8. fejezet - Aminek lusták voltunk címet adni

- Megyek, megkeresem Namit - fordult vissza a lány Eizanhoz. - Nem tudom, mennyi ideig leszek el, lehet, hogy hosszú beszélgetés lesz, lehet, hogy azonnal elküld a fenébe... Mindenesetre... - elmosolyodott - utána téged is kivallatlak - kacsintott a fiúra, ahogy kilibbent az ajtón.

Kazu maga elé engedte két barátját - milyen furcsa... nem gondolta volna, hogy ilyen hamar annak fogja nevezni őket... -, de mielőtt becsukta volna az ajtót, újabb lépteket hallott. Még kíváncsian kivárt egy kicsit, hogy az illető elvonuljon az ajtó előtt, de nem így történt. Kérdőn nézett az ajtó előtt megálló Namira.
- Ó... szia, Nami - próbálta leplezni meglepetését. - Jobban vagy? Kialudtad magad?
Nami?
Ichiro és Hiroshi érdeklődve kapták fejüket az ajtó felé. Hát ez meg...? Eltévedt volna?

- Még mindig nem értem... - szólalt meg hirtelen Benawi, a csukott ajtót támnasztva. A lány értetlen tekintetére folytatta. - Mért voltunk mi együtt? Nem is emlékszem már egészten, mért mentem utánad... Mikor észrevettelek a sötétben... nem is tudtam ki vagy, csak, hogy egy lány... Dönthettem volna úgy is, hogy nem bízom benned, és más irányba megyek, vagy... vagy hogy nem kéne, hátha megijesztelek, és rám támadsz, vagy... Vajon mi történt volna akkor?

- Már alig várom - mosolygott a lány után Eizan, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy Natsuki tényleg nincs már a konyha közelében, visszasertepertélt az előbb talált kajához, és lopott belőle még egy falatot. Jól van na, szereti a csirkét! Úgysem látja senki, csak egy kicsit megkóstolja... Na még egyet... Jól van, elég lesz, ez már tényleg pofátlanság. De ennyi talán még nem fog feltűnni senkinek.

- Csak zombi üzemmód - legyintett mosolyogva a lány -, láttam, hogy erre jöttök és... - belesett az ajtón. - Hiroshi meg Ichiro még tartozik nekem valamivel. Hahó, nem felejtettetek el valamit? - vágta csípőre az egyik kezét.

- Örülök, hogy nem így történt - gondolt vissza a történtekre Yuuka. - Bár közel voltam hozzá, hogy ijedtemben hozzád vágjam a kaszát, de... volt valami megnyugtató a hangodban. Tudtam, hogy őrültség, mert egy ilyen játékban nem sokat ér a szövetség, de... azt is tudtam, hogy egyedül nem fogom bírni, te pedig önként a segítségemre siettél, mielőtt valami nagy ostobaságot tettem volna... Nem, nem kihasználni akartalak, pusztán... társaságot. De utána sokkal többet kaptam tőled. Új esélyt.

A két fiú értetlenül összenézett.
- Mit vettél el tőle? - kérdezte Hiroshi Ichirot.
- Én?! - csattant fel a másik. - Jobb dolgom is van annál, hogy Namitól nyúljak le cuccokat. Különben is... a te füledben trónol az ő kis ékszere!
Hiroshi a fülbevalóhoz kapott. Ne... ugye nem akarja tőle elvenni? Fülbevaló nélkül ő... ő... szinte meztelennek érzi magát!
- Muszáj...? - nyöszörögte tőle szokatlan módon.
- Jajj, bazd meg, szedd már össze magad! - szólt rá Ichiro. - Csak egy ékszer.
- Nem lennék így kiakadva, ha nem hagytad volna el az enyémet a játék elején...!
- Az... az csak véletlen volt...
- Én is ezt mondanám... Na jó... - lassan a füléhez nyúlt, majd kényszeredetten kivette a kis karikát. - Nézd, milyen férfi vagyok.
- Ja, egy ékszerbuzi férfi... - kezdte Ichiro, majd rögtön el is komorodott. Egy hang rémlett fel benne, amint azt mondja, "Hiro-chan". A francba... és pont most van itt Nami, remek...
Hiroshi semmit sem vett észre az Ichiroban lezajló váltásról. Az ajtóhoz lépett és Nami felé nyújtotta az ékszert.
- Fájó szívvel nyújtom át - sóhajtott a srác. Könyörgöm, ne kérdezz rá újra a barlangra. Nem láttam semmit, nem láttam semmit... Basszus, Nobu kinyírna, ha tudná!

Nami elgondolkodva nézett a felé nyújtott fülbevalóra. Tényleg ennyire fontos neki egy ilyesmi? Milyen pasi ez?
- Na jó, ha ennyire tetszik megtarthatod. Végülis, ha rajtam múlna, otthagytam volna a szigeten... - tárta szét a kezét nagylelkűen. - És van másik is... - felsóhajtott. - Sose fogom megérteni az olyan pasikat, akik ékszereket hordanak... Ez annyira nem férfias dolog... Egyébként is... - szegezte a tekintetét a fiúra. - Hogy jutott eszedbe a táskámban turkálni? - összehúzta a szemét. - Oké, program meg vészhelyzet, de az ember azt hinné, hogy legalább azon a ponton abbahagyod a kutakodást, hogy leesik, hogy ez egy nő táskája... Őszintén remélem, hogy azért a sminkkészletem nem nyúltad le... - csóválta a fejét.

- Igazán hálás vagyok, hogy végül nem így tettél - gondolt Benawi a kaszára. Tényle, vajon a lány magával hozta, vagy...? Ő maga a hajón hagyta a kardot. Túl nehéz volt. Amúgy se nagyon tudná itt már hasznát venni. Elgondolkodva nézte a lányt.
- Én sem akartam egyedül lenni... De azt sosem gondoltam volna, hogy... Arra számítottam, hogy megnyugtató lenne, ha valakivel együtt rónám a szigetet, de... nem sejtettem, hogy... ez ilyen lehet. És még mindig nem értem, mért álltál ki mellettem... Nem tettem érted semmit, nem is ismertük egymást, még nem is adtam okot, hogy megbízz bennem. Mért nem menekültél el akkor, mikor Sorano ránk támadott? Feltartottam volna... Meghalhattál volna, ha rosszul sülnek el a dolgok! Mégis maradtál... Nem értem...

- Ki ne mondd azt a szót, hogy smink... - sötétedett el egy pillanatra Hiroshi ábrázata, utána szinte rögtön fel is derült, amit visszarakta fülébe az ékszert. - Amúgy meg kösz! Tudod, ez egy elég összetett jelenség. És igenis férfias dolog! Már amíg nem festem ki hozzá a körmeimet és nem lepkéket, csak egyszerű karikákat akasztok a fülembe... Az ékszer és én valamiképpen összetartozunk. Ezt elég nehéz megmagyarázni... Amúgy megnyugodhatsz, nem tangára vadásztam, vagy hasonló. Pont azért folytattam a kutakodást, mert rájöttem, hogy egy lány táskája. Lány egyenlő ékszer, mármint az esetek többségében. Én meg épp nemrég vesztettem el valaki révén a kedvenc fülbevalómat, ezért valahogy muszáj volt pótolnom a hiányát.

Yuuka lehajtotta a fejét. Igen, akkor legszívesebben elmenekült volna az első adandó alkalommal, hogy mentse az életét, mert Sorano majdnem egyet jelentett a biztos halállal. De mégsem futott el...
- Shin után megfogadtam, hogy többé senkit sem hagyok cserben... - mondta halkan a lány. - De gondolom, nem csak ezért tettem, hiszem szinte teljesen idegenek voltunk egymás számára. Osztálytársak, mégis idegenek. Magam sem tudom pontosan, miért maradtam... de jó döntés volt. Nem tudtam volna elfutni és hagyni, hogy meghalj értem. Végülis... végülis miattam kaptad azt a sebet. Ha nem énekeltem volna, nem találtak volna ránk és utána is próbáltál védeni. Nem nézhettem tétlenül, hogy végeznek veled...

- Hahó Midori! - köszönt az ajtóban ücsörgő lányra Natsuki. - Na mi van, töröd a fejed, mit mesélj?
- Ahm, olyasmi... - felelte zavartan a lány.
- Mondd csak... - sétált be a szobába, s lehuppant a lány mellé. - Nami... jól van? Olyan furcsa volt ma reggel, sápadt és... most alszik, azt mondtad, igaz?
- Öh... - Midori zavartan elfordította a fejét - igen... azt...
- Hé! - csattant fel Natsuki. - Ha valami baj van, jogom van tudni, a barátja vagyok én is! - fakadt ki hevesen. - Tudom, hogy nem szívlelsz engem, de Nami fontos nekem és...
Midori megszeppenten pillantott fel Natsukira.
- Nem erről van szó - rázta meg gyorsan a fejét. - Csak, én sem tudom... Látom, hogy baj van, de nem mondd semmit... Viszont szerintem... - elhallgatott. - A fenébe már, nincs jogom kibeszélni!
- Nem adom tovább - ingatta a fejét Natsuki. - Csak segíteni akarok rajta, ahogy te is! Talán együtt kifundálunk valamit!
Midorinak volt némi ellenérzése a dologgal, de nem tudta megállni, hogy ne oszthassa meg valakivel az aggodalmát.
- Szerintem... fél Nobutól... - mondta halkan. - Létezhet, hogy... bántotta őt?
Natsuki meglepetten hőkölt hátra.
- ... mért tette volna? Dehogy! Szeretik egymást, ez hülyeség!
- Igen, szerintem is... De akkor... Mért kerüli őt?
Natsuki elgondolkodva nézte a padlót.
- Veszekedtek este... Nem tudom... Talán ezért...

Nami undorodva húzta el a száját.
- Ahha... - inkább nem akarok többet tudni... Ichiro felé fordította a fejét. - Te! - mutatott rá. - Neked viszont nem engedem, hogy megtartsd! Ugye vigyáztál rá? - nyújtotta ki a fiú felé a kezét, s csillogó szemekkel pislogott rá. Ha a szigeten hagytad a kis drágámat, hát én...

- Azt hiszem a sors akarata volt, hogy mi együtt legyünk - mosolyodott el Benawi, a lány mellé sétált, s leült mellé. Vigyázva magához ölelte. - És biztos vagy benne, hogy nem akarod elérni a szüleidet? Ez az utolsó lehetőség, hogy beszélj velük, gondold át! Nem akarom, hogy emiatt szomorú légy...

- He...? - nézett értetlenül Ichiro. - Mi a francról... Ó... A lándzsa? Nos... azt benne hagytam egy katonában.
Látva Nami arckifejezését inkább mégis módosított.
- Nem... valójában itt van...
Lassan a táskájáért nyúlt, hogy kihúzhassa belőle az összehajtott fegyvert. Szeretnéd visszakapni, Nami? És hova kéred? Kar, láb, szív...?
Nem, elég legyen! Elég...
Himeno mit tenne? Bár... végülis ő is megpróbálta őt megölni... Neki meg tudott bocsátani, sőt... De Nami... ez annyira más...
Észre sem vette, mekkorát sóhajtott, ahogy sietve a lány felé nyújtotta a lándzsát. Gyerünk, vedd el, gyorsan! Gyorsan, mielőtt megint kísértésbe esnék...

Yuuka szomorúan megcsóválta a fejét.
- Nem... Már csak anya él, de... Nem, nem akarok vele beszélni. Nincs netünk, de ha tudnék, se akarnék. Nem akarok beszélni vele. Talán... még azt sem vette észre, hogy napok óta nem mentem haza. Nem mintha olyan nagyon törődött volna velem... De a hegyen te is hallhattad, mikor Sayurival beszéltem. Mikor szokás szerint mentegetőzni próbáltam...

Nami mohón kapta el a fegyvert, s boldogan szorította magához.
- Végre! Jajj, de hiányzoltál! - ölelgette gyermeki vidámsággal. - Úgy örülök, hogy nem hagytad el! - mondta a fiúnak. Nem kerülte el a figyelmét a lenéző tekintet, sem a korábbi nagy sóhaj. Mi mást is gondolhat, mint hogy milyen szánalmas, hogy egy fegyverért van így oda, mikor az emberi élet mit sem számít neki... Mikor megölték Himenot... Ezzel a lándzsával, többek közt... Bizonyára nem kis önuralom kellett most a fiúnak, hogy belé ne vágja, főleg ha már ő kényszerítette ki, hogy fegyvert vegyen a kezébe... Mégis... Sokkal egyszerűbb volt ezt a szerepet játszani... Úgy jönni ide, mintha nem tett volna semmit, úgy menni el, mintha nem is érzékelné a feszültséget, úgy mintha, nem is érezne semmit. Soha. Semmit.
- Hát kösz - intett mosolyogva a fiúknak, s kihátrált a szobából.

Benawi meglepve nézett a lányra. Csak az anyja...? Szorosabban ölelte magához a lányt. Akkor... Yuukának tényleg csak ő van... Az egyetlen élő szülője csak bántotta őt, Sayuri pedig... Szegény Yuuka, milyen életet lehetett eddig? Talán... talán te még jobban is jártál így... Leszámítva Sayuri halálát... Eddig még volt reményed, hogy talán valaha...
- Én sosem foglak elhagyni... - mondta neki halkan. - Soha...

Kazushige végre becsukta az ajtót és épp időben lépett félre, hogy elkerülje Ichiro ajtóra mért ütését.
- Ichiro! - kiáltotta Hiroshi és közelebb lépett barátjához. - Mi a szart művelsz?!
- Pont azt! - az előző ütést egy valamivel erőtlenebb követte, majd Ichiro lassan a földre ereszkedett és hátát az előbb még gyepált ajtónak döntötte.
- Ichiro... - kezdte megint Hiroshi, de utána elhallgatott. Kazu alapból nem mert szólni.
- Csak hagyjatok békén... - ölelte át a térdeit Ichiro és karjaira hajtotta fejét. - Ha már újra át kell gondolnom elejétől az egészet, legalább hagy tegyem csendben...
Hiroshi aggódva nézett össze Kazuval, és a szoba túlsó sarkába vonultak. Talán most tényleg jobb egyedül hagyni... Hogyan is gondolhatták, hogy már kezdett megbékélni a dolgok állásával...

Yuuka hagyta, hogy elvesszen Benawi ölelésében és arcát a fiú mellkasába fúrta.
- Tudom... - suttogta könnyes arccal. - Tudom...
Ebben a pillanatban elhitte, hogy tényleg így lesz.

Nobu kelletlenül nyúlt a mankójáért, s nehézkesen feltápászkodott. Meg kéne keresnie Namit. Ha nem a szoájukban van, csak Midorinál vagy Natsukinál lehet. Mi más lenne logikus? Vetett egy szúrós pillantást Daisukéra, aztán kisántikált a nappaliból. Meglepetten látta, hogy a folyosó vágáről a lány közeledik. Alszik, mi? Hát persze... Mért nincs meglepve?! A lány ijedten torpant meg, ahogy meglátta a fiút, az viszont, amennyire csak fájó lába bírta begyorsított. Midori látva az elhaladó fiút, ijedten kapta fel a fejét. Uhh, Nami után kéne mennie, hogy most még ne jöjjön ki Hiroshiéktól... De még mielőtt kilépett volna, hallotta, hogy már késő, Nobu a lány nevét ejtette ki. Aggodalmasan lépett ki a folyosóra. Tekintete összekapcsolódott Namiéval, aki félve hátrált egy lépést.
- Alszol? Hát persze... - sziszegte Nobu. - Mégis mit csináltál, ami fontosabb volt ennél a megbeszélésnél?!
Natsuki is ijedten sietett ki a folyosóra. Mi a franc már...?
- Ne érj hozzám! - húzódott ki oldalra Nami elborzadva. Natsukinak ennyi elkég is volt, egy pillanat alatt mellette termett. Ha Nami ennyire ki van, akkor...
- Mégis mit mit képzelsz magadról?! - ripakodott rá a fiú. - Azonnal idejössz, és megmagyarázod mit művelsz!
Natsuki védőn lépett a lány elé.
- Hagyd békén! - szólt parancsolón a fiúhoz, s közben érezte, hogy Nami remegő keze a vállához ér. A francba Nobu, esküszöm kibelezlek, ha bántottad őt!
- Persze, előadtad, hogy én vagyok a rosszkisfiú, mi?! - nézett gyűlölködő szemekkel Namira. - Jellemző, mért nem arról mesélsz, hogy Te mit csináltál?!
- Mert nem tetem semmit! - fakadt ki a lány a sírás határán, s remegve szorongatta a lándzsát. Menj innen... Kérlek, menj innen!
- Gyere! - ragadta meg a csuklóját Natsuki, s elkezdte visszafelé húzni a szobához. Nobu utánuk indult volna, de Midori elállta az útját. Egy darabig farkasszemet néztek, aztán Nobu szólalt meg.
- Ne hidd, hogy akadályt jelentesz számomra, ha tényleg dühös leszek! - sziszegte a lánynak, aztán megfordult, s dühösen a saját szobája felé vette az irányt. Midori aggódva sietett be a másik két lány után. Nami remegve ült a matracon, a másik lány pedig a hátát simogatva próbálta lenyugtatni.
- Jól van, semmi baj... Nem engedjük ide, jó? Nem kell... ha nem akarsz, nem kell semmit sem mondanod, csak... nyugodj meg...

- Szerintetek... - szólalt meg halkan Emiko - mit kéne tennem, ha én is jönni akarnék?
Vajon említette nekik egyáltalán Benawi, vagy... nem is tudnak róla? Lehet, hogy egyáltalán nem fogadnák szívesen... Egyébként is milyen alapon húznának határt, hogy ki jöhet a bandából és ki nem? Talán az a legegyszerűbb, ha senki... Így is bajos és pénzes ennyi emebrt kijuttatni, nem kell még plussz egy fő...

Hayate kinyitotta szemeit és Emiko felé fordult. Ő is velük jönne? Önként...?
- Először is szólni Natsukinak - szólalt meg végül. - Utána rendezned kéne az itteni dolgaidat és... megszökni otthonról. Gondolom nem szívesen mondanád meg, hova is mész. A halál eljátszása pedig nem pont a legjobb és legkönnyebb megoldás... Komolyan gondolod?

- Nem tudom... - húzta össze magát tőle szokatlan módon Emiko. - Én csak... próbálom átgondolni a lehetőségeim... Persze, ha gondot jelentenék nektek, akkor... Nem fontos...
Kenta csodálkozva nézett a lányra. Mért akarna velük tartani? Hisz őt nem üldözik... vagy? Nem, akkor az egész banda gondban lenne, de nincsenek, nem tudnak róluk. Ennyire fontos neki Benawi? Inkább vele tartana, mint hogy itt maradjon a családjával, a csapatával... Eddig úgy tűnt Emikonak szörnyen fontos ez a hely. Ilyen könnyen itt tudná hagyni? Mért tenné ezt?

- Gondot? - kérdezett vissza Hayate. - Nem, azt nem hiszem. A kérdés inkább az, hogy tényleg képes lennél feladni és hátrahagyni mindent és mindenkit?
És hogy miért...
Nem számított arra, hogy a lány felveti majd ezt az eshetőséget. Bár igazából semmit nem tud róla, nem ismeri a körülményeket, amik között felnőtt... Mi elől akarna menekülni?

- Azt hiszem, már elég erősek, hogy önmaguk is folytatni tudják... - felelte a lány, ahogy lassan ökölbe zárta a kezét. - Igen - bólintott határozottabban. - Bízom bennük.

- Értem - bólintott Hayate. - Nem szokásom belekötni mások döntéseibe, és nem is most fogom elkezdeni. Úgyhogy ez esetben... nekem nincs kifogásom ellene. Örömmel látnálak a csapatban.
"Csak azután meg ne bánd..."

Eizan idejét látta visszatérni a szobájukba. Egész büszke volt magára, hogy végülis meg tudta állni és tényleg nem piszkált bele többet a kajába. Egy ideig még várt, hátha Natsuki visszatér, de a lány is mondta, hogy talán sokáig fog húzódni a beszélgetés, tehát inkább a szoba magányában akarta átgondolni, mit is mondjon a lánynak. Úgyis kivallatja majd, nem? Hát ő is szívesen kíváncsi lenne rá, mit művelt a lány.

Emiko bólintott, aztán bizonytalanul pillantott körbe.
- És a többiek...?
- Persze, engem nem zavar! - vágta rá gyorsan Kenta, ahogy a lány tekintete egy rövid időre megállapodott rajta. - Hálásak vagyunk neked, azt hiszem ezt mindannyiuk nevében mondhatom, úgyhogy ha velünk szeretnél jönni, azt hiszem az a minimum, hogy engedjük...

Nobu a szobája sötétjében, némán bámulta a plafont. Mégis... mit művel most Nami? Most... vége? Úgy döntött dobja őt? A francba is, nincs joga ezt tenni! Csak így... Mit képzel magáról?! És úgy tesz, mintha minden csakis az ő hibája lenne... Nők...

- Ne haragudj, hogy megríkattalak! - szólalt meg halkan Benawi. - Nem kellett volna firtatnom. Sajnálom - felsóhajtott. - Még én is csak terhellek, ahelyett, hogy vidám lehetnél mellettem. Ha csak egy kis időre is...

- Eggyel több vagy kevesebb - vont vállat Daisuke. - Tőlem jöhet. Sőt, néha még fel is dobná a hangulatot. Na most megyek, üdv.
- Nem kell rá figyelni - mondta Tatsuya, mikor Daisuke szinte már elérte a folyosót. - Igenis örömmel látunk, ha úgy döntesz, hogy velünk jössz.
- Hallottam a rám vonatkozó részt! - hallatszott még Daisuke kiáltása a folyosóról, mire Tatsu csak megcsóválta a fejét. Ez kész...

- Nem - törölte meg szemeit Yuuka. - Nem te ríkatsz meg, hisz te az egészről nem is tehetsz. Nekem... nekem nem kellett volna hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok, talán ha korábban észreveszem anya gondjait, léphettem volna. Viszont nem vettem észre... De kérlek, ne mondd azt, hogy terhelsz! Ez egyáltalán nincs így! Jelenleg te vagy a legfontosabb dolog az életemben, ne így gondolj magadra...! Csak... én vagyok néha kissé labilis idegállapotban. Talán... talán nemsokára kiéneklem magamból az egészet és jobban leszek lelkileg - mosolyodott el halványan.

Emiko óvatosan elmosolyodott.
- Végülis... ugyanazt mondta mit ti, csak a saját stílusában - nevetett halkan. - Érdekes srác... Hát akkor... Átgondolom, azt hiszem... És beszélek a többiekkel... - kelt fel lassan a kanapéról, s el is indult, aztán még sietve visszanézett. - Kösz...

- Most mindenki labilis egy kicsit... - simogatta nyugtatóan a lány haját, aztán elbizonytalanodva javította ki magát - vagy... nagyon... szóval nem aggódj, ez nem a te gyengeséged, ez... normális... Már alig várom, hogy énekelj nekem! Nagyon tetszett a hangod odafenn - mosolyodott el.

- Na jó, én... jobb, ha magatokra hagylak... - kelt fel lassan Natsuki, miután több perce csak némán ücsörögtek. Nem sokat tehet a lányért, mi? Kérdőn nézett Midorira, hogy boldogul-e. Az komolyan biccentett felé. - Jól van, hát ha... kellek, akkor... keressetek csak meg... Benézzek később?
Nami lassan megrázta a fejét.
- Nem, már jól vagyok... tényleg...
- Próbálj meg egy kicsit aludni, jó? - kérte Natsuki. - Jót fog tenni!
A lány bólintott, Natsuki pedig a saját szobája felé vette az irányt. Túl szép lenne, ha csak egy valakinek is jól alakulna a dolga, igaz?

- Hmm... érdekes lenne, ha Emiko velünk jönne - szólalt meg Haruka. - Nem is gondoltam volna, hogy így dönt... De nem firtatom a döntését. Tényleg, a kis 'beszámolóink'... Öhm... Shouri...
- Nyugodtan elmondhatjuk, hogy szétváltunk és a többit is, ha erre gondolsz. Bár nem feltétlenül kell részletekbe bocsátkozni. Remélem érted, mire célzok.
- Izé... persze... - bólintott gyorsan Haruka.
Tatsuya igyekezett nem oda figyelni hanem inkább a saját elszámolására gondolt. Nos igen... érzelmek kizárva, maradjanak csak a száraz tények.

- Ha kijön az első CD-m, neked fogom ajánlani - nevetett végre a lány. - De azt hiszem, az még arrébb van. Egyelőre csak egy lány vagyok, aki imád karaokézni, saját számokról még szó sincs. Előbb még rendesen bizonyítanom kell. Vagy megpróbálok saját dalokat írni, vagy kerítek egy szövegírót. Vagy mindkettő, hisz... azt hiszem, most egy jó időre elég érzelmet kaptam, amit akár ki is írhatnék magamból.

- Ez egy jó ötlet - bólintott Benawi. - Biztos abban is nagyon tehetséges leszel. Kíváncsi vagyok... hm?
Felkapta a fejét. Léptek? Halk, könnyű, ez Emiko volt? Elgondolkodva nézett az ajtó felé. Alig pár szót váltott a csapattal. Talán ki kéne mennie és beszélgetni velük, de... Többé nem fogja őket látni. Ha elmennek, vége... Mi értelme lenne most... Akármilyne csúnya is így mondani, a sziget szépen elvágta az életüket egy ponton. Ha most pár nap erejére visszahúzna... el tudna szakadni tőlük újra?

- Na, mi a helyzet? - lesett be az ajtón Natsuki. - Felkészültél lelkiekben? - besétált az ajtón, s becsukta maga mögött. Ismét teljes sötétség... Mosolyogva sétált közelebb. Néha nem is olyan rossz ez a...
- Váhh! - kiáltott fel ijedten, s aztán - hála a matracnak - csupán tompa puffanással ért talajt. Hogyaza... ez ilyen közel volt...? Honnan ismerős ez a bénázás...? Halkan felnyögött. Ez most égő... Még jó, hogy nem láthatja az arcát... Zavartan fordult a hátára, s egészen hátra hajtva a fejét a fiú arcát kereste, de szeme még mindig nem szokta meg a sötétet.

- Talán téged is beleírlak majd párba - Yuuka kissé félredöntötte fejét és úgy figyelte Benawi vonásait. Követte a fiú tekintetét az ajtó felé, de csak elhaló lépteket hallott. Talán ennyiből felismerte az illetőt? Különös...
Különben is... dalszövegírás? Te jó ég, még sosem próbálkozott hasonlóval! Néha-néha persze eljátszott az ötlettel, meg kis részleteket fabrikálgatott is magának, de teljes dalokat sosem. Jó kis kihívásnak ígérkezik.

- Rendben - mosolygott Benawi. - Kíváncsian várom... Milyen lehetek vajon a te képzeletedben...? - kérdezte csak úgy költőien. Karját a lány derekára fonta, s vett egy bátortalan lélegzetet mielőtt hosszan megcsókolta volna.

Eizan nem bírta megállni, hogy fel ne nevessen.
- Csak nem kötődött ki neked is a cipőd? - kérdezte elfojtva nevetését. Az ő szeme már egész jól hozzászokott a sötéthez, így gyönyörűen végigkísérte a manővert, ahogy Natsuki földet ért. Közelebb hajolt a lányhoz és finoman megcsókolta. - Most már tudod, hol vagyok...

- Hmm... ezt például érdemes lenne dalba foglalni - érintette Benawi homlokához homlokát Yuuka. - Csak az a baj vele, hogy szavakkal szinte leírhatatlan... Lehet, hogy még párszor meg kell ismételnünk majd, hogy jöjjön az ihlet. Persze csak akkor, ha vállalod a múzsám szerepét.

Natsuki remegve lélegzett fel. Ennél kellemesebb útmutatást nem is kaphatott volna. Mosolyogva nyúlt hátra és beletúrt a fiú hajába.
- Szóval, akkor mesélsz nekem? - kérdezte.

- Hogyne... - lehelte halkan a fiú, s ha már a lány ilyen nyíltan bátorította, nem álltallotta valóban megismételni az előzőt. Lassan a lány pólója alá nyúlt, s úgy simogatta a hátát. Lehet, hogy ezért még kap a fejére, de hihetetlen érzés volt közvetlenül a kellemesen meleg bőrét érinteni.
- Szóval te sztár leszel kinn... - mondta a lánynak. - Ki kéne taláni valamit nekem is. Hmm, nem is tudom mihez értek... Be kéne fejeznem a sulit. Elmehetnék talán vegyszerésznek, vagy szívesen kutatnék... De valamiből előbb be kell iratkozni egy suliba. Basszus, alig tudok angolul... Érdekes lesz...

- Még meggondolom... - kezdte játékosan húzni az időt Eizan. - Na lássuk csak... Miként is sodródtam az eseményekkel, mielőtt az a szerencse ért, hogy találkoztam veled? Hmm... Legelőször Midorival futottam össze rögtön a kijáratnál. Megkérdeztem, velem tart-e, hogy azért mégse rohangáljon úgy magában, de nemet mondott. Ezután... ezután megkezdtem a 'vadászatot', amiről már beszéltem neked. Az erdőben gyorsan megnéztem a fegyverem és teszteltem is a karmokat. Utána elmentem a toronyhoz, ahol még az első tornyos csapat tartózkodott. Próbáltak marasztalni, de inkább tovább mentem. Azt hiszem, túlságosan is átvette felettem az uralmat a bosszúálló vagy mi, de... igazából csak megrémültem. Hirtelen ott találtam magam a Programban, nem voltak konkrét céljaim, hogy hogyan tovább és abban sem voltam biztos, hogy sokáig húznám, mert... nem tudom, mennyire tudtam volna magam rávenni a gyilkolásra. Kellett egy indok, egy álok, ami továbbhajtott, hogy ne vesszek el már a legelején. A torony után még egy ideig tekeregtem, összefutottam ehh... Daisukéval, utána meghallottam a híradóban, hogy akiket hátrahagytam, azok egy része halott. Rögtön elindultam vissza, akkor futottam össze Midorival is. Ekkor pedig csatlakoztam a csapathoz. Röviden ennyi...

- Tényleg, az angol... - erőltetett ki Yuuka valami válaszfélét. Meglepte a fiú érintése, bár nem feltétlenül zavarta. Legfeljebb egy kicsit csak megijedt, bár pont ő bátorította a fiút. És tényleg kellemes volt Benawi simogatása, volt benne valami, amitől megborzongott... - Legfeljebb néhány dalból meríthetem az angoltudásom. Erre eddig nem is nagyon gondoltam... A vegyész szakma pedig tényleg elég csábítónak hat és úgy hallottam, eléggé keresik is őket. Tehetséged van hozzá, az biztos.

- Te aztán értesz a tömör fogalmazáshoz. Tanítanod kéne a többieknek - csóválta meg a fejét mosolyogva a lány. Aztán elkomorodott, s az oldalára fordult. A vadászatot... utánam.
- Eizan, ha... - kezdte halkan - előbb futunk össze, lehetséges, hogy... rám támadtál volna? Ha nem beszéltünk volna, hanem előtte tudod meg, hogy én vagyok a gyilkos, akit kersel... Mi történhetett volna vajon?

- Itthon igen - mondta kételkedve Benawi -, de vajon kinn? Ráadásul ott lehet, hogy már sokkal előrébb vannak a tudománnyal, az én tudásom... Ha belegondolunk itthon is elenyésző. Egy diákhoz képest lehetek jó, de... ez az életben édeskevés. Szeretnék tovább tanulni - mondta elgondolkozva. - Ez az egy nem változott. Ezek a dolgok még mindig érdekelnek, és fontosak számomra. Remélem lesz lehetőségem rá.