Bár nekünk egy sziget kellett hozzá meg bizonyos egyéb körülmények... De egyébként nem tudom, hogyan lenne lehetséges ekkora változás... Tényleg ekkora színész lenne vagy mégis történt valami...? Bár igazából fogalmam sincs az egész témáról, szóval csak mondom itt a hülyeségeket, amik épp eszembe jutnak.

Shinji unottan mosta el a poharát, és szépen rendberakott mindent a bárpultnál is. Kicsit kótyagos volt ugyan a feje, furcsa képet festett a szoba is, de azért nagyjából le tudta szűrni, hogy minden oké legyen. Aztán a szobája felé vette az irányt. Lezuttyan az ágyába, s lehunyta a szemét. Nem mintha képes lenne aludni, de... legalább már elég zavarosak a gondolatai, hogy ne tudjon töprengeni... Legalábbis értelmes dolgokon. Mégis, így... így meg az emlékek rohanták meg, zavarosan, hirtelen váltogatva... Közeliek, távolabbiak... De nem akarta őket látni! Semmit se akart! Mért nem lehet egyszerűen csak csend?! A francba...

- Nem hiszem - rázta a fejét Miharu. - Igazad lehet, és... csak én hagytam magam becsapni. Azt hittem, ennél ésszerűbb ember vagyok, de... De talán belém is szorult némi naivitás, nem csak Ayumuba.
Felsóhajtott.
- Egyszerűen... nem szabad keverni a kettőt. Szerelem, és karrier... vagy-vagy. Ha a pénzért csinálod, érzelmeket belemagyarázni... borzalmasan veszélyes. Akkor ésszel kell lenned... Elcsesztem...

- Ayumu... - Hiroshi hitetlenül csóválta a fejét, és észre sem vette, hogy közben már teljesen a lány előtt áll.
Pedig... pont mikor már kezdett lemondani róla... Erre idejön! És ráadásul, amiket mond...!
- Igen, igazad van, egyáltalán nem volt könnyű de... attól függetlenül bántottalak. Teljesen érthető volt a tegnapi reakciód, hisz egyszerre zúdult rád minden. Felforgattam az eddigi életed, és megváltozott minden, amit hittél. Én is... sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudtam mindezt másképp elmondani, hogy fájdalmat kellett okoznom... És még most is azt csinálom.

Ichiro zavartan lehajtotta a fejét és szinte teljesen eltüntetett reggelijére meredt. Annyira... annyira nehéz lett volna elképzelnie Miharut Morinaga oldalán. És... várjunk csak... szerelem és karrier...? Lehetséges, hogy... szerette őt...? Ha ez az igazság, akkor ez így még durvább. Sokkal-sokkal durvább... Furcsán száraznak érezte a torkát.
- Egy kicsit lenyúlok a vizedből - nyúlt az üveg után. Erre innia kellett...

- Szerinted visszaaludt...? - kérdezte az ajtajuk előtt állva Yuuka.
- Nem tudom, talán - felelte röviden Hayate.
- Azért... maradjunk csendben, hátha... - javasolta Yuuka, mielőtt benyitott volna. Hayatével a nyomában szinte rögtön a nappali felé vették az irányt, de azt most üresen találták.
- Talán a fürdőben van... - találgatott Yuuka és már be is kopogott az említett helyiségbe. Semmi válasz.
- Megnézem nálam is - mondta Hayate. - Esetleg nézd meg addig az erkélyen, hátha csak levegőre volt szüksége.

Ayumu látta, és érezte is mennyire közel van a fiú, és talán épp ezért nem bírt felnézni rá. Erősnek maradni pedig mégannyira se.
- Én nem haragszom - mondta -, csak...
Újra a tenyerébe rejtette az arcát. Túl közel van, csak meg kéne mozdulnia, és már hozzáérne, és... annyira szeretné, ha a vállának dönthetné a fejét, ha hozzábújhatna, de... miylen jogon tenne ilyet?! Olyan borzasztó... olyan borzalmas lány... Mióta vannak ilyen gondolatai? Mióta ilyen? Alig ismeri, mért akar rámászni?! Ő nem volt ilyen ezelőtt, de... nem foghatja rá, hogy a történtek miatt, mert... már... azelőtt is elkezdte érezni, hogy megtudta volna ki is ő... Csak most már... nincs ereje jókislánynak lenni. De nem akarta... nem akarta, hogy Hiroshi olyannak tartsa!
Hiába... közel volt és ez... borzasztó érzés volt, hogy ennyire közel van és nem érheti el... Csendesen sírni kezdett.

- Persze... - felelte a nő halkan. Furcsán gyengének érezte magát, így inkább óvatosan visszafeküdt. Némán nézett maga elé, ahogy arcát a puha párnán nyugtatta. Akkor... pár hétig tényleg nagyon naív volt... Mintha egy álomvilágba csöppent volna, úgy érezte magánt, mint egy királynő. Rögtön elképzelte, hogy az ő oldalán az is lesz. A társaság középpontja, gyönyörű, okos, gazdag... Mindent megtehetett volna. És Morinagának annyira lehengerlő volt a stílusa. Megértő, törődő. De az első örömhullámon túl, hogy mindezt megszerezte magának... Annyi mindent akart tudni... És Morinagának nem tetszett, hogy belenyúl az ügyeibe. Kérdés nélkül szórta rá a pénzt, de... a kíváncsiskodást nem tűrte. Elvárta, hogy mindent elfogadjon úgy ahogy van, de erre ő nem volt képes. Nem bírta a titkokat. Előtte nem lehetnek titkok. Mint egy telhetetlen kislány a kékszakállú herceg várában... Pont ilyen volt.

Emiko felkapta a fejét a mozgolódásra. Sietve a tükörbe pillantott, megigazgatta a ruháját, haját, és mikor úgy érezte, sikerült rendbeszednie magát, kiment a nappaliba.
- Sziasztok! - köszönt hangosan. - Engem kerestek? Itt vagyok... - mosolyodott el.

Hiroshi ijedt tekintettel követte végig az Ayumu arcán lecsorgó könnyek útját. Ne... már megint... már megint sír miatta... Ha gyűlölné, ha kiabálna vele, azt el tudná viselni. De mégis hogy viselje el azt, ha miatta sír, ráadásul alig karnyújtásnyira! Ő meg... ő meg...!
Félig már nyúlt Ayumu felé, de keze mégis visszahanyatlott. Nem teheti... Nem szabad, mert már így is túl nehéz ez az egész. Komolyan még jobban akarja nehezíteni a helyzetüket? Már nincs sok idejük együtt hátra... De akkor sem bírja így tovább!
- A francba az egésszel...! Nincs hozzá jogom, de nem bírom nézni, ahogy szenvedsz...!- kiáltotta keserűen, mielőtt karjai közé zárta volna a lányt. Nem bírta tovább türtőztetni magát. Legfeljebb ellöki magától, de ezt már tényleg nem bírta ép ésszel.

Ichiro alaposan meghúzta az üveget, mielőtt visszarakta volna Miharu ágya mellé. Utána csak hallgatott. Na... pedig valamit mondani kéne, mert kicsit nagy lett a csönd... De még mindig az előző témán rágódott.
- Öhm... - kezdte tétován, de abba is hagyta, és igyekezett úgy tenni, mintha meg sem szólalt volna. Nem, azért erre mégsem kérdezhet rá csak úgy. Csak... Nem, nem szabad...!
- Az orvos... volt már itt ma? - tett fel inkább egy másik kérdést, bár nem tudta, jó ötlet volt-e. De igenis aggódott, és tudni akarta, mit mondott. Tudnia kell, hogy állnak a dolgok.