10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Ashida elgondolkodva figyelte a férfi vonásait. Megtagadhatna tőle minden információt, hisz megvan rá a felhatalmazása. De ha minimálisan megtud valamit, talán segítőkészebb lesz, mert jobban félti az utasait, és nem nézi majd seggfejnek a modoráért. Legalábbis annyira. Bár mindegy, nyíltan úgysem merné hangoztatni.
- Felmerült a gyanú, hogy a hajóján minimum egy nem kívánatos személy tartózkodik, és könnyen meglehet, hogy nincs egyedül. Nem csak egy ilyen szökevényt keresünk, bár feltételezni sem mertük volna, hogy elhagyták az országot. Az utaslista áttekintése után vagy tisztázódik a gyanúm, vagy... kénytelen leszek pontot tenni ennek az igencsak kényes ügynek a végére. Amennyiben beigazolódik a sejtésem, arról tájékoztatom és számítok a további együttműködésére.

- Igen, tudom... - bólintott Hayate. - Ő nem tehet semmiről, csak belekeveredett az egészbe, ráadásul pont úgy, hogy segített nekünk, vagyis Hiroshinak. Ha megtudja ezeket az információkat... Nem tudom, mivel nem ismerem, így nem tudom, milyen reakcióra számíthatnánk tőle, és még mindig nem tudom, hogy pontosan milyen kapcsolat fűzi Morinagához. Mondjuk ha a mentorának tartja, vagy a példaképének... Hát nem hiszem, hogy szépen sülne el a dolog.

- Azta, jól is hangzik! - csillant fel Haruka szeme. - És tűzvörös, hmm. Tetszik! Az enyémnek ezüstös színe van. Először kicsit furcsának tűnt, mert nem nagyon hordtam még ilyen színű cuccot, de már egész jól megbarátkoztam vele. Ó tényleg... az szerintetek nagyon gáz, ha... nem ér földig...?

- Ez rendkívül súlyosnak hangzik - mondta némi aggodalommal a férfi. - Számíthat minden segítségemre. Cserébe viszont kérném, hogy a lehető legdiszkrétebben járjon el. Ide pihenni jöttek a vendégeim és... semmiképp sem szeretném, ha ezt megzavarnák. A listát, akkor még a délután folyamán átküldetem a szobájába.

- Nem, nem úgy hangzik, mitn ami úgy fog - sóhajtott Nobu. - Akkor... majd valamikor látjuk egymást! - búcsúzott. Hát akkor irány Shinji szobája. Vajon Nami tudott erről? És ha igen, miért nem említette neki? Ez elég fontos dolog...

- Nem hinném - rázta a fejét Emiko. - Láttam már rövid szoknyában mászkáló nőket.
Yuukára pillantott. Hű, de csendben van...

- A diszkréció nálam is lényeges szempont - bólintott elégedetten Ashida. - Nem szívesen keltenék felzúdulást, és nem szívesen tudatnám az illetővel, hogy sejtem a kilétét. Akkor elveszteném a nálam lévő előnyök egy részét. Előre is köszönöm a segítséget. Úgy látszik, felesleges hangsúlyoznom, mennyire sürget az idő, mert bizonyára Ön is érzi a nyomását. Várni fogom a listát. Az esti gála során talán lesz módom tudatni, mire is jutottam. A legközelebbi viszont látásra!

- Rendben, kösz, hogy átjöttél - nyújtott kezet Hayate. - Remélem, sikerül balhé nélkül tisztázni ezt az ügyet, bár kérdés, hogy mennyire lehetne úgy alakítani, hogy senkinek se legyen baja belőle.

- Remek! Akkor nem lesz gond - bólogatott vigyorogva Haruka. - Annyira nagyon szerencsére nem rövid.
Yuuka közben megérezve magán Emiko tekintetét felkapta a fejét.
- Ó, csak... ahogy titeket hallgatlak, próbálom magamban erősíteni az elhatározást, hogy mégis melyik ruhához húzzak. De gyanítom, hogy tényleg a krémszínű lesz az, talán tudat alatt azért is tartogattam eddig.

- Rendben - bólintott a férfi. - Reméljük a legjobbakat...
Elgondolkodva pillantott az óceán felé. Na szép... De nem valószínű, hogy gond lesz belőle. Figyelmeztesse őket, vagy ne? Nem kéne, hogy megijedjenek, és meggondolatlanul cselekedjenek. Csak feltűnést keltene az is, ha megpróbálják terjeszteni az információt. Nem. Jobb, ha hallgat. Egyenlőre... Eddig szépen megúszták. Csak egy szó erejéig sétált vissza a hídra, míg kijelentette, más dolga akadt, aztán elsietett intézkedni.

- Ó, értem - bólintott Emiko. - És abban kényelmesen is érzed magad, jól hangzik.

- Szóval akkor most manikűr? - nézett a lányokra Yuuka, majd tovább sorolta a tennivalókat. - Utána meg ruháért menés, fodrász, smink, és akkor már lassan gála is. Hmm, jó kis tömött nap lesz ez a mai...

Ashida a szobája felé vette az irányt. Úgy döntött, inkább ott várja meg a listát, hogy rögtön megtehesse a következő lépést. Érdekes keresgélésnek ígérkezik, és ha sikerrel jár, nem is lesz kicsi a jutalma.

- Az ebédet ne felejtsd el! - emelte ki a legfontosabbat Emiko. - Ó, és itt is vagyunk - nagyot sóhajtott. - Felkészültetek?

Shinji mogorván húzta a fejére a párnát. NEM! Nem érdekli ki az, nem megy ki! Nem akar beszélni senkivel, kurvára nem kell most a letolás! Senki sem fogja fel, hogy ez szükséges volt?! Valahogy ki kell jutni annak az istenverte országnak a szorításából, ő csak a szabadságukat teremtette meg! Mit számít milyen áron?! Öltek is már érte, pont neki akarnak szemrehányást tenni?! A picsába... Nem tett semmi rosszat!

Haruka nagy levegőt vett, majd bólintott.
- Fel! - emelte fel a fejét. - Készen állok, bármi is vár az ajtó mögött. De annyira csak nem lesz szörnyű... Oké, akkor rajta!

Tatsuya unottan dobolt ujjaival a térdein.
- Oké, most már azért jól vagyok - motyogta magában. - Ki kéne találni valamit... Vagy inkább ne erőltessem? Ehh, ha legalább tudnám, hol van Kenta...

Emiko mosolyogva indult meg előre. Nem igazán ismerte a lányt, de a reakcióiból ítélve talán pár dologban hasonlítanak. Végülis, őt se sűrűn látta szoknyában mászkálni.

Kazushige csodát várva járkált a fedélzeten. Ha Hiroshival sikerült összefutnia, akkor majd talán Ichiroval is sikerül. Lenne miről beszélniük, főleg a reggeli után... Azért kíváncsi, mindebből mit lát a fiú. Azért sejtette, hogy azért ő többet tud nála Hiroshi mostani állapotáról, azért is akarta mindenképpen elcsípni. Talán még sikerül is, hisz végül is reggel sem számított Hiroshira.

- Kezdek lassan megéhezni - pillantott fel Ayumu a mellette ácsorgó fiúra. - Te hogy vagy vele?
A füle mögé igazította az elülső tincseket, hogy ne zavarják.

- Már én is kezdek hajlani az ötletre - bólintott Hiroshi. Végső soron egész kellemesen telt ez a pár óra. Csak maradjon ilyen a nap és az út további része is! - Akkor lassan vegyük arrafelé az irányt.

- Oké, több ökörség nem jut hirtelen eszembe - tárta szét a kezeit Ichiro. - Basszus, mennyi hülyeséget összehordtam megint...! De remélem, legalább az unatkozásodnak sikerült vele véget vetnem.

- Oké! - mosolygott a lány, és szelíden megfogta a fiú kezét. - Menjünk!

- Annak sikerült - legyintett nevetve Miharu. - Te aztán tényleg nem vagy semmi. Tudod, szeretnék kicsit újra gyerek lenni, hogy én is csinálhassak veletek ilyen abromságokat. Mondjuk... nem feltétlenül a striptízelésre gondolok...

- Ne aggódj, biztos neked is találnánk valamit - vigyorgott Ichiro. - Veszélyes hármas a miénk. Kíváncsi vagyok, hogy bírtad volna idegileg egy-egy ilyen hülyeségünket élőben. Hmm... bár ki tudja, talán még mindig nem úsztad meg. Sok minden előfordulhat...

- ... igen, köszönöm. És kérem juttassa el ezt erre a szobaszámra. A lehető leghamarabb!
- Igenis uram!
A kapitány fáradtan indult vissza a szobája felé. Most cseppet sem volt kedve visszatréni a hídra. Inkább ledől egy kicsit.

Tatsuya csendben és teljes nyugalomban ücsörgött a fedélzeten. Kellett már ez a kis levegő, nagyon is. Talán ez volt a baja, ki kellett szellőztetnie a fejét. De lassan meg ebédidő, sőt. Haruka vajon visszaért már? Na mindegy, ő elindul kajálni és vagy összefutnak, vagy nem.

- Remélem tesztelhetem a tűrőképességem - mondta a lány őszintén. - Hmm... mondd csak, te... nem érzel valami... furcsát?

- Furcsát...? - ismételte homlokráncolva Ichiro, ahogy sietve körbekémlelt a szobában. Még bele is szimatolt a levegőbe. - Mármint szagot? Vagy mit...? Nem tudom, mire gondolsz?

Nocsak, már megint egy Hiroshi! Egy talán kevésbé gondterheltebb és... és nem egyedül érkező Hiroshi! Ó, ezt a lányt látta korábban is mellette, de... de akkor nem kézen fogva jöttek...! Ez volt a baja...? Valami szerelmi bánat vajon? De ha így is volt, úgy látszik, sikerült elrendeznie.
Kazu sietve hátrébb húzódott. Oké, most nem zavarja őket, ha már ilyen jól elvannak. Legalább végre látja Hiroshit is mosolyogni, és most nem csak kényszerből...

- Akár - mondta a lány. - Vagy valaminek a hiányát. Például... nem érzek semmiféle kajaszagot! Pedig erősen azt sugallja a gyomrom, hogy már délutánba váltottunk!

Ó jee, végre szünet! És nem felejtette el, nem ám! Már csak ki kell várnia, hogy Natsuki is szabaduljon, mert nem tudja, hogy az pontosan mikor is van. De tud várni, most van egy kis ideje. Irány a büfé!

- És tényleg! - ellenőrizte az időt Ichiro. - Ahha... Tehát igazából ez arra vonatkozott, hogy hozzak kaját, igaz? De tökéletesen egyetértek, most hogy mondtad, rám is rám tört az éhség. Észre sem vettem, hogy már ennyi az idő...!

- Mit együnk? - nézelődött kíváncsian a lány. - Jajj, olyan rég volt időnk rendesen leülni, nem csak úgy átrohanni egy büfén, és most itt sorakozik a sok készétel, jobbnál jobban kinézve... Huhh, ez érdekes mondatszerkezet volt, na mindegy... Szóval? Mire vágysz?
Pirulva kapta vissza a tekintetét a pultra.
- Mármint... - motyogta zavartan, aztán inkább az ajkába harapott és elhallgatott. Hirtelen olyan furán bizsergett a keze a fiú kezében.

Ashida már alig várta, hogy felhangozzon szobája ajtaján a kopogás. Igyekezett, hogy ne mutatkozzon ki izgatottsága, mikor átvette az oly nagy fontossággal bíró küldeményt. Mennyi is az idő? Még bőven ráér, a felesége úgyis egész délután szépítkezik majd. Helyes, senki sem fogja zavarni. Ha meg éhes lesz, majd rendel valamit. De most fontosabb dolga van az evésnél.

Hiroshi próbálta elfojtani mosolyát. Úgy tűnik, Ayumu is elég hamar rájött, mi is lenne a válasza egy hasonló kaliberű kérdésre. Mi lett volna, ha ki is mondja? Nem, nem. Akármilyen aranyos is, ha zavarban van, nem kínozza azzal, hogy még jobban zavarba hozza.
- Hmm, itt tényleg minden van, mi szem-szájnak ingere - nézett végig ő is a választékon, és csak nem tudta teljesen eltüntetni azt a mosolyt. - Leginkább az a szép kis vegyestál tetszik, de az a szezámmagos paníros hús is igen csábító. Mit gondolsz, szimpatikus valamelyik? De nyugodtan nézhetünk mást is, szerencsére nem vagyok válogatós.

- Hozz nekem joghurtos rántott sajtot - nézett könyörgőn a fiúra. - És sültkrumplit is szerezz mellé! Finom a joghurtos saláta, de most nem csak egészségeset akarok enni... Úgy se kell már vigyáznom az alakomra... - jegyezte meg kissé durcásan.

- Joghurtos mit...? - meresztette a szemeit Ichiro. - Ööö, oké, én hozok, bár elég bizarrul hangzik. De ha azt mondod, jó, lehet, hogy kipróbálom. Előtte persze megnézem, hogy milyen fejet vágsz, mikor megkóstolod.

- A szezámmagos nagyon jól hangzik! - kereste meg az említettet Ayumu is a szemével. - És akkor te meg eheted a másik félét és majd az enyémbe is belekóstolhatsz!
Minden mi szem-szájnak ingere? Huhh... Érezte, hogy felforrosodik a bőre, és mintha a tenyere is csúszósabb lenne a fiú kezében. Ez... ez... annyira durva! Mármint nem rossz értelemben, csak...!

- Te se szereted a sajtot, vagy mi? Ehh... - legyintett egyet. - A japánok nem tudják mi a jó! Bezzeg az amcsik milyen kis kreatívak! Majd meglátod! Nem oylan visszafogottak, mint mi... Hál' istennek...

- Áll az alku! - bólintott szinte gondolkodás nélkül Hiroshi. Most valahogy... teljesen olyan érzés volt, mintha az az Ayumu állna mellette, akit először megismert. Még mindig ugyanúgy zavarba lehet hozni, csakhogy... most még élvezi is. Akiraként igyekezett kímélni a hasonlóktól Ayumut, de már akkor sem ment tökéletesen. Most viszont nem tudja majd annyira visszafogni magát, ha nem vigyáz! Gyerünk Hiroshi, csak mint egy úriember! Egy úri mi...? Oké, mindegy, csak NE siesd el! Tényleg ne!

- Annyira igazából még nem volt szerencsém hozzá - védekezett Ichiro. - Igazából csak pizzán találkoztam eddig vele, de az alapján elég fura úgy elképzelni az ízét, ahogy mondtad. Bár amennyi ismeretlen cuccot összeettem itt, ideje végre ezt is kipróbálni.

Ayumu sajnálta, hogy el kell engednie a fiú kezét, hogy hozhassa a tálcáját. Nem gondolta volna, hogy ennyire jó érzés csak egyszerűen fogni valakinek a kezét. Pedig hihetetlen érzés! Legszívesebben elkiabálta volna az egész világnak, hogy mennyire jó.

- Ha tartasz tőle, magadnak hozz mást. Majd kapsz az enyémből. És az új otthonodban majd sok-sok sajtos dölgöt sütök neked! Még valami levesszerű izét is láttam, de... nos még nem tudom, hogy kell csinálni, de megtanulom csak a te kedvedért!

Nobu dühösen vonult vissza a szobájába. Na jó, fél órája itt ácsorog, elég volt! Pedig fogadni merne rá, hogy a fiú itt van. Vagy nem... de akárhogyis, ha ott van, ha nem, nem fog bejutni... Basszus már!

- Figyelem, hogy rendesen eszel-e - kacsintott a lányra Hiroshi, miután leültek egy szabad asztalhoz. Végre... végre egy nyugodt, rendes hangulatú ebéd. És megint csak Ayumuval, de most másként. És ez a másként határozottan sokkal jobb érzés volt, már csak maga a tudat is.

A kapitány gondterhelten nézett maga elé. Már megint hol ez a lány? Annyira felelőtlen! Mászkál ösze-vissza, idehív ezt-azt, és tessék! itt a kormány egyik magas rangú embere! Hát nem hiába mondta neki, hogy vigyázzon, de ez a zöldfülű kis... Ráadásul ma lesz a gála, és... hogyazistenit! És a gálán találkozni fognak! Azonnal meg kell találnia a "lányát". Nincs jobb ötlete, ma estére komolyan meg kell "betegednie" különben mindannyiuknak lőttek! Talán szó szerint...
Sietve vágott neki a hajónak.

- Levesszerű izét...?
Hát nem hangzott túl biztatóan... De ha Miharu szerint finom, legalább tényleg megpróbálhatná. Főleg ha tényleg csak a kedvéért tanulja meg!
- Nem bánom - mosolyodott el végül. - De rendben, most még óvatos leszek és csak a tiédet dézsmálom majd meg. Aztán ki tudja, a végén még olyan kedvencem lesz, hogy hűű! Megyek is, és hozom az ebédnek valót!

- Én is téged! - hajolt előre a lány, és fenyegetően pillantott Hiroshira. Na jó... azért nála a fenyegető pillantás... azért nem volt olyannyira fenyegetőnek nevezhető. Leszámítva az elmúlt egy napot. Elmosolyodott. Örülöt hogy újra önmagának érezheti magát. Jó étvággyal kezdett vele az ebédbe, ennek örömére. Tudta, hogy még vannak gondjai, de... de még estig hanyagolja őket. Majd elalvás előtt átgondolja őket. De most... most csak Hiroshié mindene. A gondolatai is. Mert így akarja.

Ashida csalódottan állt fel a székéből, hogy megjártassa lábait. Nem... hiába keresett rá a névre, de semmi... Pedig többféle írásmódot is megpróbált, de semmi! A francba...
És mi van... mi van ha álnéven van? Bizonyára nem vállalna be a saját nevével egy ilyen utat, mert még a fedélzetre sem juthatott volna fel! De hogy a rohadt életbe jöjjön így rá?! Próbáljon meg eljátszani az eredeti névvel? Az túl egyszerű lenne... Lehet, de mi van, ha a lány is így gondolkodott, és pont azért választotta ezt a megoldást? Meg kell próbálnia újra!