9. fejezet - Melyben már rég kinn vannak, de...

- Én...? Ugyan... - pirult el halványan Yuuka. Ezzel a folytonos pirulással is kéne már valamit kezdenie... Van erre valami ellenszer? Jöhet ennyiszer zavarba egy ember...? - Én csak próbálkozok...

Kenta keserűen elmosolyodott.
- Nincs mit...
Visszadőlt a matracra. Annyira haszontalannak érezte most magát. Valahogy meg kéne próbálnia elvonni Tatsuya figyelmét, de az ég világon semmi sem jutott eszébe. Talán majd... ha elindulnak ki az országból. Az egy újabb kemény próba lesz, biztosan veszélyes, úgyhogy... Nem lesz idejük ilyesmin gondolkodni.

- Egész jól próbálkozol - nevetett halkan Benawi. - Na jó... - kelt fel mellőle, s szelíden megsimította az arcát. - Hagylak aludni most már. Pihend ki magad!

Daisuke most még nyugodt volt, és egyelőre bele sem akart gondolni, hogy mi vár rá holnap. Talán tényleg jobb lenne idebent maradnia és kicsit remetéskednie. Úgysem nagyon tűnne fel a népnek - kivéve Shourinak -, akkor meg? Vagy ki kell találnia valami anti-Shouri mechanizmust. Mivel lehetne megzsarolni, hogy békén hagyja...?

- De te is - mosolygott Yuuka. - Tényleg Shinji szobájában aludtál? Bátor ember vagy. De örömmel látom, hogy még élsz és egyben vagy. És csak úgy hagyta?

Benawi elhúzta a száját.
- Nem sok választásom volt... Ő akart velem beszélni, gondoltam akkor már én is kihasználom egy kicsit... De tudod, ha választhatnék, inkább kihagytam volna az egészet. Alvásostól mindenestől. Shinji nagyon idegesítő ember... És nem válogatja meg a szavait... És ami a legbosszantóbb, hogy ezek mellett néha mégis igaza van... Nagyon bele tud trafáni... - megcsóválta a fejét.

- Szeretnéd kifejteni, vagy ez inkább olyan "hagyjuk inkább a témát" dolog? - kérdezte tétován Yuuka.
Mit mondhatott Shinji, aminek puszta említésére is így reagál Benawi? És egyáltalán... tényleg akarja tudni? Mármint tudni szeretné, de tényleg muszáj így firtatnia a dolgot...? Lehet, hogy tényleg nem akar beszélni róla...

A fiú megrázta a fejét.
- Főleg Emikoról volt szó. De inkább nem részletezném - Csak ennyi mondott. Egy apró puszit adott a lány arcára, aztán átsétált az ágához - vagyis Ichiruéhez -, s ledőlt. Igazán fáradt nem volt, de Yuukát most már jó lenne hagynia. De legalább elterelte a figyelmét Sayuriról.

- Jó éjt... - köszönt el Yuuka és beburkolózott a takarójába.
Emikoról? Mit akarhat Shinji Emikotól...? Lehet... lehet, hogy Sayuri után máris talált magának egy új célpontot? Nem lehet ennyire... ilyen... De akkor mi lehet még a háttérben? Bár most jobb lenne aludni...
- Szép álmokat...

Natsuki meglepetten emelte fel a fejét. Elaludt? Oppáá... Igen, Eizan itt van mellette. De alszik... Ó a fenébe... Pedig msot már egyáltalán nem érzi fáradtnak magát, fura... Mennyi lehet az idő? Óvatosan lemászott a matracról, s a mobilja után kutatott.
MENNYI?!
Fél nyolc... Az... az... csak reggel lehet! Basszus! Tényleg rendesen bealudt... Hupsz...

Nami fáradtan nyöszörgéssel nyújtóztatta ki karjait. Lassan megmozgatta a nyakát is, pislogva a monitorra pillantott, majd megropogtatta az ujjait.
Midori álmosan ült fel a matracában. Nagyokat pislogott, aztán felkászálódott, s a lány mellé mászott. Elkerekítette a szemét.
- Egész este dolgoztál?
Nami elmosolyodott, s megrázta a fejét.
- Nem, csak ahogx felébredtem, újra nekiláttam.
- Ó!
Midori reménykedve hajolt a gép felé, de csalódására Nami felkelt mellőle.
- Megyek, lezuhanyzom, meg reggelizem valamit – mondta a lány, miközben hosszú haját kontyba kezdte igazgatni. Midori értetlenül pislogott rá, feleletet azonban nem kapott néma kérdésére. Elégedetlen nyüszörgéssel ült a laptop elé, s el akarta indítani a félkész filet, de Nami hangja megállította.
- Most ne nézd meg!
Kérdőn nézett hátra.
- Nem véletlenül hagytam abba. Valami nem jó, de… zúg a fejem. Talán a forró víz alatt majd ihletet kapok – mosolygott halványan. Midori csalódottan biggyesztette le az ajkát. Megvárta míg a lány kilép az ajtón, aztán újra a gép elé fordult. Na és? Megnézi eddig hová jutott. Majd meghal a kíváncsiságtól! Felvette a fülhallgatót.
- Hé… - nyílt az ajtó. Nami lesett vissza. – Vannak fázisok mikor nem érdemes belenézned. Tudom, hogy nincs sok esélyem megfékezni a kíváncsiságod, de csak csalódást okoznék. Az ilyesmit nem jó folyamatában megnézni, egy részlet itt nem olyan, mintha a kész állapotából hallgatnál meg egy részletet. Ez még csak töredék. Teljesen más a hatás. Akkor érdemes csak meghallgatnod, ha elkészült.

Eizan mocorgásra ébredt. Máris reggel lenne? Álmosan fordult át a másik oldalára, ahelyett, hogy kinyitotta volna a szemét. Különben is... egyáltalán mikor aludt el? Ismét hupsz. Észre sem vette, hogy bealudt. Vajon Natsuki is tényleg aludt, vagy csak tettette? Ha az utóbbi, akkor nemsokára úgyis megkapja a magáét, hogy megvárakoztatta, utána ráadásul még el is aludt...

- Ó, felébresztettelek? - kérdezte Natsuki. - Ne haragudj... Este meg... bealudtam mire visszaértél... azért se... - motyogta bűnbánóan. - Nagyon haragudtál?

Emiko szokása szerint már korán talpon volt és a konyhában sürgölődött. Mire elkészült pár szendviccsel már lassan szállingózni is kezdtek az emberek.

- El sem tudod képzelni, mennyire felhúztál - nyitotta résnyire a szemét Eizan, majd elmosolyodott. - Dehogy haragudtam, hogy haragudhatnék ezért? Érthető, hogy fáradt voltál, én sem vettem észre, hogy elalszok.
Közben gondolatban elégedetten bólogatott Natsuki szavaira. Ez az, tehát nem csak tettetett! Akkor ok.

- Nem érdekel, most itt hagyjuk - nézett le a még nagyban szuszogó Ichirora Hiroshi. - Reménytelen. Elég hamar visszasüllyedt a korábbi szintjére, a szigeten bezzeg egész jól tartotta magát. Na jössz? Együnk valamit, meg még Natsukival is kell beszélnünk.
- Oké - állt talpra Kazu. - De tényleg nem fog megorrolni ránk?
- Nem hinném. Addig is tervezgethetünk, hogy hogyan hozzunk rendbe. Bár az alvás már egész jó jelnek tűnik...

Hayate már kezdte unni, hogy csak az oldalán aludhat. Igen, kisebb gondja is nagyobb jelenleg ennél, de akkor is... hosszú távon már kicsit kényelmetlen. Persze mást úgysem tud csinálni, meg alapjáraton nem egy kényes fajta, szóval lényegében mindegy. Viszont már elvileg reggel van. Talán fel kéne kelni. Nobu vajon rendbe jött már, vagy még mindig tart nála a "nem akarok látni senkit"? Kicsit később hozzá is benézhet.

Natsuki sietve talpravegődött, s a ruhái után nézett. Klassz, végre felveheti, amit kinézett mára! Furi lesz nadrágban...
- Igyekszem, hamar ébredni, még el kell kapnom négy szökevény pasast... - morogta öltözés közben. - Nem hiszem el, hogy maguktól nem voltak képesek hozzám tolni a képüket... Kapnak is a fejükre majd... Mindenesetre te nyugodtan pihenj még egy kicsit - nézett a fiúra befejezve az öltözést. Úgyse lépek le búcsú nélkül - mosolygott rá.

- Oké... el is várom...- süllyedt bele ismét a párnájába Eizan, de lopva még figyelte, amint Natsuki a ruháit hajkurássza.
Négy pasast, mi? Én már nem is vagyok elég? Hehh, na jó, értem én. Várjunk csak... "Lépek...?" Már megint ez az egyes szám... Tényleg egyedül akar menni? Na ne... Akkor viszont jobb lenne mielőtt neki is felkelnie.

Shinji nem túl kellemes ébresztőben részesült reggel. Eégsz konkrétan egy nagy párna találta képen.
- Mi a szar...? - támaszkodott fel álmosan, ahogy kikaparta a képe elől a kedves ajándékot.
- Te itt maradtál?! - ripakodott rá Nobu. - Ki mondta, hogy a szobámban aludhatsz?!
Válaszként visszakapta a párnát, hasonlóan "finomkodón".
- Hé! Én sebesült vagyok oké? Nem csinálhatod ezt... - dobta vissza a párnát, bosszúból.
- Én is! - vágta rá Shinji, mire Nobu felnevetett.
- Igen, na és hol?
- Háttöö... - gondolkodott el Shinji - valahol tudom, hogy eltalált Ichiru... Emlékszem... Hol is? Á... itt kell valahol lennie... Emlékszem, hogy Sayuri bekötözte... Nagyon aggódott... Látod, nekem is voltak azért vészes dolgaim!
- Ahha... - fintorgott Nobu. - Képzelem... De ne térj ki a téma elől! Húzzá' már a szobámból!
- Jól van, jól van - passzolta vissza sokadjára a párnát. - Úgyis éhes vagyok már... - zsebredugott kézzel indult kifelé. - Neked is enned kéne valamit most már...
- Ahha... - morogta a fiú.

Emiko pihenésként bekapott még egy mochit. Nahát, ez tényleg fincsi, ki csinálhatta? Na majd körbeérdeklődik, ahogy jönnek reggelizni. Ó, hátha Natsuki tud róla valamit. Megkínálta a szendvicsekkel, s míg a lány evett, utánakérdezett az édességnek, de semmi információja nem volt. Kár.

Tatsuya feltámaszkodott és felvette szemüvegét. Hát sokkal többet nem lát így sem... Kenta vajon ébren van már? Kicsit fülelve hallhatta a fiú szuszogásán, hogy még nem. Akkor viszont halknak kell lennie, hagy aludjon még. Úgyis le akart így reggel zuhanyozni, talán még nincsenek annyian ébren. Akkor hát irány a fürdőszoba.

- Szép jó reggelt! - lépett be a konyhába Hiroshi, mellette persze Kazu lépkedett. - Látod, mondtam, hogy akkor itt lesznek, ha már a nappali üres.
- Ennyien vagyunk? - mérte fel a terepet Kazu. - Azta... keltünk már ilyen korán? Sőt, most még Ichirot sem kellett arrébb tenni az ajtó elől. Amúgy az eddigieket látva egy kis kajával életre tudnánk kelteni.
- Az biztos. De majd később.
Közben tudatosult benne, hogy Natsuki is itt van. Ó tényleg... Akkor már nem sokat halogathatják. Mondjuk a sminkelős részt kihagyja a kis beszámolójából, az biztos...

Nami gondterhelten sétált vissza Midori szobájába. Talán meg kéne könnyebbülnie, de... kicsit elsiette a dolgokat, és ezzel most jó nagy galibát csinált... és nem kevés kellemetlen percet Nobunak. Akármennyire reggel is van, és akárhogy elküldte is a fiú tegnap este, most bemegy hozzá, amint átöltözött... Na nézzük, mit hozott Natsu...
És persze előbb Midori 'hülye' kérdéseire is válaszolnia kell majd... Nagy sóhajjal lépett be az ajtón. Inkább megelőzi, és elmondja maga.

Natsuki fejét ingatva nézett végig a fiúkon.
- Pedig lassan kéne. Késődélelőtt el akarok indulni, és ha nem meséltek, bizony itt ragadtok... Te kitaláltál már valamit Emiko?
A lány felkapta a fejét.
- Oh, hát... Nem maradhatnánk annyian, hogy... hm... nem sodornám bajba Benawit, csak mondd, hogy Ichiru barátja.
- És ha rákérdez, hogy hol húztuk meg magunkat? Vagy minek jössz velünk?
- Nem csípem ezt az országot - rántotta meg a vállát. - Ezt teljesen nyugodtan elmondhatod. Azt meg, hogy hol vagytok... Ezt csak nem vagy köteles elmondani, nem? Vagy ennyire kiszolgáltattál mindenkit neki?
- Nem! - rázta meg gyorsan a fejét a másik lány, kissé felháborodottan is. - Még telefonszámot se adtam meg, hogy ne követhessen le... És nem is hívom soha a saját mobilomról... Semmit sem mondtam...
Emiko bólintott.
- Akkor ennyi.

- Ó, a másik jómadár - húzta össze a szemét Natsuki.
- Mit csináltam már megint? - pislogott ártatlanul a belépő Shinji.
- Mit nem... - sóhajtott Natsuki. - Nem meséltél nekem...
- Jó-jó - intette le a lányt. - Előbb megreggelizek - mondta "hagyjál már" hangsúllyal.

- Nem is biztos, hogy kell Ichiro - legyintett Hiroshi. Nem csak az volt a cél, hogy ne ébresszék fel a fiút, hanem hogy ne vegyék rá megint az emlékezésre. Majd ő helyette is elmond mindent. - Előbb jöttem ki nála, de szinte rögtön találkoztunk, és nem említett semmi különöset addig. Majd összefoglalom helyette is.
Hupsz, tényleg... még egy ici pici részlet, amit esetleg elfelejthet megemlíteni. Mondjuk hogy a barlangban volt egy bizonyos időpontban...

Midori sóhajtva dőlt végig az ágyon, ahogy Nami elhagyta a szobát. Hát... akárhogyis... így se, úgy se tűnik boldognak. És Nobu? Talán így neki könnyebb lesz? Az a baj, hogy semmit sem tehet értük. Sóhajtva kászálódott fel újra, s ő is a ruhái után nézett. Kimegy ő is, hátha Kenta már felébredt.

Hayate kérdőn nézett körül a nappaliban. Üres...? De hát ilyenkor már itt kéne lennie minimum pár embernek, nem? Akkor meg hol...?
Felkapta a fejét, mikor Eizan haladt át a helyiségen, majd szinte egyből a konyha felé tartott, talán észre sem vette őt. Most ennyire a gyomra után megy, vagy egyszerűen csak tudja, hol vannak a többiek? Akkor hát Eizan követési mód bekapcsolva.

- Oké - bólintott gyanútlanul Natsuki. - Akkor tényleg jelen van mindenki, akit még faggatnom kell.
Shinji csak enyhén vonta fel a szemöldökét, és kezében két szendviccsel igyekezett feltűnésmentesen kioldalazni a helyiségből.

Tatsuya elégedetten látta, hogy a fürdő még nem foglalt. Helyes, nagyon helyes. A korán kelők öröme. Azért valahogy jeleznie kéne, hogy itt van. Basszus, miért nincs itt egy tábla vagy valami... Akkor meg? Na jó, a kilincsre rakja a pulcsiját, hátha veszik az adást. Reméli...
Most pedig... Hö...? Ez meg mi a szar? Mik ezek a cuccok itt? Mint egy csatatér. Várjunk csak, ez nem Shourié...? Ez kész... Vajon ő csinálta? Mindegy, ő mindenesetre lezuhanyzik és nem takarít utána, ha már ilyen disznóólat hagyott maga után. Most nem azért, de nem így kell ruhát mosni...

- Szabad? - nyúlt Kazu egy szendvicsért, majd megköszönte a reggelit. - Ráér amúgy a szendvics után? - nézett kérdőn Natsukira. - Vagy essünk túl rajta közben?

Nami a legminimálisabb esélyt se akarta megadni Nobunak, hogy elküldhesse így mellőzve mindenféle kopogást lépett be a - tulajdonképpen közös - szobájukba.
- Ébren vagy? - kérdezte halkan, ahogy közelebb lépett. A fiú hangosan felnyögött.
- Ne, ne mondj semmit! - kérte a lány, s leült mellé. - Nem akarom, hogy megint elküldj... Nem akarom megnehezíteni a dolgod, csak... Van amiről beszélnünk kell. Csak beszéljük meg, utána... utána úgy fogok viselkedni, mint egy átlagos osztálytárs, jó?
A fiú némán bólintott.
- Jó... - vett egy nagy levegőt. - Sajnálom Nobu, kicsit... kicsit kétségbe voltam esve tegnap... Nagyon-nagyon megijedtem és... és annyira esztelenül cselekedtem... Elkapkodtam...
Meggondolta magát? Mégsem... illetve... mégis megszüli? Képtelen volt nyugton maradni, sietve felült az ágyban, s szemeit a lányra függesztve hallgatta őt. Namit zavarba hozta a tekintet ezért elfordította a fejét.
- ... én... én mégsem vagyok terhes, csak... csak azt hittem... de nem... nem is voltam... Bocsáss meg, én nagyon... nagyon hülye vagyok, hogy rögtön rádzúdítottam... Mindezt nem kellett volna átélned, ha... ha...
Nobu meglepetten pislogott a lányra. Akárhogyis... valahogy érezte, hogy lelohad a lelkesedése. Pedig... ez most mennyi teher alól mentesítette... És egyiküknek se kell, hogy bűntudata legyen. Mégis...
- Nem vagy? - kérdezett vissza halkan. A lány megrázta a fejét.
- Nami... Én... komolyan mondtam. Még most is úgy gondolom. Ha... ha gyereket várnál... vagy vártál volna... én fel akartam volna nevelni. Vigyázni akartam volna rátok - szólt komolyan. Nami összeszorította a száját. Lassan bólintott.
- Értem. De... nem ment volna. Nem mert nem akarod, vagy nem vagy elég elszánt, csak... Jobb ez így... Én örülök... nagyon...
- Aha. Akkor jó... - válaszolta a fiú. Nami szomorúan nézett rá. Ő...? Nem örül? Ő... ennyire akart egy gyereket? De... miért? Ez akkora felelőtlenség! És annyira... Nobu...
- Akkor... mi most... - nézett rá kérdőn a lány. A fiú bólintott. Nami idegesen tördelte az ujjait. Mindketten ezt akarják... Mért fáj akkor ennyire?
- Szeretném, ha boldog lennél, Nami!
A lány bólintott.
- Én is szeretném, ha te is...
- Rendben leszek - mosolygott kissé eröltetetten a fiú. Nami megint bólintott. Aztán lassan felállt, de mivel a fiú nem mondott semmit, őmaga pedig képtelen lett volna anélkül megszólalni, hogy elő ne törjenek a könnyei, inkább kisétált a szobából... vagy ahogy megbeszélték... az életéből...

- Ahogy gondolod - mosolygott rá Natsuki. Őmaga már befejezte a szendvicsezést, s csak a falat támasztva várt. Bár ha a fiú nemleges választ ad, akkor inkább megvárja őket a nappaliban.

Midori csalódottan csüccsent le a kanapéra. Persze, sehol senki... Mindig ő kel a legkorábban.. Pff... Na jó, Nami most kivételesen beelőzte... He, az ott egy Shinji? Öö, akkor nem nyert...
- Az ott szendvics? - pislogott a lány.
- Aha - bólintott a fiú -, szerintem Emiko neked is ad.
- Azt hittem, még nem vagyotk ébren - lepődött meg a lány.
- Á, már egy csomóan ott tömörülnek a konyhában - rántotta meg a vállát.

- Na jó - vett egy nagy levegőt. Végülis nincs nagyon titkolnivalója. Nagyon tényleg nincs, legfeljebb kicsit. Közben Hiroshi is elfoglalta magát egy szendviccsel.
- Hagyd, majd kezdem én - nyelte le a szájában lévő falatot Hiroshi. - Szóval... még bent próbáltam hagyni egy aprócska, nem túl feltűnő jelet Ichironak, remélve, hogy eléggé ismerem ahhoz, hogy arra asszociáljon, amire én szeretném. És csodák csodájára bejött, bár ennek eredményeként elhagyta a kedvenc fülbevalóm. A kis köcsög... Na mindegy, a lényeg, hogy a barlangban várakoztam rá. Mondta később, hogy összefutott Sasamével még az iskolánál, de mást szerintem nem mondott. Én meg közben... - egy pillanatra elgondolkodott és kissé el is akadt. Nem, ezt tényleg nem lenne jó tudnia... - várakoztam. Igen, vártam a barlangnál, és nemsokára fel is bukkant Ichiro. Ezt egész jól eltaláltuk, mivel ő kapta a gépfegyvert, én meg a puskát. Ha éppen ölni támadt volna kedvünk, könnyűszerrel vadászhattunk volna. De próbáltuk halogatni a dolgot és közben folyamatosan azon törtem a fejem, hogy oldanám meg a végét, ha esetleg mi ketten maradunk. Súlyos gondolatok voltak, nem túl könnyű eldönteni, hogy te akarsz-e tovább élni vagy átengeded a lehetőséget a legjobb barátodnak. Ám azt hiszem... kész lettem volna megtenni, ha arra kerül a sor. Mármint nem megölni őt, hanem elérni, hogy ő maradjon utoljára. De el ne mondjátok neki, még a fejébe szállna... - halványan elmosolyodott, miközben lelki szemei előtt megjelent barátja alakja. Milyen egy idióta, meg sem érdemelné...
Kazu elkerekedett szemekkel hallgatta Hiroshi beszámolóját. Tényleg... tényleg képes lett volna rá? Közben észrevette, hogy Eizan már lépett volna be a helyiségbe, de mikor látta, mi folyik ott, inkább pillanatnyi tétovázás után megfordult és elment. Milyen toleráns, nem használja ki a helyzetet...
- Ezután elindultunk, először is északra. Nem igazán tudom, mit kerestünk vagy mit akartunk elérni, csak... mentünk. Nem akartunk túl feltűnőek lenni, ezért a tópart helyett a jó sűrű susnyásra esett a választásunk - Ichiro nem túl nagy örömére. Itt megint összefutottunk Sasaméval, ezúttal már együtt, de elment. Néha kíváncsi vagyok, mennyire álltunk tőle, hogy megtegyük, hogy harcba bocsátkozzunk... Khhm, szóval... elnéztünk a házhoz és visszafelé északon kibővültünk egy újabb csapattárssal. Himeno... - megint csak rövid szünet következett. Jajj, Ichiro, még jó, hogy nem vagy itt... Nem tudom, hogy reagálnál, és így nem szólhatsz rám, mennyit meséljek el. De nyugi, úgyis cenzúrázok. - Himeno kezdetben eléggé bizonytalan volt velünk szemben, de valahogy megértem. Adva van két fegyveres fazon, akik rejtelmes módon nem puffantják le. Úristen, meghülyült a világ! Néha kételkedtem benne, hogy tényleg jó ötlet-e, hogy velünk tart, de a végén már kifejezetten élveztem a társaságát, még én is. A hülyeségeinkkel próbáltuk feledtetni vele a veszélyt és a tényt, hogy hol is van. Úgy tűnt, egy idő után már ő sem veti meg a társaságunk, sőt... - na igen, most jön az a rész, amit kicsit kihagyok... - Talán nem kellett volna a várhoz mennünk. Lehet, hogy mégiscsak a házat kellett volna megcéloznunk, nem tudom... A lényeg az, hogy ránk találtak, szerintem nem nagyon kell ecsetelnem, ezt a részt már tudod, csakúgy, mint a végeredményt. Lehetett volna másként... Talán ha jobban figyeltünk volna rá harc után, feltűnt volna, hogy nincs olyan jól, mint mutatja. Vajon tudta, és azért nem szólt? Nem akarta, hogy aggódjunk érte... Mikor hozzánk értetek, már csak ketten vártunk rátok. Körülbelül ennyi lenne a mondanivalóm.

- Szerintem most ne zavard őket - biccentett a konyha felé Eizan, mikor Hayate jött vele szembe. A másik kérdő tekintetét látva folytatta a magyarázatot. - Natsuki épp "vallat". Na jó, igazából Hiroshiékkal beszél.
Vallat, mi? Hayate elgondolkodva nézett a konyha felé, majd bólintott. Inkább nem mondja el, milyen egy igazi vallatás. Különben sem áll szándékában többé alkalmazni hasonló módszereket, mint korábban. Még jó, hogy ezt a részét a dolgoknak nem nagyon emlegette, épp elég a többi is. Bár ha valaki kicsit belegondol, könnyedén rájöhet, hogy hát igen, az elfogott lázadókat azért valahogy beszéltetni is kell, merre vannak a társaik...

"Nincs olyan jól, mint mutatja"? Himeno számára mindigis az örök rejtélyek embere fog maradni. A hegyen nem sokat látott belőle, a Kaorival kötött különös barátsága meg... nagyon meglepte. Aztán úgy tűnt a fiúkkal is jól el volt. Pedig a suliban annyira magánakvaló volt. Olyan... olyan sose tudod mire gondol, mi érdekli, mi motiválja... Valahogy nem tudott elszakadni ettől a Himeno-képtől. És ez annyira nem illett a Kaori vagy Hiroshi által ismert Himenohoz. Kár érte. Végtére is... aranyos lány lehetett. Megnézte volna, milyen ahogy nevet a fiúk viccein, még mosolyogni se látta soha azt a lányt... És talán tudott volna mesélni dolgokat Kaoriról, amit ő sose tudhatott meg, akármennyi ideig is voltak barátok. Még Nami is többet tud róla. Ő... ő túlzottan elmerült a kis világában és még Kaorit is félrelökte maga elől... És most már... most már nem javíthat rajta. Most már hiába akarná megismerni azokat az osztálytársait, akik nincsenek többi. Kuroshi, Himeno... és Kaori is...
- Köszi - bólintott a fiúnak.

Emiko meglepetten hallgatta Hiroshit. Ha már itt ragadt, nem akart menetközben kimenni, az olyan furcsa lenne. Szóval ők is elvesztettek valakit? Meg akkor ez a Kazushige ezek szerint a szigeten nem is volt velük, csak később csapódott, már itt. Ahha... Inkább előkeresett egy nagyobb tányért, rápakolta a szendvicseket, sé megemlítette, hogy visz ki, hátha már ott is gyülekeznek, mielőtt még a másik srácot meséjébe is beleütné az orrát - még ha akaratlanul is.
Jól számította, a nappaliban többen is ücsörögtek már, bár Shinji már tömte a fejébe az előbb lenyúlt szendvicseket.

Nahát... többen vannak ébren, mint gondolta...
Hayate és Eizan is a nappaliban lyukadtak ki és helyet is foglaltak. Hát még mindig nem a legjobb arány, de azért ilyenkor reggel ez még tűrhető.
Ó, Emiko, tehát ő is ébren van. Kíváncsi lesz, hogyan viselkedik majd ma vele, hogy aludt egyet a dolgokra. Talán felé sem néz, ki tudja. Ő mindenesetre vigyáz, bár Benawi még nincs itt.

Emiko alapvetően úgy viselkedett Hayatével is mint a többiekkel. Tulajdonképpen úgy festett az egész, mintha az előző nap meg sem történt volna, mind a negatív, mind a pozitív vonulatait tekintve...

- Azt hiszem, most én jövök - sóhajtott Kazu. Kicsit még mindig Hiroshi beszámolójának hatása alatt állt. Eddig mennyi mindent nem tudott a fiúkról, most meg hirtelen megvilágosodott. Most pedig ő jön. - Én igazából egyszer sem voltam egyedül. Na jó, ez így nagyon nem igaz, mert később már igen. De rögtön az elején még az első tornyos csapathoz csapódtam és egy darabig jól is mentek a dolgok, úgy tűnt, minden rendben lesz. Szerintem erről a részről már úgy nagyjából értesültetek, vagy legalábbis összeraktátok magatokban. Nem volt... abban a pillanatban nem volt túl nagy felüdülés abban a csapatban lenni, főleg miután megindult a vádaskodás és mindenki mindenkit gyanúsított. Miután végleg szétváltunk, én lemásztam kelet felé a hegyről egy viszonylag stabilnak tűnő ösvényen. Bevettem magam az északi házba, ami a sziklák között van, csakhogy nem számítottam váratlan látogatókra. Vagy... talán mégis, és bizonyára már elég gyanakvó is voltam a történtek után, ezért... igen, bevallom, elbújtam. Ez van. Igen, és utólag örülök, hogy így tettem. Nami és Nobu ugyanis elég ijesztőek voltak, főleg amiről beszéltek. Nem volt túl biztató hallani, hogy hány emberrel végeztek máris. Amint alkalmam nyílt rá, sietve elhagytam a házat. Nem tudom, hogy csináltam, hogy nem vettek észre, mindenesetre élve jutottam el onnan. Kicsit pihentem a ligetben, majd megindultam lefelé a sivatagban. Itt találkoztam össze a tornyos csapat másik tagjával, Hayatével. Folyton azt vártam, mikor csap le rám, hogy mikor végez velem, de... nem tette. Meglepő módon nem. Pedig... pedig biztos voltam benne, hogy így lesz, hogy nem élem meg a reggelt. Elég elbóbiskolnom, és abban a pillanatban vége. De akkor... miért jött oda önként hozzám? És miért védett meg, mikor ti közeledtetek? Teljesen összezavart. Most már tudom, hogy könnyűszerrel kicsinálhatott volna, de nem tette. Ekkor bukkantatok fel ti a kis kereső expedíciótokkal, ő meg eljátszotta a homokszörnyet és így találkoztunk. Itt fonódik össze a történetünk...

Natsuki bólintott, s igyekezett nem túl fásultan előadni a szokásos dumáját.
- Köszönöm neked is! Akkor most megyek és levadászom Shinjit. Így vagy úgy, még eldöntöm... - kacsintott a fiúra. A nappaliban csak egy gyors mosolyt vetett Eizanra, de utána igyekezett rögvest a feladatára koncentrálni. Mindjárt vége az egyesszámú kellemetlen résznek. Vajon most lesz túl a rosszabbján, vagy az csak akkor jön, ha mindezeket neki kell továbbadnia?
- Hát, már csak te maradtál – sétált Natsuki Shinji mellé, s kivételesen finom hangon beszélt hozzá. Tudom, hogy nehéz… de neked is túl kell esned rajta… Shinji persze bevágta a szokásos sértett fejet, de azért felkelt a fotelról, s követte a lányt egy csendesebb helyre.
- Szóval, az kell, hogy mit csináltam a szigeten? – kérdezte. – Hát jó. Rögtön az elején megszólított Kenta, kért, hogy segítsek a tervében, de nemet mondtam. Nem is voltam benne biztos, hogy működhet, nem is volt kedvem, meg egyébként is más terveim voltak, inkább mentem tovább egyedül. Hajnalig semmi különös nem történt, egy házban átvészeltem, míg nem megjelent Yuki, elég zajosan, úgyhogy inkább leléptem a saját biztonságom féltve.
Megrántotta a vállát, mintha nem érdekelné az egész, de valahogy a mondatszerkezetei elárulták, hogy nem így van.
- Aztán délben meghallottam, hogy meghalt, hát… ez van, nem lepett meg annyira. Fogtam magam, és felmentem a toronyhoz, ahol szép nagy csapattal találkoztam, de ez se tartott sokáig. Még Nomiya is elég bizalmatlanul fogadott, és mielőtt lett volna időnk beszélni, meghalt ő is, meg Minami-chan is. Ja, meg akkortájt futottam össze Sayurival is. Hát ugye, nem sok kedvem volt a konkrétan vérfürdő után maradni, úgyhogy inkább továbbáltam. A tópartnál futottam össze újfent Sayurival, meg Ichiruvel… Eltartott egy darabig míg értelmezni tudtam a történteket, mert a kedves utóbbi barátunknak feltett szándéka volt kicsinálni engem… Hát… sose bírtuk egymást, de hogy ekkora idióta legyen… A lényeg, hogy megmentette Sayurit Tesshintől, aztán végülis mi se nyírtuk ki egymást, azt hiszem, talán Sayu közbelépése miatt. Ichiru lelépett, mi meg úgy döntöttünk egy darabig együtt maradunk. Pár órásra nyúlt. Én… - Shinji megakadt, nem így tervezte, nem akart magyarázkodni, érintőlegesen sem akart az érzéseiről beszélni, de… Miért…? – én… szerettem volna még vele maradni, de… megijedt… félt, hogy majd talán elárulnám, vagy ő engem, vagy… ki tudja. Azt hiszem amiatt, hogy összefutottunk Sasamével, ő meg mindenféle baromságot vágott a fejéhez, mert volt valami kis összetűzésük a legelején. Valami kis hülyeség… De Sayu nagyon kiakadt utána… és… és lelépett tőlem. Nem mertem visszatartani, féltem rámtámadna, és… nem akartam harcolni ellene… A francba… Fel kellett volna vállalnom ezt a kockázatot… Azt is, hogy esetleg megsebez, én úgyse bántottam volna… A francba, a francba…
- Nem tudhattad – rázta a fejét Natsuki. – Ne hibáztasd magad, utólag minden olyan nyilvánvalónak tűnik, de ott… Nem tudhattad…
Shinji felnevetett.
- Ne mondd már, hogy téged az ilyen hülyeségek vigasztalnak!
Natsuki az ajkába harapott.
- Egyébként nem sokkal később találtam rá újra. De már haldoklott. Utána egyből a toronyhoz mentem. Előtte is… együtt is odatartottunk, hogy megkereshessünk pár embert és… és onnan lehet legjobban belátni a szigetet. Hát tartottam magam az úticélhoz, meg hát megígértem Sayurinak, hogy megkeresem Yuukát. Ez után már tudsz mindent. Ennyi a történet.
- És Kaori? – Natsuki nem tudta megállni a kérdés.
- Tessék? – pislogott a fiú meglepetten.
- Elengedted Kaorit és Midorit!
Shinji elmosolyodott.
- Te mondtad az előbb. Nem tudhattam… Utólag minden olyan nyilvánvalónak tűnik – válaszolta hidegen, s magára hagyta a lányt.

Hayate kifejezéstelen arccal eszegetett egy szendvicset. Na igen, ő is kb erre gondolt. Nem harapja le a fejét, nem vág hozzá semmit, de semmi különös. Bár nem is nagyon várt más reakciót, miért is várna... Nem, tényleg, egy kicsit sem. ... Lehet, hogy jobb lenne benéznie Nobuhoz. De mi van, ha megint jól kivágják? A francba már, hogy semmi sem jó. Ő hallgassa meg, meg ne menjen el meg hasonlók, de mikor ő menne, hogy beszéljen vele vagy valami, úgysem értheted alapon jól elküldi. Jó, lehet, hogy tényleg nem érti, de akkor is. Mást várt volna. Másrészről... Nobunak sem túl könnyű, főleg most. Talán tényleg hagyni kéne őt is kicsit.

Tatsuya immár frissen és üdén lépett be a szobájukba. Hmm... Kenta még mindig alszik...? Akkor ismét csendben, csak csendben. Gyorsan felkap valami tisztábbnak tűnő ruhát és már megy is.

- Na, kész is vagyok - perdült be a nappaliba Natsuki, s remélte mosolya ezóttal tényleg nem eröltetett. Még kicsit zsong a feje Shinji pofátlan kitérője uán, de... mit is várt... tőle mit várt? - Hát, még maradt egy kis időm indulásig... - jegyezte meg Eizannak.

*** Egy héttel később ***

- Visszajöttem! - futott be Natsuki mosolygósan a legújabb találkozóról. Persze Eizan szokás szerint aggodalmas tekintettel fogadta. A lány visszafogta magát, és nem ugrott a nyakába, nyupán lehuppant mellé. Hmm... Kivételesen egész sokan vagyunk a nappaliban. Emiko hátul veszekszik Shinjivel. Yuukáék mintha beszélgettek volna az imént, persze most mindkettő les rám, mint Rozi a moziban. - Hiába nagyon szép vagyok... Vagy csak a jövőjük érdekli őket? Á, kizárt! - Nobu magában ücsörög, és szokás szerint csak szótlanul néz ki a fejéből, gondosan kerülve a Midorival beszélgető Nami tekintetét, ugyanúgy mint a lány... Ehh... Ezek valami fogadást kötöttek, hoyg az nyer, aki tovább kibírja, hogy tudomást se vegyen a másikról? Mazochista barmok... Egy hete folyton ezt csinálják... Nem baj, legalább nekünk Eizannal kiegyensúlyozott a... z életünk. Jé, meg Hayate is épp most futott be, remek...
- Eljött az ideje, hogy meghozzuk a végső döntést - dőlt hátra, s komolyan nézett a jelenlevőkre. - Ugyanis holnap találkoznunk kéne vele, mindannyiunknak és... nem jövünk vissza ide. Lehet, hogy csoportokra kéne bontani, a biztonság kedvéért, hogy ne legyünk feltűnőek... Majd kitaláljuk még. A lényeg, hogy azt mondta utasításokat kapunk, hogy juthatunk el a járműhöz amivel kivisz bennünket. Na, ná, hogy semmi konkrétumot nem mondott. Űrcirkáló, tutaj... semmi... Szóval... én még mindig azt mondom, hog akár csapda is lehet. Sajnálom, hogy nem tudok biztosabb lehetőséget felkínálni. EL kell döntenünk elfogadjuk-e, és ha igen, hogyan találkozunk holnap. Meg van a hely, az idő, kérdés hányan megyünk el. És hol várnak a többiek. Itt nem tanácsos. Valahol viszonylag közeli elérhetőség kell. És persze ki kell találni mi mindent vihetünk magunkkal, ami még feltünésmentes. Szóval... tényleg csak a legszükségesebbeket. - Emikora pillantott. - Nincs rajtad kívül egy lány se, ugye azt mondtad? Szívás... Kire hadjam a ruháim? Tök cukik...
- Ó nyugi - vigyorgott a lány. - Vannak itt hugocskák, nővérkék, marhára fognak örülni. Szerinted én honnan szerváltam ennyi ruhát mikor betoppantatok?

- Már holnap? - vonta föl a szemöldökét Hayate. Furcsa... ez a bázison töltött egy hét mintha elröppent volna (izé... XD), most meg máris itt vannak az indulás küszöbén. Hát... neki nincs túl sok cucca, legalább ezzel nem lesz gond. - A csapatokra bomlás viszont tényleg tanácsos, különben valószínűleg rögtön az elején búcsút mondhatunk bárminemű tervnek. Mert hiába indult annak, nem hinném, hogy elhinnék azt, hogy osztálykiránduláson vagyunk. Főleg nem kísérőtanár nélkül. Bár megoldható, de... biztosabb a szétoszlás.

Nem messze tőlük épp Hiroshiék hármasa közeledett a folyosón. Az említett Hiroshi és Kazu meglehetősen borongós kedvében volt, legalábbis az arcukra valami hasonló volt írva.
- Ki vele, mit akartok tőlem? - kérdezte sokadszorra is Ichiro. - Mik ezek az állandó pillantások meg ezek a hangulatváltások?
Kazu és Hiroshi összenéztek, de válasz helyett csak egy-egy lemondó sóhaj szakadt fel belőlük. Bármivel is próbálkoztak, Ichiro valahogy mindent mindig kiszúrt! És a legrosszabb benne az, hogy úgy tette tönkre a csapdáikat, hogy ő maga közben észre sem vette! Beépített veszélyszenzora van ennek, vagy mi a fene?!

- Hát... - tárta szét a kezét Natsuki. - Napról napra kockázatosabb maradnunk. Nem akarom bajba sodorni Emiko csapatát, vagy... hogy is kéne hívnom benneteket... - pillantott segélykérően Kyoichire. A fiú legyintett.
- Mindegy, mindegy, csak vigyétek már innen ezt a nőt, mert szeretném, vége nyugodtan széjjelhányni a cuccaim a báris különböző ponjain, anélkül, hogy bárki rám szólna...
- Most már nagy a szád, hogy lelépek, mi? - fordult oda emelt hangon a lány.
- Izé - húzta össze magát a srác - Most jut eszeme, hogy azt ígértem, ma korán hazamegyek... Sziasztok! Holnap reggel még beugrom! El ne menjetek addig!
- Pff... - morgott a lány. - Tudnám mi a jó a rumliban, sose fogja megtalálni a cuccait... Meg arra is kíváncsi lennék, melyik idióta dugította el a múltkor a wc-t... De hogy még egyszer nem takarítok utána az százas...

Daisuke kis híján félrenyelte az üdítőjét, de tényleg csak kis híján. Ha így tett volna, azzal könnyen elárulja magát. Tényleg, végülis túlélte azt a bizonyos reggelt, sőt, még most is itt van. Talán mégiscsak jó ötlet volt zálogot szedni Shouritól, mielőtt kidobta volna a cuccait. Hehehh, azt hiszed, hogy rövid időn belül visszakapod? Hát nem, nagyon nem. Esetleg ha már jóóó messze leszek tőled, feladom postán. Vagy szimplán közszemlére teszem. Sose felejtem el, milyen fejet vágtál...
Elégedetten sóhajtott egyet és ismét belekortyolt az üdítőbe. Tehát holnap. Már úgyis kezdett itt unatkozni, nem nagyon volt mit csinálnia egyedül és a többieket sem lehet mindig baszogatni. A főzéssel meg úgyis leállt, legalábbis már nem üzemi mennyiséget termelt, csak magának. Tényleg, vajon van jövője ennek a főzőcskézésnek?

Haruka már egy kérdő pillantást sem vetett Shouri felé, mikor belépve a nappaliba a fiú szokás szerint dühösen meredt Daisukére, majd tüntetően elfordította a fejét. Már egy hete ez ment... Ha találkoztak a sráccal, mindig jött a mérges tekintet, a másik fél részéről pedig az elégedett vigyorgás. Pont mint most. Bakker, annyira érdekli, hogy a mi a jó történt, de hiába kérdez rá, semmi érdemleges reakció. Valami akkor lehetett, mikor Shouri visszaköltözött, legalábbis azóta produkálja ezeket a tüneteket. Bár... ha Daisukénél kérdezne rá, akkor valószínűleg kapna választ - még ha egy kicsit kiszínezettet is, de mégiscsak válasz. Egyszer úgyis kiszedi valamelyikből.
Észrevéve Tatsuyát elmosolyodott. Egy hét... A dolgok egész jól kezdenek elrendeződni, legalábbis úgy tűnik. Bár kezdetben lehetetlennek tűnt, de mintha a dolgok mégis elkezdtek volna visszacsúszni a régi kerékvágásba. Csak legyen tényleg így. Bár úgy tűnik, Tatsuya már tényleg elrendezte magában a történteket, már ő sem olyan távolságtartó. De lehet minden tényleg olyan, mint régen? Vagy ha nem is, legalább hasonló...