8. fejezet - Aminek lusták voltunk címet adni

- Dehogy - mosolygott erőltetetten Kenta. - Gyertek, erre vagyunk...
Szó nélkül sétált be és huppant vissza Midori mellé. Ugyanúgy némán állt neki bekapcsolni a gépet is. Midori egy aggodalmas pillantást vetett Harukára. Nagyon elcsesztem igaz... Jajj istenem... Nem tudom mit kéne csinálnom, nem tudom... Nem akarom visszautasítani se, szükségem van rá... szeretném, ha... De...

- Igen, azt hiszem... Önként egyikőnk sem hagyná el a családját... - gondolkodott el Natsuki. - Azért még megkérdezem Benawit is. Jé, máris jön a busz, ezt a mázlit!

Haruka észrevehetetlenül harapott az ajkába Midori kétségbeesett pillantását látva. Jajj, itt valami nem úgy zajlott, ahogy kellett volna neki... Mi történt, Midori? Bár csak fél füllel hallottam, de ezek szerint Tatsu mégiscsak beletrafált, mikor megkérdezte, hogy nincs valami baj. De mi, mi történt? És ez a beállt csend...
- Nos... - kezdte, hogy megtörje a kínos hallgatást. - Gondolom, azért valamit muszáj lesz rendelnünk, hogy ne rakjanak ki minket. Hmmm... lássuk csak azokat a teákat...
Kezébe vette az itallapot, de lopva még egy bátorító pillantást küldött Midori felé. Fel a fejjel. Hisz tudod, rajtad múlik.

- Remek - vidult fel Eizan. - Annál kevésbé fog kihűlni. Bár egy kicsit majd így is rá kell melegíteni, de legalább elértük a buszt és hazajutunk. Izé... vissza.
Olyan ösztönszerűen mondta a bázisra azt, hogy haza, hogy csak utólag vette észre. Tényleg, mondhatja-e majd még valaha teljes szívéből azt, hogy haza? Mert egyelőre nincs otthona... Remélte, hogy idővel ez csak változik majd.

Midori ismételten az itallapba menekült.
- Oké, akkor... mi rendeljünk együtt valamit, jó? - pillantott Kentára. - Igen, most épp meghivatom magam... Na majd a jövőre kitalálok valamit ezzel kapcsoaltban, mert... már most szégyenlem magam...
- Ugyan már! - legyintett a fiú fel se nézve a monitorból. - Ez csak természetes. Nem tehetsz róla, hogy így alakult. Most egy csapat vagyunk, megosztjuk a dolgaink.
- Értem... - felelte halkan a lány. - Akkor...? Mit szólsz valami gyümölcsöshöz? Szereted a savanyúbb ízeket?
- Hát... - húzta el a száját Kenta.
- Oké-oké, akkor... hm... legyen ez az almás dolog, mit gondolsz?
- Jó...
Midori bátortalanul pislogott a fiúra. Csak elfoglalt, ennyi... Hát igen, már bújja a netet. Hűű...
- Azt mondtad, mi is megtudnánk cisnálni, ah figyelünk igaz? - húzódott közelebb. - Nem baj, ha figyellek.
- Dehogy - mosolyodott el a fiú. Midori élt is a lehetőséggel, le sem vette a szemét a monitorról, míg a pincér be nem jött, megkérdezni mit kérnek. Bár nem sokat értett abból, amit a fiú csinált. Határozottan érdekes volt, és határozottan... köd... De láthatólag a fiú élvezte a figyelmet.

Natsuki elmosolyodott Eizan elszólására. Igen, ebbe a hibába ő is többször beleesett gondolatban. Emiko igazán büszke lehet magára. Nem csak a csapata, hanem egy kicsit ők is otthonnak tekintik azt a helyet. Mert mi is az otthon? Biztosság azt hiszem, valami, ahova szívesen visszatértsz. És ez az. Nagyon az. De... enm maradhatnak itt örökké. Nem lehet örökké biztonságos. Egy napja, mi? Még annyi se... Annyi ideje vannak itt... Azért még pár napot kihúznak. És a dolgok jól haladnak. De lesz dolga holnap... Bőven. Érdekes lesz... Aggódva pillantott a telefonjára, aztán halk sóhajjal csúsztatta újra a zsebébe.

Tatsuya már indult volna, hogy szintén közelebb húzódjon a monitorhoz, de Haruka egy enyhe hátrarántással a tudtára adta, hogy most nem kéne. Tatsu kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Haruka csak lemondóan sóhajtott egyet.
"Most ne" - formálta némán ajkaival, majd a megérkező pincér felé fordult, hogy ő is rendeljen valamit. Shouri rövid úton tudatta vele, hogy most nem szándékozik teázni, ezért csak magának nézett ki egy zöld teát, Tatsuya pedig egy sima fekete mellett döntött - sem ő, sem pedig Haruka nem merte most kockáztatni, hogy egy kannán osztozzanak, ahogy eddig mindig is tették. Ám Tatsuya kérdő pillantásai még mindig nem szűntek meg.
Istenem, hogy lehet ilyen lassú a felfogásod...?
- Majd elmondom - súgta végül szinte hang nélkül Haruka.

Eizanék szerencsére sikerrel vették a busz által jelentett első akadályt, és pizzapotyogtatás nélkül jutottak föl a járműre. Akkor már csak egy kis utazás van hátra. Ehh, csak el ne felejtsék, hol is kell leszállni. Ebben a sötétben így is alig lehet kilátni.
El sem hitte, hogy eddig senki sem ismerte fel őket, vagy hasonló. Bár ott volt az a kis eddig szócska... Most már sikerülnie kell, ha eddig szinte ment minden. Muszáj.

- Na meg is volnánk - jelentette be Kenta, alig pár perc elteltével. Midori hitetlenül pislogott. Még meglepettebb volt, mikor a fiú odébbhúzódott, hogy átengedje neki a gépet. - Tessék, jelentkezz csak be. Nyugi, biztonságos hálózat.
Midori lassan bólintott, de azért félve lesett a bejárat felé. Itt tényleg nem fogják hallani őket?
Izgatottan pötyögött. Látta, hogy remegnek az ujjai a billentyűzet felett. Rejtett mód, okés... Még csak az kéne, hogy a fél világ lássa bejelentkezni... Huhh... És ... várt. Aztán izgatottan görgetett leljebb. Egy pillanatra csalódott arckifejezés suhant át az arcán, aztán gondterhelten dőlt hátra.
- Mi az...? - kérdezte óvatosan Kenta. - Most nincsenek?
- Nem... - rázta a a fejét a lány. - Sejtettem, nem nagy netezősek, nekik ez annyira... új... Meg most ugye... Gondolom jobb dolguk is van... Viszont... - félve pillantott Harukára. - Ayame... Ő... itt van... el tudnám érni anyuékat rajta kersztül, de... - idegesen kapargászta a tenyerét. - Haruka... - nézett fel könyörgőn. Kenta aggódva figyelte. Ayame? Ő Tesshin anyja, igaz? Akkor... Jajj, Midori...

Nobu nyugtalanul forgolódott. Oké, ennyit az alvásról.. Képtelenség. Visszajöttek már?! Visszafojtotta sóhaját, és igyekezett minél hangtalanabbul kiosonni. Képtelen itt várni. Lássa, ha valami történik... Akármi... egy telefon... bármi... Legyetek jól, könyörgöm... ugye minden rendben van?!

Haruka nem is tudta, hanyadszor harapott most rá a szájára így az este során. De hogy megint megtette, azt nagyon is érezte.
Ayame... Ő olyan volt Midorinak, mint valami pótanyuka, ugye? És ha most beszél vele...
- Három lehetőséged van - kereste Midori tekintetét. - Az első az, hogy visszavonulsz, most még megteheted. A második az, hogy elmondod az igazat. A harmadik pedig... hogy azt hazudod, minden rendben és mindketten éltek... De nem dönthetem el helyetted, melyiket válaszd, bárhogy is szeretném megkönnyíteni a helyzeted. Ezt most muszáj neked végiggondolni, Midori. Ha ártasz, akkor melyik verzióval ártasz többet? És melyik az, amit ha nehezen is, de azért Ayame még el tud, vagy ha a szüleidet is vesszük, akkor el tudnak fogadni? Nem kell sietned, nyugodtan végiggondolhatod, annyi időnk még bőven van.

Hiroshi megvárta, míg Kazushige végez a zuhanyzóban, majd gyorsan ő is letusolt. Nem akart most sokat időzni odabent, de azért legyen már tiszta, ha itt van.
...
Nos, ez is megvolt.
- És most? - kérdezte Kazu.
- Fogalmam sincs - vont vállat Hiroshi. - Nem hittem volna, hogy ilyet mondok, de most nagyon örülnék egy olyan számítógéphez, mint ami a szigeten volt. Legalább tudnánk, hogy ki merre van, és... és hogy élnek-e még. Várj csak... - gondolatban gyorsan számot vetett, majd a homlokához kapott. - A francba!
- Öö... miért is?
- Arra gondoltam, hogy legalább rájuk csörgünk, hogy élnek-e még. De nem, még ezt sem tudjuk megcsinálni, mert Eizanék elvittek két telefont, a harmadik meg Tatsuyáéknál maradt! Hát, ez nem jött be...
- Tehát marad a teljes tudatlanság...
- Úgy néz ki. Na jó, van még itt egy pár felderítetlen járat. Mit szólsz?
- Vágjunk bele!

- Mondjam azt, hogy él...? - kérdezte Midori bizonytalanul. Végülis... Úgysem találkoznak többet. Sosem derülne ki... Vagy...? Mit csinálnak vajon a holttestekkel a szigeten? Tesshin ott van, és... és ha... ha valahogy mégis megtudják... Nem lesz ezerszer rosszabb, hogy hazudott?
Érezte, ahogy Kenta átöleli a derekánál. Bizonytalanul nézett hátra a fiúra. Mit kéne...?
- Beszélni szeretnék velük... - mondta halkan Midori. Kenta lassan bólintott.
- Akkor beszélj! Nem a te hibád! Nincs mit titkolnod.
A lány visszafordult a géphez, s a billentyűzet fölé emelte az ujjait.
- Huhh... - fújta ki lassan a levegőt.
"Szia" írta be minden betűt nagyon alaposan megfontolva. Hosszú szünet. Aztán látta, hogy a túloldalon írnak, de csak nem jött át a válasz. Midori idegesen sepregette ujjaival a billentyűzetet.
"Midori?" "Lehetséges ez?"
"Én vagyok. Tényleg." "Anyuék?"
Most már gyorsabban érkezett a válasz.
"Itt vannak nálam, szólok nekik!"
Midori megkönnyebbülten sóhajtott. Jól vannak... Aztán pár másodperc múlva, elhangzott az a kérdés, amitől félt.
"Tesshin?"
A lány remegve nyúlt Kenta kezéért. Még mindig nem tudta eldönteni mit kéne mondania.
"Ő" hosszan fontolgatta mit gépeljen, mikor már írni kezdett volna újra törölte, aztán végül... " nincs itt."

Haruka feszültséggel teli kíváncsisággal hallgatta a billentyűk kopogását Midori ujjai alatt. Ezek szerint máris válaszoltak neki. De vajon mit? És hogy döntött végül barátnője? Elárulja az igazságot, vagy meghagy egy halvány reményt? Ebbe most nem szólhat bele.
Tehát Midorinak sikerült. És mi a helyzet vele? Egyre inkább érezte úgy, hogy neki is ezt kell tennie, tájékoztatni az otthoniakat arról, hogy életben maradt. Hiába döntött Shouri pont ellenkezőképpen, neki meg kell tennie. Vagy legalábbis megpróbálnia. Ha csak neki vagy Tatsuyának sikerül elérni valamelyikük szüleit, már nyert ügyük van.
- Én is megpróbálok majd hazaszólni... - mondta halkan a fiúknak.
- Ha így látod jónak - biccentett Shouri -, akkor tedd meg.

Midori feszülten várakozott. Mért nemláthatja ilyenkor mi történik a túloldalon?!
- Tudsz valami képet, vagy... hangot adni? - kérdezte óvatosan Kentát. A fiú bólintott.
- Van webkam a gépen. Az én laptopomon ne lenne? - vigyorodott el. Midori rosszallóan ingatta a fejét, s odébbhúzódott, hogy a fiú hozzáférjen a géphez.
- Nem olyan bonyolult ez, csak egy gombot kell megnyomni, te is meg tudod csinálni - nézett rá meglepetten a fiú.
- Nem baj - legyintett Midori. - A másikra is ezt mondtad, és egy kukkot se értettem abból, mit nyomogatsz...
Kenta csak halványan elmosolyodott.
- Na, kértem hangot is képet is, meg kell várni, hogy a túloldalon visszajelezzenek.
- Köszi!
Életében utoljára látja őket... És utoljára hallja... Sose gondolta volna, hogy... eljön ez a pillanat... De most erősnek kell látszania... Muszáj. Mert ő nincs egyedül, de a szülei... és főleg Ayame... kire támaszkodhatnának?!
"Itt vagyunk mind" Jött aztán a válasz. "Huhh, pillanat. Be kell üzemelni a webkamerát..."
- Öh, oké... - mondta bátortalanul Midori. - De a hangom, hallatszik már?
Kicsit zavarban érezte magát. Egy monitorhoz beszélni... Fura. Egyszer-kétszer cisnált már ilyet, de csak poénból. Ez meg most...
- Jajj kicsim, tényleg te vagy az! Jól vagy?!
Anyu! Jajj, annyira... más a hangja... Vajon az enyém? Az egyém milyen lett? Komolyabb? Nem hinném, hogy a hangom változott volna bármit is. Én viszont...
- Igen, én... - vágta rá aztán, elbizonytalanodott. - Én... meg vagyok. Ne aggódjatok!
- De Tesshin hol van? - hallatszott Ayame sürgető hangja. - Mért nincs veled? Hol vagytok egyáltalán?! Mi történt?!
- Mi... Nem mondhatom el, hol vagyunk...
"Nem sikerült létrehozni a videókapcsolatot."
- Ó... Hmm, valamit elszúrtunk? - hallatszott végre Midori édesapjának hangja is. A lány néma sóhajjal emelte a szívéhez a kezét. Nem gondolta volna, hogy valaha is ennyire hiányozni fog a hangjuk.
- Nem baj... - mondta halkan. - Legalább hallhatlak benneteket!
- Midori... - hallatszott megint Ayame már könyörgő hangja. - Kérlek, mondj valamit! Jól van?
- ... Tesshin... - remegve szorította ökölbe a kezét. - Úgy sajnálom, Tesshin... meghalt... - nyögte ki. Félve fülelt, de... akármi is történt a túloldalon nem láthatta, nem is hallott semmit.
- Sajnálom, engem próbált védeni! - mondta gyorsan. - Én... én... nem tudom... annyira gyorsan történt, én... sajnálom... bár tehettem volna valamit, ő... Megmentette az életem és... én... én meg semmit sem tudtam tenni érte...
Érezte, ahogy Kenta szorosabbra fonja körülötte a karjait. Talán jobb is, hogy nincs kép... Nem tudna a szemükbe hazudni... nem hinnék el, ha látnák... De... nem mondhatja el az igazat! Ayame belepusztulna! Remegve szorított rá Kenta kezére. Bocsáss meg, hogy össze-vissza hazudozom! Bocsáss meg, kérlek...
- Anya...?
- Mikor jöhetsz haza? - kérdezte az. - És... azt mondtad mi, igaz? Akkor... akkor többen is éltek, igaz? Ez... én azt hittem, a tévében azt láttam, iylenkor csak egy győztes van, nem?!
Midori az ajkát harapdálta.
- Igen. Anya... figyelj nagyon, mert... nem jöhetünk haza. Mi... csaltunk, vagyis... nem akartuk megölni egymást és... és ez... ezt nem szabad, érted? Ha megtalálnak bennünket, mi... - gyorsan folytatta mielőtt megijesztené őket. - De nem fognak oké?! És ti se mondjátok el soha, senkinek hogy beszéltünk, nehogy bajba kerüljetek! Ne félj, el tudunk menekülni, ügyes csapat vagyunk és... és... Jól leszünk. Nem fogunk többet találkozni, de... - remegve igyekezett visszafojtani a sírást. - De mi élni fogunk és... ti is legyetek jól, oké? Vigyázzatok egymásra!
Milyen fura... Ezt pont ő mondja a szüleinek... És ő félti őket... Nem fordítva kéne? Persze biztos ők is féltik őt... Vajon most mi van Ayamével? Bár láthatná... vagy... de egyszerűen nem tud neki mit mondani... Mit mondhatna... Csak Tesshin volt neki... Egyedül ő... Szabadott így elvennie a reményét?
- És... a többi barátod..? - kérdezte óvatosan az édesanyja. - Haruka és Nami és Tatsuya, meg a többiek? Ők élnek? Jól vannak?
- Anya, sajnálom, de nem mondhatok semmit. Tényleg nem. Sajnálom...
- Egymás ellen kellett harcolnotok? - kérdezte az édesapja. Szokásosan komoly hang. És erős. De biztos aggódik ő is. Nem kérdezne ilyet, ha nem.
- Igen... - felelte halkan. - De... Volt, aki nem volt hajlandó és... és... megszöktünk együtt. Úgy... úgy az osztály fele kijutott... - az ajkába harapott. Csak a fele. Ez neki... lassan már megszokott. Talán már nem is ugyanazt jelenti neki a halál, hogy látta Tesshin holttestét. Minden... annyira... más...
- Egy osztálytársatok... - hallatszott Ayame gyenge hangja - ölte meg őt...?
Midori remegve kapaszkodott Kentába.
- ... a ... a végén... nekünk... harcolnunk kellett az ottaniak ellen is... akik... akik a programot csinálták... Ő... nem szenvedett. Azonnal meghalt...
Újabb égbekiáltó hazugságok... Hisz látta... látta őt... Nagyon szenvedhetett...
Aztán csend. Midorinak végtelenségnek tűnt. Pedig cska pár másodperc lehetett.
- Nem a te hibád... - hallatszott az apja hangja.
Persze... Majd ő pont tudja... hazugságok alapján...
- Hova mentek? - kérdezte az anyja aggódó hangja, aztán hallotta, ahoyg az apja válaszol is neki.
- Drágám, nem hiszem, hogy ezt elmondhatná. Bízz benne!
Midori elmosolyodott.
- Jól leszünk - ismételte sokadszor. - Ayame, én... tudom, hogy ez nem számít sokat, de... Vigyázok magamra, oké? Én jól leszek... - az ajkába harapott.
- ... megsérültél? - kérdezte halkan a nő. Midori megrázta a fejét, aztán rájött, hogy ez nem látszik.
- Semmi komoly - mondta. - És vannak, akik vigyáznak rám, szóval... Nem lesz bajom.
- De gyerekek vagytok! - hallatszott Midori édesanyjának a hangja. - Hogy tudnátok, hogy tudnátok...?!
- Jó estét, Yamada Kenta vagyok - szólalt meg a fiú is, határozott hangon, s Midori meglepve nézett rá hátra. - Vigyázni fogok Midorira! Nem hagyom, hogy bármi baja essen! Lehet, hogy gyerekek vagyunk még, de mindent megteszünk, ami az erőnkből telik. És ennek elégnek kell lennie. Olyat vittünk véghez, amit mindenki lehetetlennek gondolt és... nem fejeztük be. Élni fogunk. Ha az egész világ is van ellenünk! Nem adjuk fel, ha eddig eljutottunk!
Midori meghatott szemekkel nézte a fiú eltökélt arcát. Kenta...
- Yamada-kun - szólalt meg Midori apja -, igazán köszönjük! Óvd meg őt, kérlek!
- Mindenáron - felelte a fiú. Midori remegve fordult vissza a monitor felé. Vajon érzik ők annyira ennek a szónak a súlyát, mint ő? Nem tudják, hogy gyilkoltak mind. Nem élték át azokat... fogalmuk sincs. Fogalmuk sincs mit jelent, hogy bármit megteszel. Sosem érezte még ilyen távol magát az eddigi életétől.

Haruka visszafojtott lélegzettel hallgatta Midori és a túloldal beszélgetését. Hát... érdekes ötvözete ez az utolsó két variációjának. De nevezhetjük ezeket kegyes hazugságoknak...? Talán... talán igen. Valamennyivel mégiscsak könnyíthet Ayame terhein, ha nem is szüntetheti meg őket. Sőt, addig nem is nagyon ítélkezhetnek, míg nem ismerik Tesshin indítékait. Azokat pedig sosem fogják megismerni. Igen, talán így volt a legjobb.
Ő is szívesen beszélt volna a szüleivel, de egyszerre tartott is attól, hogy mit hall majd ki a hangjukból. Nem, nem hagyhatja ki ezt a lehetőséget. Valószínűleg az utolsó alkalom, hogy hallhatja a hangjukat, ki kell használnia, amíg lehet.
Shouri... el nem tudom képzelni, hogy mondtál le ilyen könnyen a búcsúról. Vagy nem is ment olyan könnyen...? Lehet, hogy azért te is rendesen vívódtál, mire kiötölted a válaszod. De én is döntöttem, és egyszerűen nem szalaszthatok el egy ilyen lehetőséget. Lehet, hogy utólag inkább azt kívánom majd, bár ne így döntöttem volna, de most úgy érzem, ezt kell tennem. Bár felesleges így beleélni magam, nem? Közel sem biztos, hogy el tudom őket érni, sőt... elég kicsi a valószínűsége. Ha meg csak úgy ott hagyok egy üzenetet, akkor könnyen érezhetik úgy, hogy becsapták őket, hogy valaki csúfos tréfát űzött velük. Nyugalom, még semmi sem dőlt el, semmi sem biztos. Ha tényleg el kell búcsúznod, akkor el is fogsz. Ha meg nem... akkor talán tényleg jobb így. De bárhogy is lesz, Kentának igaza van. Életben fognak maradni, most már nem hagyják annyiban! Összetartanak, ahogy eddig is tették, és akkor sikerülni fog.
- Vigyázzatok...! - szólalt meg hirtelen fejét felkapva Shouri.
- Miért...? - kérdezett vissza félve Haruka.
- Közeledik a pincér, mindjárt itt lesz - felelte a fiú. - Addig inkább mellőzzétek a beszélgetést, vagy ha mást nem, akkor az árulkodó témákat.

- Ah, ne haragudjatok... - mondta halkan Midori, s Kenta már nyúlt is a billentyűzet felé, h lenémítsa.
"Hallottuk" jelent meg a képernyőn. Midori vetett egy pillantást Harukára. Vajon az anyukája felismerte a hangját? Párszor már találkoztak, szóval... De nem említette meg úgyhogy... Vajon beszéltek a szülők egymással? Vagy ők is ellenséggé váltak hisz mindenki a saját gyerekének "drukkolt"? Megborzongott.
- Hé... - hallotta Kenta hangját. - Fázol?
- Mmm, egy kicsit - felelte aztán sietve elmosolyodott, s várta, hogy a pincér letegye a teájukat. - De jó illata van - hajolt a kanna fölé. A fiú is akaratlanul elmosolyodott. Midori és az udvariassági szabályok, mi? Volt egy olyan érzése, hogy a teaszertartásról se lehet olyan sok fogalma. Ejnye, hogy fognak rájuk külföldön nézni? Azt fogják hinni, hogy a japánok udvariatlan népség, mi? Azért ez alap... Nem mintha ő úgy benne lenne, de... ez a nők dolga. Leginkább. Érdeklődve figyelte Midori mozdulatait, ahogy kitölti a teát. A pincér már elment, de azért várt, biztos ami biztos, mielőtt visszakapcsolta a hangot.
- Itt vagyok újra - mondta Midori derűsebb hangon, mint ahogy az előbb megszakították a beszélgetést.
- Rendben... - hallatszott a feszélyezett válasz. Ők se tudnak mit kezdeni a helyzettel, igaz? Tudják, hogy ez az utolsó alkalom, hogy hallanak felőle...
- Ígérjétek meg, hogy minden rendben lesz veletek! - kérte a lány.
- Biztonságban lesztek? - kérdezte halkan az édesanyja.
- Igen. Precíz tervünk van. Bízzatok bennünk.
- Azért... talán egy képeslapot... tudtok küldeni nem? Vagy... Valamit!
Midori bizonytalanul nézte a képernyőt. Hogy tudnának... külföldről? Nem volt mersze megemlíteni, hogy elmennek az országból. Minél kevesebb konkrétumot akart mondani.
- Nem lehet - felelte szomorúan. - Sajnálom.
Milyen lehet majd nekik? Volt két "gyerekük", mostantól egy se. Vajon... vállalnak majd még egyet? Lesz egy kishúga vagy öccse, akit sose fog megismerni? Nem tudta volna gyerek nélkül elképzelni a szüleit. Ayame még fiatal. Neki simán lehetne. Talán... talán ha kiheveri, így Tesshin nélkül tudna ismerkedni is... Talán... Bár fogalma sincs mit érezhet. De jó lenne ebben reménykedni.
- Akkor... - szólalt meg remegő hangon. - Ég veletek...
- Menned kell? - kérdezte ijedten az édesanyja.
- Mások is szeretnének hazaüzenni... - mondta bánatosan. - Nem rabolhatom az idejük. Így is önzőn, sokáig beszélgettem és...
- Megértjük - mondta az édesapja.
- Vigyázz anyuékra!
- Mint mindig - hangzott a válasz. Most először érzett valami ráeröltetett vidámságot a hangjában.
- Te meg vigyázz arra a srácra - szólalt meg Ayame, még mindig gyenge hangon, de érződött a tőle megszokott játékosság is. Hogy lehet benne ennyi erő? Hogy őt akarja bíztatni? -, Kenta igaz?
Halkan felnevetett.
- Hát persze - felelte, és most tényleg örült, hogy nem látják az arcát. Nem tudott nem arra gondolni, hogy "Mint Tesshinre, igaz?" Vajon Ayame mit gondol valóban? Vigyáznia kellett volna rá... Ahogy mindigis tette... De most cserben hagyta. Ezt Ayame is érzi. Biztosan. Gyűlöli érte, igaz?
- Midori... - hallotta a nő hanját. - Szeretlek... Élj! Te mindenképp!
A lány elkerekedett szemekkel bámulta a monitort. Aztán nem tudta tovább visszatartani a könnyeit.
- Igen... - felelte halkan, és biztos volt benne, hogy most hallják a hangján. - Sziasztok...
- Szeretünk kicsim - hallotta az anyja hangját is.
- Vigyázzatok egymásra! - tette hozzá az apja - Sziasztok!
Midori remegő kézzel szakította meg a beszélgetést. Vége... Valaminek örökre vége.

Haruka némán nézett a kitöltött teájába. Nem mert Midorira pillantani. Ennyi volt...? Bár Midori az imént azt mondta, hogy már így is túl sok időt rabolt el a többiektől, Haruka ezt most közel sem érezte így. Egy utolsó beszélgetés sohasem lehet elég hosszú... Ezt mindjárt ő is megtapasztalhatja. De nem, még nem. Jó lesz neki utoljára is.
Érezte, hogy Shouri hangtalanul közelebb vonja magához. Nem ellenkezett, hagyta, hogy a fiú átölelje. Bár ő még nem is beszélhetett a hozzátartozóival, Midori párbeszéde a szüleivel és Ayamével igencsak megrendítette. Igyekezett ezt nem kimutatni, de Shouri szokás szerint átlátott rajta.
- Haruka... - hallotta a fiú halk hangját a fülében. Először azt hitte, csak meg akarja nyugtatni, de utána... - Ha beszélsz majd a szüleiddel... ne említs meg engem.
- Tessék...? - kérdezett vissza hitetlenkedve a lány.
- Jól hallottad.
- De... de miért?!
- Mondtam, hogy nem akarom, hogy tudják, ugye? Semmiképp nem akarom megkockáztatni, hogy az információ a szüleim fülébe jusson. Szóval kérlek.
A lány engedelmesen bólintott, de még mindig nem tudta hova tenni a kérést. Mikor Shouri azt mondta, hogy nem akar életjelet adni magáról, tényleg ennyire komolyan gondolta? Tényleg teljesen el akar tűnni? És akkor mit mondjon? Hazudja azt, hogy... meghalt...? Nem szeretett ilyesmikkel dobálózni, félt, hogy a végén még tényleg valóra válnak. Nem hazudhatja azt, hogy meghalt! Nem lehet... Majd valamit kitalál addig...
- Kenta? - kérdezte egy idő után Tatsuya. - Te hogy döntöttél?

- Én már kész is vagyok - felelte Kenta furcsa mosollyal.
- Tessék?! - nézett hátra meglepetten Midori. - Te sem akarsz életjelet adni magadról?
- Ó, dehogynem. De mondtam, hogy már megvagyok.
- De... nem beszélsz velük.
Kenta megrázta a fejét.
- Olyan önzőnek érzem magam... - mondta halkan a lány. Kenta egész közel húzta magához.
- Dehogy. Csak én nem vagyok a szavak embere. Mindenki máshogy fejezi ki magát. Na gyere! - mondta, s Midori nagy meglepetésére felkapta őt, és átvitte az asztal másik oldalára.
- Jujj... - hallatszott Midori zavart hangja. - Eh.. ennyire könnyű vagyok?
Kenta megcsóválta a fejét.
- Biztos nem rémlik, de már ájultál egyszer a karjaimba, és egy egész lépcsősoron cipeltelek fel, szóval...
Midori a haját igazgatva igyekezett átgondolni a fiú szavait. Torony...? Huhh... Tényleg csak arra emlékszik, hogy... közeledik Kentához. Hogy örült, hogy látja, aztán... Aztán ki tudja. A karjaiba omlott?! Te jó ég! Most meg az ölében ücsörög... Ez annyira zavarbaejtő! De annyira jó is... A fiú mellkasára hajtotta a fejét. Lesz még mit kérdeznie tőle, ha kettesben lesznek. Annyi minden kavarog a fejében...
- Akkor tiétek a terep - nézett Kenta Tatsuyáékra.

- Ohh, kösz... - motyogta Tatsuya, majd igyekezett figyelmét a számára sokkal ismerősebb terep felé fordítani Kentáék párosáról - a laptopra. Haruka igyekezett félrerakni Shouri előző szavait és Tatsu reakcióját látva még egy mosolyt is megengedett magának.
- Ejnye, zsenikém - csóválta játékosan a fejét. - Csukd be a szád, és tedd a dolgod, hisz ezért jöttünk.
- Jól van, jól van! - mászott közelebb a laptophoz az említett. - Amúgy én sem szándékozok mikrofonozni, amúgy sem jó az otthoni. Kár... De legalább azt remélem, hogy hazaértek már, mindig tovább maradnak bent. Na meg hogy egyáltalán eszükbe jusson feljönni, mert nem nagyon szokásuk...
Tatsuya már bőszen pötyögött is a billentyűzeten, majd arcán feszült tekintettel dőlt hátrébb és várta az eredményt. Ám arcán csakhamar csalódott kifejezés jelent meg.
- Nincsenek...? - kérdezte halkan Haruka, mire a fiú megcsóválta a fejét.
- Nincsenek...
- Ó... és akkor most?
- Akkor most egyelőre te jössz, legfeljebb kicsit később újra próbálkozom.
- Aha... jó... - sóhajtott Haruka és kibontakozott Shouri karjaiból. - Akkor lássuk...
Megvárta, hogy Tatsuya kijelentkezzen, majd ő ült a monitor elé. Pár pillanatig még várt, majd nagy nehezen lenyomta az első billentyűt. Azt már valamivel gyorsabban követte a második és harmadik, és hamarosan már bent is volt a rendszerben. Gyorsan átfutotta a jelenlévők listáját. Kissé üresnek érezte magát, mikor nem találta meg rajta azokat, akiket keresett.
- Ők sincsenek... - mondta Tatsuyához hasonló csalódottsággal a hangjában. -- Persze, honnan is gondoltam volna, hogy pont ma fent lesznek? Bár anya még hagyján, ő csak-csak, mert kell a munkájához, de apa aztán végképp ki van zárva. Hát akkor... azt, hiszem ennyi...
Ám a lány hirtelen elharapta a mondatot és meredt szemekkel figyelte a monitort.
- Mi az...? - kérdezte Tatsuya.
- Anya... hát mégis feljött, épp, mikor már nyomtam volna meg a kijelentkezést... Akkor hát... - még gyorsan vetett egy pillantást Tatsuyaára és Shourira, mielőtt a névre kattintva újra gépelni kezdett volna. Bár az volt kiírva anyja neve mellett, hogy semmiképp se zavarják, azért ezt valószínűleg elnézi majd neki.
"Szia anya..." - vitte be végül a gépbe. "Én vagyok, tényleg én..."
Mikor jó darabig nem érkezett válasz, kezdett újra alábbhagyni a reménye.
- Nincs a gépnél... Biztos lassú voltam, és már át is ment a másik szobába, csak bekapcsolta, hátha...
"Haruka...?"
Ezek szerint tévedett. Anyja mégis a gép előtt ült, csak a sokktól valószínűleg egy kicsit ledermedt.
"Igen..."
"De hát... hogyan? Az előbb néztem a híradót, és megint csak azt ismételték, hogy..."
"Nem haltunk meg, anya. Vagyis nem mindenki. Többen túléltük és... igyekszünk ehhez tartani magunkat. De a kormány számára halottak vagyunk és annak is akarnak látni bennünket. Ám minden rendben, tényleg! Meg tudjuk csinálni! És Tatsuya is itt van."
"Többen vagytok? Tényleg? És Shouri? Meg a többi osztálytársatok?"
"Shouri..." - szemeivel Shouri tekintetét kereste, aki szokásos pillantásával nézett vissza rá. "Shouri... nem tudom. Nem tudom, hol van. Nem velünk jött, és attól tartok, leszakadt, vagy végül... ki sem jutott."
Fájt ezt így leírva látnia, főleg mert tudta, az előző mondatoknak nem sok kellett korábban, hogy tényleg így legyenek. Nem egy ember ódzkodott attól, hogy Shourit is bevegyék a csapatba.
"Amúgy... amennyire lehet, minden rendben? Na és apa?"
"Jajj, Haruka..." - kínosan sokat késett a válasz, mintha édesanyja habozott volna leírni.
"Mi történt, anya?" - kérdezte a billentyűzeten kopogva, de érezte, hogy elsápad az arca. A másik oldal kis idő múlva újra válaszírásba kezdett, de utána...
- Ez... ez hogy lehet? - kiáltott fel Haruka, de próbálta halkítani kitörését. - Mi ez? Egyszer csak ledobta őt! Ne most szakadjon meg nekem az az istenverte netkapcsolatunk, mikor végre fontos dolgokra használnám!
- Mi történt? - kérdezte Shouri és közelebb húzódott barátnőjéhez.
- Egyszer csak eltűnt! Miért nem lép vissza, Shouri...?!
- Várj egy kicsit, hátha helyrejön a kapcsolat. Mindenki mást el tudsz érni?
- Igen, csak anyát nem. Nem értem... Miért pont most...?!
- Csss... Várjunk kicsit...

Midori aggódva nézett barátnőjére. Na ne, ennyire tényleg nem cseszhet ki vele a sors.
- Ne félj... - mondta halkan. - Holnap is jövünk a többiekkel, és lehet, hogy az után is, és-és... net külföndön is van, szóval... Biztos tudsz még velük beszélni! És már tudja, hogy élsz, és jól vagy.
Elgondolkodva nézett a lányra. Szabad vajon...? Őt nem zavarta, hogy hallják őt, de... talán csak mert így megnyugtatóbb volt, de Kentának igaza van. Az emberek mások. Nem kérdez rá, mit beszéltek. Helyette inkább félig kihűlt teájáért nyúlt.
- Finom... - mondta csakhogy véletlenül se maradjon csendben. De valójában nem is figyelt az ízre. Arra viszont annál inkább, hogy Kenta szelíden simogatja a haját. Lehunyta a szemét.

Haruka vontatottan bólintott, de le nem vette szemét a képernyőről. Hiába, édesanyja csak nem jelentkezett... De hát... mi van az apjával?!
- Na jó, kijelentkezek... - vett nagy levegőt és pár kattintással le is tudta a dolgot. - Akkor... szerintem végeztünk, hacsak nem próbálod meg újra, Tatsu.
- Nem hinném, hogy feljöttek volna - vont vállat a megszólított. - Alapból nem nagyon szokásuk, csak reménykedtem, hátha. Esetleg... - rövid időre elgondolkodott, majd felcsillant a szeme. - Hagyok nekik egy üzenetet, hogy holnap este legyenek elérhetőek. Lehet, hogy azt hiszik majd, csak átverés az egész, de nem fogják megállni, hogy fel ne jöjjenek. Egy szülő a végsőkig reménykedik...
Maga elé húzta a laptopot, és gyorsan újra visszajelentkezett, hogy végrehajthassa a rögtönzött tervet.
- Mi volt az utolsó mondat?
Haruka felkapta a fejét Shouri kérdésére.
- Tessék...?
- Az utolsó mondat, amit írt.
- Semmi különös...
- Akkor miért dúlt fel ennyire? Valószínűleg vártad a folytatást, talán egy általad feltett kérdésre, de az végül csak nem jött.
- Apáról volt szó... - harapdálta szokás szerint a száját a lány. - Valamit elkezdett mondani, mikor rákérdeztem, de nem tudta folytatni. És cseppet sem volt biztató...
- Így már érthető... - bólintott kimérten Shouri. - Nyugodj meg, most felesleges az idegeskedés. Holnap mindenre fény derül, és minden rendben lesz.
- Honnan tudod ezt ilyen biztosra? - emelte fel kissé hangját a lány, mire Shouri felvonta a szemöldökét.
- Ígérem - felelte végül.

Nobu lehangoltan ült az egyik fotelbe. Sehol senki... Hát itt se sokkal jobb. Nyolc óra, mi? Mikor kéne visszaérniük? Négy előtt indultak... De hosszú az út szóval... De most már lassan itt kéne lenniük! Csak nem ebszélgetnek 2-3 órán át! Persze... idő lehet megtalálni is azt a valakit... De... Azért lassan telefonálhatnának, hogy elindultak vissza... Kinél is van a telefon? Mivan, ha már hívtak, csak bealudt... áhh, el kellett volna kérnie azt a hülye mobilt!

Midori bánatosan sürcsölte a teáját. Ennyi? Csak ő járt sikerrel? Shouri... nem rossz így neki? Nem nyugtalan? És Kenta? Ő nem csupán életjelet akart adni magáról, hanem tudni, hogy a családja rendben van-e, és lesz-e... Kenta nem aggódik?! Haruka is... Ő is... félhet. Ő nagyon félne, ha... biztos aludni se tudna egy ilyen félmondat után. Ez még rosszabb, mint a semmi!
- Meg kéne néznünk a híreket... - szólalt meg Midori. - Hogy mit mondanak rólunk. Fontos lenne tudni, úgy könnyebb a városban is mozogni.
- Majd rákérdezünk Emikoéknál - felelte Kenta, miközben újra töltött magának a kannából.
- Namiékkal mi lehet...? - gondolkodott hangosan a lány.
- Reméljük jól vannak. Szerintem már ott lesznek, mire visszaérünk.

Benawi nyugtalanul szemlélte a lányt. Talán ki kéne mennie járni egyet. Akkor nem zúgna ennyire a feje. Bezsélni kéne újra Emikoval is. De félt, hogy felébreszti. És tudta, neki se tenne túl jót, ha sétálgat. Egy kis önuralmat, csak egy kicsit, csak most. Ennyivel tarozik Ichirunek! De mégis... Jól van? Jól van Yuuka? Nem bírta megállni...
- Alszol? - kérdezte nagyon halkan.

Tatsuya valami ismételt gyors ötlet után kutatott a fejében.
- Hát ide még nem hívták ki a rendőröket, ugye? - vetette fel. - És még a kormány emberei sem ülnek itt a nyakunkon. Legalábbis remélem... Elképzelhetőnek tartom, hogy még a képeinket sem közölték le. Minek? Halottak képét nem szokták a tévében mutogatni. Esetleg... mi lenne, ha felnéznénk kicsit a netre a hírek miatt? Persze Emikoékat is megkérdezhetjük, de most már szeretném, ha nem érne semmiféle kellemetlen meglepetés a visszaúton.
Mire a mondat végére ért, jóízűen belekortyolt teájába. Tényleg kíváncsi volt, mit hirdetett ki végül a kormány. Miként "reklámozhatták" őket? Bár a belső emberek bizonyára megkapták a képeiket és bőszen tanulmányozzák is azokat, sőt! Mi van, ha van még jó pár Hayatéhoz hasonló beépített emberük? Bárki lehet ellenség a közelükben, bárki! A francba, nem is olyan egyszerű, mint gondolta...

Yuukát mintegy kirántotta felületes álmai közül Benawi hangja. Hogy ne rántotta volna, erre a hangra szinte reflexszerűen reagált a teste.
- Hmm...? - nyöszörögte félálomban és résnyire nyitotta az egyik szemét. - Történt valami...? Visszajöttek? Vagy rosszul vagy? - az utolsó kérdésben már jóval több nyugtalanság bújt meg, és erre már a lány másik szemei is felnyílt. De látszott, hogy még mindig nem teljesen éber.

Kenta komolyan bólintott, s óvatosan odébbtolta Midorit.
- Nézzük - szólt, s visszaült Tatsuya mellé. Midori is kíváncsian arra araszolt. - A neten talán több információ is van, mint a tévében. Bár nehezebb szétválasztania pletykát, és a valóságot.
- Hmmm - futtatta végig a szemét a sorokon Midori. - Tudtátok, hogy végigjátszottuk? És... áh, van egy nyertesünk... Auu... - félve pillantott Harukára. - Aki nem sokkal utána belehalt a sérüléseibe. Nem akarok belelátni a fejükbe, ez a logika... A lényeg, hogy ez nekünk jó. Gondolom csak belsősök tudják. És egyébként... Ők se lehetnek benne biztosan, hogy hányan élünk. Bár a szigeten biztos jártak, szóval jópár nevet kihúzhattak a feketelistájukról, de... De nem tudhatják, hogy menekülés közben... Értitek...
Oké... azért ne fessük az ördögöt a falra.
Kenta szörnyülködve nézte a hírt. Ő maga sose nézett utána a Programoknak, annyira rosszul volt tőle... De itt számos komment érkezett. Vannak emberek akik... Alig várják hogy bekerülhessenek? Mért?! Dühösen szemlélte a megjegyzéseket. Ezek az emberek valószínűleg nem is ismerték őket, mégis egyetlen cikk alapján, amiben semmi lényegi információ nincs, beszólogatnak. Bénák, hogy nincs túlélő? Mégis... miért érzéketlenek a szörnyűségekre? Emberek haltak meg. Nekik nincs tovább. Semmi. Sose fejezik be az iskolát, sose lesz családjuk, sose... Mindennek vége. Nem ébreszt ez mindenkiben valami mély félelmet?

- Nem hiszem, hogy visszajöttek volna. Nem hallottam beszélgetést. És jól vagyok. Csak... tudni akartam, hogy te is... Rendben vagy? Ne haragudj, nem kellett volna felébresztenelek... Pihenned kéne...
Micsoda idióta! Most ezt mért kellett? Csak mert nem tud mit kezdeni magával? A lány is megsérült, amit eddig észre se vett, most meg nem hagyja, hogy gyógyulgathasson. Ez neki a törődés, amit ígért? Azt ígérte vigyáz rá, mit tett eddig? Semmit!

Haruka hitetlenül hajolt közelebb, hogy jobban ki tudja venni a szavakat.
- Mi ez a szar...? - meredt a furcsa mondatokra. - Melyik idióta találta ki, hogy pont én nyerjek? Gondoltam, hogy kitalálnak valamit, de hogy pont ezt...! Gyönyörű, és tényleg mind halottak vagyunk, csak nekem még egy csodás "győztes" címet is akasztottak a nyakamba. Jó, hogy nem azt írták, hogy összeroppantam a súly alatt és öngyilkos lettem! Még hogy belehalt a sérüléseibe...
- Haruka... - Shouri csitítóan rakta a lány vállára a kezét. - Nyugodj meg kicsit, és kérlek, halkabban. Nekem sem tetszik, de így legalább nem küldték a nyakunkba a fél várost. Akkor nem ücsöröghetnénk itt ilyen nyugodtan.
- Igaz... - sóhajtott a lány. - Akkor hagyjunk nekik még kevesebb esélyt arra, hogy észrevegyenek és menjünk vissza a bázisra. Nekem már a teámat sincs sok kedvem meginni...
- Amúgy... - szólalt meg hirtelen Tatsuya - mennyi az esélye, hogy fejvadászokat, vagy valami hasonlókat küldtek a nyakunkra? Vagy beépített embereket... Gondolom, elég sok. Akkor viszont szarban vagyunk, ha csak egy is felfedez... Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet a városban lófrálni, mert ott ezek az illetők is könnyebben elrejtőzhetnek, nem csak mi. Kenta, van még rá más esély, hogy egyéb helyről próbáljunk netezni?

- Jól vagyok - bólintott aprót Yuuka és pislogott még pár laposat. - És semmi baj, könnyen vissza tudok aludni. De te nem vagy álmos...? - kérdezte, majd eszébe is jutott, hogy tulajdonképpen Benawi javasolta a pihenés ötletét. - Vagy csak nem tudsz aludni? Bár lehet, hogy most már nekem sem kéne, jócskán délután vége vagy estefele jár már. A végén még nem tudok éjjel aludni, ha most kipihenem magam. Szóval tulajdonképpen köszi, hogy felkeltettél, még jól is jött - szelíden a fiúra mosolygott.

- Ááááh, hát ez tényleg vicces - vágta csípőre a kezét Midori. - Kinevezni egy olyan lányt, aki egyetlen embert sem ölt meg... - megcsóválta a fejét. - Kíváncsi lennék, miért...
- Én inkább nem - húzta el a száját Kenta, s inkább Tatsuya kérdésére koncentrált. - Azt hiszem, igen lennie kell. De azt nem tartom valószínűnek, hogy minden egyes településen van valaki. A zsúfoltabb helyeket kerüljük. Ennyi. Remélem ezt Natsukiék is észben tartották.
Midori elhúzta a száját. Valószínű... Ahogy ismeri a két lányt... Most már még jobban aggódott miattuk.
- Net meg... ahol van wifi. Ezt éreztem legkevésbé feltűnőnek. De ha van jobb ötletetek legközelebbre... - széttárta a karját. - Nem akarok betörni valaki lakásába, ha nem baj...

- Isten ments! - vetette el az ötletet Tatsuya. - Még a végén rajtakapnak, és egyenesen repülünk a karjaik közé! Nem, jó lesz, amit mondtál. Maradjunk távol a zsúfoltabb városoktól, mindenhova nem küldhettek embert. És csak remélem, hogy bárhol is ért partot az a hajó, ott kezdik a kutatást, lehetőleg minél messzebb innen! De ezek szerint vagy nem találták még meg azt a teknőt, vagy megtalálták, és szokás szerint titkolóznak. Elég sok kérdést vethet fel az emberekben egy rejtélyes módon felbukkanó üres hajó, a fedélzetén vérnyomokkal. Mert gondolom, nem csak én nem álltam neki takarítani ott a belső helyiségben...

- Biztos? - kérdezett vissza a fiú. - Minél többet kéne pihenned. Enni, meg aludni, ennyi... Nem nagyon van más dolgunk. Szerintem a többiek is leginkább azt várják el, hogy túléljük. Szóval...
Anyám, ennyi hülyeséget összehadoválni. Mi ütött belé?
Lehunyta a szemét.
- Szeretlek... - súgta halkan a levegőbe.

Kenta nekiállt elrámolni a laptopot, míg Midori kiszürcsölte a maradék teájukat is. Aztán hamarosan fizettek, és elindultak visszafelé a buszmegállóhoz. Félelmeik ellenére az út során sem történ semmi. Eltekintve attól, hogy az erdőben, a sötétben kószálva Midorinak majdnem sikerült megismételni a Tatsuya lába elé omlós jelenetet. De Kenta féltékeny típus, úgyhogy még idejében elkapta.

Yuuka enyhén félredöntötte a fejét és onnan nézett a lehunyt szemű Benawira. Majd hirtelen gondolt egyet és közelebb araszolt.
- Én is téged... - súgta vissza, mikor már a fiú közvetlen közelébe ért, majd egy gyors csókot lehelt a másik ajkaira. - Ígérem, hogy rendbe jövök... valahogy muszáj lesz - ő is lehunyta a szemét, és csendben hallgatta a sötétséget és Benawi lélegzetvételeit.

Benawi meglepetten nyitotta ki a szemét, aztán halványan elmosolyodott. Magához ölelte a lányt.
- Tudod mit? - szólalt meg halkan. - Ha nem baj, én egyik kicsit alszom... Aztán majd kinézünk mi van... Pihenj még te is... Ha meg este nem tudsz aludni... Majd kitalálok valamit, amivel lefáraszthatlak. Mármint... agyilag! - tette hozzá gyorsan.

- Te... szerintem forduljunk vissza... - lesett körbe Kazushige.
- Miért? - fordult társa felé Hiroshi. - Még nem tévedtünk el.
- Az lehet, de az a folyosói lámpa igencsak pislákol, én pedig rühellem a sötétséget. Szóval gondolj, amit akarsz, de én nem megyek arra!
Hiroshi elgondolkodva figyelte Kazushige arcát. A srác nem hazudott, tényleg kissé szorongva lesett a folyosó irányába.
- Hát jó - adta meg magát Hiroshi. - Akkor irány vissza. Hátha van valami érdemleges változás.

Yuuka egyből érezte, hogy vér szökik az arcába, de igyekezett rejteni pirulását. Az az utolsó megjegyzés.. jesszus! Még jó, hogy azt a kiegészítést hozzátette, de így akarva-akaratlanul is eszébe jut a 'másik' változat.
Nem, nem! Itt most kizárólag csak pihenésről van szó! Lehet, hogy annyira már tényleg nem álmos, de Benawi másként most nem fog aludni, ugye? Nem mintha ez olyan nagy mártírkodás lenne.
- Rendben... - felelte valamennyire leküzdve zavarát. - A pihenés nem árthat, sőt.

Nobu felkapta a fejét a léptek zajára.
- Te egyre rondább vagy - csóválta meg a fejét. - Hogy fogsz így felszedni valami jó nőt?
- Chh... - ciccent megvetően Shinji. - Nem vágyom rá...
- Épp erről beszélek - sóhajtott fel Nobu, s figyelte, ahogy a srác leül nem messze.
- Te is elég gondterheltnek tűnsz - próbált témát váltani a fiú, de Nobu nem hagyta magát.
- Miért nem alszol?
Shinji egy ideig némán nézett maga elé.
- Mert nem akarok álmodni.
A másik némán emésztette a szavakat.
- Talán nem ártana... Ennyit megengedhetsz magadnak.
Várt valamiféle válaszra, de csak nem érkezett.
- Nem a te hibád... - mondta aztán halkan Shinjinek.
- Nem érdekel. Halott. Nem számít miért. Nincs többé.
- Így van. De te élsz. Látszólag...
Shinji sziszegve engedte ki a levegőt, s a karfára könyökölt.
- Azt akarom, hogy éljen... Hogy... hogy csak egy rossz álom legyen... hogy ébredjek végre fel...
- Lehetetlen - rázta meg a fejét Nobu.
- Tudom. De azt akarom.
- Fogadd el, kérlek. A te érdeked. Neked van jövőd Shinji! Azzal... azzal nem mondod azt, hogy nem szeretted őt, ha élsz, érted?!
- Még mindig szeretem... Sosem fogom elfogadni...
- Mért jó neked ehhez ragaszkodni? - nézett rá szinte könyörgőn a másik. Shinji könyökölve meredt maga elé. Mintha valami sokkal messzebbit nézne, ameddig a szoba határa tart.
- Vissza kell őt kapnom...

Hát... nemigen tud már visszaaludni... Mindegy, akkor akár fel is kelhet, már úgyis estefelé jár. Úgyis kíváncsi arra, mit alkottak, amíg aludt.
Daisuke lerúgta magáról a takarót, kinyújtóztatta tagjait, majd az ajtó felé indult. Ám nem maradhatott sokáig magára a folyosón, hamarosan felbukkant Hiroshi és Kazushige. Ezek szerint nem slisszolhat el sehova sem észrevétlenül...
- Ó... - vette észre őt Hiroshi. - Üdv... Jól alud...?
- Nem - vágta rá Daisuke és már meg is indult a folyosón. Út közben mégis eszébe jutott, hogy kicsit bunkóbb volt, mint szokott. Na jó... - Azért köszönöm kérdésed - fordult vissza. - Megyek is, megnézem, mi történt itt.
Kazushiga és Hiroshi tanácstalanul összenéztek, majd egy vállrántás után megindultak a srác után.

- Egészen besötétedett már - fürkészte a környéket Tatsuya. De legalább némi nyugalommal töltötte el, hogy már nem járnak messze.
- Ó, csak nem félsz a sötéttől, Ikeda? - vigyorgott Shouri.
- Ne-em! - vágott vissza Tatsuya, de azért amennyire csak lehetett, elhúzódott Shouritól, nehogy a fiúnak valami rossz ötlete támadjon és megszívassa.
- Fiúk, kérlek, ne most... - szólt rájuk halkan Haruka. A lány hangját hallva még Shouri is elfojtotta újabb megjegyzését. - Különben is megérkeztünk...
- Haruka... - szólalt meg végül Tatsuya. - Minden rendben?
- Persze, miért? - villantott rá a lány egy nem túl őszinte mosolyt.
- Nem, semmi... csak olyan...
- Furcsa vagyok? Nem, szerintem nem. Olyan vagyok, mint eddig. Na, gyerünk befelé, ez a sötét nekem sem tetszik.
Azzal már ment is be a bunkerbe. Tatsuya és Shouri komoran összenéztek mögötte, és most kivételesen nem ellenszenvet éreztek a másik iránt. Mindkettejük arcáról le lehetett olvasni némi aggodalmat. Tatsuyáéról többet, Shouri arcáról kevesebbet, de azért ott is jelen volt.

Midoriék alapból is pár lépéssel le voltak maradva, a lány mégis azt érezte, hogy Kenta szelíden visszahúzza.
- Mi...? - kezdte meglepetten, aztán a fiú halk csitítását meghallva elhallgatott.
- Lehet, hogy egyedül vagyok, de nekem tetszik ez a sötét.
Ha tetszeni nem is, de Midori is hálás volt, így legalább nem látszott a pirulása.
- Mit... tervezel? - kérdezte óvatosan, bár volt egy erős sejtése. Nem is tévedett.
- Szerinted gyerekek vagyunk, Kenta? - szólalt meg halkan, ahogy ajkaik elváltak.
- Te mit gondolsz?
A lány egy rövid ideig fontolgatta a választ.
- Nem lehetünk. Lehet, hogy papíron azok vagyunk, de...
- Papíron halottak vagyunk, ezt ne feledd.
Midori az ajkába harapott.
- Ja...
- Nézd, kétségtelenül olyan dolgokat kell megtennünk, amik még felnőtteknek sem lenne könnyű. Ne törd azon a fejed, mit szabad és mit nem. Egyenlőre. Még meg kell találnunk a helyünk. Most még én se tudnék válaszolni.
A lány lassan bólintott.
- Na gyere, menjünk be mi is! - vonta maga után a fiú.

- Napsugaras jó estét - szólt Daisuke, mikor belépett a helyiségbe, ahol Nobuék tartózkodtak. Válaszra sem várva indult el az egyik ülőhely felé. Egyetlen szempontja az volt, hogy azért a lehető legtávolabb üljön le a párostól. Ó, pedig milyen jó is lenne most Nobut cseszegetni... De nem, most nincs kedve. Biztos így is nagyon aggódik szegény. Bár Namit már egészen kezdte megkedvelni, kár lenne, érte. Viszont ha másfelől nézi, akkor a lány több kis titkát megtudta, viszonylag rövid idő leforgása alatt. De azt mondta, nem árulja el senkinek sem. Hmm... mivel járna jobban?

- Hello... - köszönt unottan Shinji. Nobu csak némán biccentett. Egy szemöldökrándítással vette tudomásul, hogy Daisuke az, de most különösebben ez se érdekelte. Csak hívjatok már, basszus...
- Haza kéne menned... - hallatszott a folyosó felől.
- Majd délelőtt benézek - hangzott az ideges felelet -, nem akarok... - Emiko hirtelen elhallgatott. - Ó! Hahó, hogy vagytok? Minden rendben?
- Remélem... - sóhajtott Nobu, hátrafordulva Emikoék felé. - Várjuk a többieket...
A lány vetett egy aggódó pillantást Shinji felé. Úgy tűnik legalább már az emberi társaságot nem találja visszataszítónak, de...
- Voltál orvosnál? - kérdezte tőle közelebb sétálva.
- Minek? - rántotta az meg a vállát.
- Nem nézel ki túl jól...
- Hajjajj, na ezt megkaptad, osztály legsármosabb fiúja-kun - ingatta a fejét Nobu. - Azt hiszem el fogom bitorolni a címedet...
Shinji felhorkant.
- Te? Ezzel a termettel, az életben nem...
- Mintha a magasság számítana! - vágta csípőre a kezét Emiko.
- Ó, nocsak? Neked bejön Nobu? - vigyorgott Shinji. - Hmm, na majd verekedjétek le Namival...
- Általánosságban értettem - felelt a lány szúrós tekintettel. - És ne tereld a témát! Pihenj le!
- Azt csináltam eddig - rántotta meg a vállát a fiú.
- Hát nem látszik... - felelte a lány, s kezdett egyre dühösebb lenni a válaszul kapott unott tekintettől.
- Jellemző, pasik... - csattant fel, s karon ragadta Shinjit. - Márpedig most velem jössz, és addig őrködök melletted, amíg el nem alszol! Holnap meg berángatlak az orvoshoz. Istenem, mért hiszitek azt, hogy ettől annyira vagányok vagytok...
Shinji elégedetten mosolyodott el.
- Hmm, szóval addig őrködsz mi? Így már vágom, mire megy ki a játék... Mondhattad volna rögtön, szívem...
- Pofa be! - pirított rá a lány, miközben egy arcizma se rendült, s maga után rángatta a fiút. - Ha azt hiszed, hogy csupán ennyivel zavarba hozhatsz, nagyon kevés vagy...

- Hupsz... - kerekedtek el a belépő Hiroshi szemei a jelenetet látva. Kicsit lehalkította a hangját és úgy folytatta: - Álljunk egy kicsit arrébb, Kazu...shige, a végén még elsodor ez az érdekes páros.
Kazushige megfogadta a tanácsot, és csak akkor szólalt meg újra, mikor már a heverők felé oldalaztak.
- Nem is tudom... Szerinted összeillenek...?
- Szerintem halkabban, nem tudom, mi lesz, ha meghallják...
- Üdv mindenkinek! - lépett be Haruka a helyiségbe, utána nem sokkal pedig Tatsuya és Shouri közeledett. Békésen egymás mellett...?! Mi a franc van itt...?
- Na jó, kezdek összezavarodni - csóválta a fejét Hiroshi, miután kinyögött egy köszönésfélét. Legalább az egyik csapat visszatért. - Először Shinjiék, most ez... Mi lesz még itt?

Nobu bizakodóan pillantott fel, aztán halk sóhaj kiséretében lehorgasztotta az orrát. Csak ők? ...
- Hahó! - harsant Midori élénk hangja is. - Namiék még nincsenek itt? - komorodott el aztán ő is.
- Nyugi... - csitította Kenta. - Ők messzebre mentek, majd jönnek...
A lány lassan bólintott. Ez nem túlzottan nyugtatta meg. Nobura pillantott, s látta, hogy őt se túlzottan. Uff, talán nem kellett volna azt előtte pedzegetni. Kérdőn fordult vissza Kenta felé. Várjanak itt kinn? A fiú már egész jól kifejleztette a gondolatolvasás képességét.
- Gyere - hívta halkan. - Abból semmi jó nem fog kisülni, ha ülünk és szugeráljuk az ajtót, hallani fogjuk, ha visszajöttek.
A lány óvatosan biccentett. Ez igaz, de ha most ők kettesben lelépnek... Abból se fog semmi jó kisülni... Mégis hagyta magát. Néha nagyon tudták vonzani a "rossz" dolgok.

- Ezen már meg sem lepődök - nézett a távozó Midori és Kenta után Hiroshi, majd visszafordult Kazu felé. - Nos, tehát... Te hogy döntöttél? Beszélsz az otthoniakkal?
- Nem igazán tudom - nézett rá tanácstalanul a másik. - Egyelőre azt szeretném megtudni, hogy sikerrel járt-e a csapat, de... most nem igazán olyannak tűnnek, mint akiktől ezt meg akarom érdeklődni. Haruka olyan... szokatlanul komor, a fiúk még furábban, Kentáék... izé... felmentek várakozni, ezek után most kihez forduljak? Majd megvárom, amíg maguktól megered a nyelvük...
- Majd jövök - indult meg a folyosó felé Haruka.
- Hova mész? - nézett utána Shouri.
- Csak a mosdóba - vont vállat a lány. - A teázóban nem akartam kimenni. És igen, egyedül is menni fog, nem kell elkísérned.
Shouri összevont szemöldökkel nézett barátnője után.
- Nem lesz ez így jó... - mormogta halkan.

Midori fáradt sóhajjal csüccsent le a matracára. Azon már meg se lepődött, hogy Kenta kérdés nélkül mellette termett. Brrr... Sötét... Ehhez képest kinn világított minden. Így csukott ajtónál meg... Tényleg semmi fény nincs, ami beszűrödik az ajtó alatt az egy vicc... Na, majd megszokja a szeme. Várakozva pillantott a fiúra, vagyis oda, ahol az arcát sejtette.
- Na most mit tervezel? - kérdezte kicsit rosszalló hangon.
- Ugyan már... - simította meg a haját a fiú. - Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere...
Midori halkan felnevetett. Nem, mi? Én is ettől féltem. Mindjárt leállunk itt activityzni, és persze Kenta a mondjam vagy mutassamból, az utóbbi mellett döntött... Érezte, hogy a fiú közelebb akarja húzni magához. Ijedten lerázta magáról a kezét.
- Ne! Ez így túl gyors, nem gondolod?
- Túl gyors? - kérdezett vissza a fiú. - És akkor az hajnalban mi volt?
Kínos csend.
- ... - Kenta lehangoltan sóhajtott. - Tévedés... igaz?
- Nehh... nem... Én nem ezt mondtam!
- Hát?
- De elsiettük, mert... - elbizonytalanodott. - Mert...
- Miért? Mert nem így lenne normális? Nézd Midori, annyira mindegy, mit várnak el az emberek, mondtam már! Csak az számít, hogy neked mi jó! Ha te se bánod, én se bánom, akkor így kellett lennie. Ennyi.
Midori hallgatott egy ideig. Maga sem tudta mi zavarja, kutatott hát a gondolataiban, hogy megmagyarázhassa Kentának, amit még ő se ért.
- Nem tudok mit kezdeni vele. Nem tudom hova tenni. Én még... nem voltam felkészülve ilyesmire - Jajj Kenta, csak nehogy félreélrtsd! - Szeretlek, és veled akarok lenni! ... és még... kívánom is, hogy megérints, csak... Nem rohanunk sehova, nem igaz?
Kenta végigfeküdt a matracon, s lehunyta a szemét.
- Persze - felelte, nem túl meggyőzően. Midori is leheveredett mellé, és a mellkasára hajtotta a fejét.
- Ne haragudj rám... - mondta halkan.
- Nincs miért haragudnom - felelte a fiú, a lány oldalán pihentetve a kezét. Igyekezett lehiggadni. - Sajnálom - mondta aztán, ahogy összeszedte a gondolatait -, nagyon nehéz visszafognom magam.
Midori erre képtelen volt válaszolni. Nekem is. Mégse érezném most helyesnek. Nem tudom mért. Csak nem.

- Nem gondolod komolyan, hogy ilyen egyszerűen, azt fogom csinálni, amit mondasz? - kérdezte Shinji. - Lehet, hogy hozzá vagy szokva, hogy minden szavadra ugranak, de ki kell ábrándítsalak, nekem van önálló akaratom.
- Arra próbálsz utalgatni, hogy Benawiéknak, talán nincs? - sziszegte Emiko.
- Ugyan! - legyintett ironikusan Shinji. - Bár, tudod... - tért vissza az előbbi mondatára. - Ha arra gondolsz, amire én, lehet róla szó... - s már nyúlt is a lány felé. Akárhogyis, Emiko temperamentumához tényleg nem volt hozzászokva. Dühös sziszegéssé fojtotta feljajdulását.
- Felejtsd el a hülye poénjaid! ez tényleg bejön valakinek? Hihetetlen...
- Mi lenne, ha... - nyögte ki a fiú résnyire szűkített szemekkel. - Auff... nagyon hálás vagyok - maszírozta fájós csuklóját.
- Legközelebb eltöröm a kezed, ha hozzám mersz nyúlni!
- Lehetőségem sem volt hozzád nyúlni... - dörmögte az. - Mindenkivel iylen durva vagy?
- A magadfajtákkal? Nyilván.
- Cöhh, nem szívlelsz, mi? - kérdezte, s unottan dőlt végig a matracon. - Ichiru miatt?
Emiko halk hümmögést hallatott.
- Az, hogy Ichiru se bírt téged csak annyit jelent, hogy mindketten nehezen viseljük a felfuvalkodott hólyagokat...
- Akkor minek vagy itt? - kérdezte a srác. - Mazochizmus, mazochizmus?
- Nincs jobb dolgom... - felelte hidegen a lány. - Most pedig kuss, és aludj...
- Más ezt altatódallal szokta...
- Énekeljek? És még te emlegetted a mazochizmust... - csóválta a fejét a lány.