10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Yuuka pedig igenis aggódott, de ezt igyekezett nem kimutatni Natsukinak. Tehát Morinaga...? Miatta volt az egész? Mit csinált Natsukival, amivel így kikészítette...? Lehet... lehet, hogy most tényleg ő jön...?
Újra feltámadt félelme és szíve is jóval gyorsabban kezdett dobogni a kelleténél.
De hisz most már Natsuki is itt van, és nincs semmi baja! De az a pár nap kimaradás... azért mégis ijesztő, hogy ennyi kellett neki ahhoz, hogy újra munkába álljon.
Akaratlanul is nyelt egyet.
- Öhm... hol tudunk egy kicsit leülni, vagy valami...? - próbálta elterelni mind a saját, mind a többiek figyelmét. És persze azt sem szerette volna, ha főleg Benawi észrevenné idegességét. - Meg gondolom, ti is éhesek vagytok.

Miharu elmosolyodott.
- Neked segítek. Már mondtam. De... - az ajkába harapott és félrepillantott. - A többiekhez nem sok közöm van. Mármint... Nem azt mondom, hogy nekik nem akarok, de... Ha arra neked épp nincs szükséged, nem hiszem, hogy extra erőfeszítéseket teszek. Csak... mielőtt túlzottan elragadtatnád magad, hogy miylen önfeláldozó vagyok... Na jó, szerintem lassan visszamehetünk, ne hagyjuk az utolsó pillanatra, amikor a vendégek is tömörülni fognak a lépcsőnél. Még kikapunk...

- Javaslom a személyzeti büfét - mondta Natsuki. - Itt fenn feltűnő lennék, nincs időm átöltözni.
- Én is dolgozom a hajón - tette hozzá Benawi. - Yuuka pedig lassan rutinossá válik a lelopózásban.
Natsuki halkan nevetett, s furcsa oldalpillantást vetett a lányra.
- Ejnye.
Azért a fiú még nem hagyta annyiban a témát. Csak találjanak egy nyugodt kis asztalt, és kiszedi Natsukiból mit tett vele az a szemét... Ez így nem mehet tovább...

Ichiro egy pillanatra mintha meghökkent volna a válaszon, majd mégis elmosolyodott.
- Még ez is jóval több, mint amit valaha is reméltem volna... Nekem már az is untig elég lett volna, hogy megőrizd a titkomat, de ez... tényleg túlmutat az elvárásaimon. Köszönöm... Na jó... - kinyújtóztatta tagjait. - Akkor menjünk. Most egy pár napig megint csak vizet látunk majd.

- Mért, nem szereted a meglepetéseket? - kérdezett vissza Emiko. Ez új, ráadásul furcsa információ is volt a számára. Hogy érti vajon? A szülinapi ajándékokat ő se szerette... Mindig csupa olyan dolgokat kapott, amit... nos... lényegében nem is ő kapta. Kezdetben csak nem az ő személyisége, aztán végül... már nem is az ő kezébe lett adva... Egy képzeletbeli lánynak... De... de ha már a barátai ajándékára gondol, az egész más...! Sietve rázta meg a fejét. Nem szabad többé az anyjára gondolnia, nem szabad, mert... így akaratlanul is mindig ott köt ki, hogy jelen pillanatban... Él-e még egyáltalán... Mert most... elvesztette az utolsót is... akiért élt... Van még értelme járszania...? Nem! Elég! Ne gondolkodj! Igyekezett eröltetetten mosolyogni, de nem tudta, hogy az előző másodpercekben milyen lehetett az arca.

Yuuka halványan elpirult Natsuki pillantását látva.
- Annyira nem is...! Én... csak azért fedezzetek, jó...? Meg szóljatok rám, ha túl idegesnek látszom, vagy valami...

Nobu örömmel konstatálta, hogy idekinn a lány is jobb kedvre derült. Mégiscsak jó ötlet volt kirángatni a szobából.
- Lassan szállingóznak vissza az emberek - állapította meg, ahogy elindultak a sétányon. - Na mindegy, majd még indulás előtt visszaesünk - rántotta meg a vállát. - Jó újra szárazon lenni egy kicsit. Bár... tudod... Vicces, de én... szédülök egy kicsit. Hogy lehet ez?
- Ugye nem betegedtél meg? - kérdezte a fiú aggódva.
- Dehogy! Ez... nem olyan... Nem tudom... Másmilyen... Más bajom nincs... Csak az egyensúlyom...

- Nem kell idegesnek lenned. A macskádat keressük... Egész héten... - nyugtatta meg Benawi.
- Cica? - kapta fel a fejét Natsuki. - Ne mondd, hogy te kaptál egy cicát is! - lelkesedett. - És... várj... hogy is van ez?

- Hát... eddig nem igazán szerettem őket... - felelte Hayate. Nos igen... az ő 'szakmájában' nem volt túl szerencsés, ha meglepték az embert 'munka' közben. Az afféle meglepetéseket nagyon nem kívánja senkinek sem. - De mióta ismerlek, így visszagondolva több kellemes meglepetés is ért...
Csendben figyelte az Emiko arcára kiülő változásokat. Vajon mivel váltotta ezt ki...?
- Baj van...? - kérdezte halkan.

- Hát... nem egészen... - mosolygott zavartan Yuuka. - Vagyis a lánynak, akit játszom, most van egy eltűnt macskája. Kellett valami indok, amivel lejuthattam a személyzetire, és... hát ez lett belőle. Bár eddig macskát nem találtam, de elég meglepő lenne, ha hirtelen mégis előkerülne egy.

Emiko sietve megrázta a fejét.
- Nem, semmi. Visszamegyünk? Nem akarok a tömegben várakozni és.. hé, az ott nem Ichiro? - pillantott a hajó felé vezető sétány irányába.

- Na, lejártad végre a lábad? Mert én személy szerint nem megyek tovább, legfeljebb csak visszafelé, akármilyen szépen is nézel rám!
Haruka végre megtorpant és kissé értetlenül nézett Tatsura.
- Hmm...?
- Amúgy sincs már sok időnk, mielőtt továbbindulunk - folytatta Tatsuya. - Úgyhogy nyomás visszafelé.
- Ó... hát... jól van. Még egy kicsit sem...?
- Nem, különben téged ismerve itt ragadunk! Még így is könnyen meglehet, hogy így járunk...
- Jól van, jól van! Menjünk akkor... - felelte kelletlenül a lány.

- Tök jó lenne! - lelkesedett Natsuki. - A kiscicák olyan édesek!
Benawi elhúzta a száját.
- Hát nem tudom, inkább akkor már valami hasznos háziállat.
- Mint egy aranyhörcsög? - húzta fel a szemöldökét Natsuki. A fiú megrántotta a vállát.
- Nem hiszem, hogy az hiányzik nekünk, hogy még egy macska is legyen a nyakunkon, mikor lakhelyet keresünk egy fél osztálynak...
- Hát... ebben van valami, de... Álmodozni szabad, na!
Közben sietve meg is indult előre a büféablakhoz. Borzasztó éhes volt már, úgyhogy sutba dobott midnen udvariasságot. Ha már itt van Benawi, majd meghívja ő a lányt...

Hayate még egy pillanatig figyelte a lányt, majd a mondott irányba nézett ő is.
- Ichiro? De, úgy néz ki. És az meg... Az meg nem tudom, ki ott mellette. Így viszont talán kicsit túl feltűnő lenne odaköszönni... Várjunk csak...
Hirtelen egy másik, szintén a hajó felé tartó alakon akadt meg a tekintete. Az a férfi...
Minél meredtebben figyelte az alakot, annál rosszabb sejtés lett úrrá rajta. Nem lehet...
És ekkor a férfi is észrevette őt. Vagy legalábbis feléjük fordult.
Hayate sietve fordult Emiko felé és közelebb húzta magához a lányt.
- Majd elmagyarázom... - mondta halkan, és igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy hátranézzen. Mikor mégis rászánta magát, a férfi már továbbment. Biztos rosszul látta, hisz ahhoz képest elég messze volt. És Morinaga biztosan figyelt volna egy hasonló részletre. Csak rémeket lát...

Shouri nem mert még túl közel menni. Azért mégsem a folyosón kéne elkapni, még a végén kereket oldana. De mit csinál itt? Nem valószínű, hogy itt lakik. Meg akkor nem is kopogna, hanem egyszerűen csak bemenne. Kire vársz itt, Niokinuma?

- Baj... van...? - pislogott kissé ijedten Emiko. Igyekezett a baj forrását keresni a szemével, de semmi különöset nem látott. Azon az újabb két ismerős arcon kívül, akik meg épp a hajó felől jöttek. Most mikor mindjárt indulnak? Ez vicces. Csak le ne maradjanak. Hayate nem örülne túlzottan, ha ittragadna a haverja. Erre a gondolatra zavartan pillantott fel. Olyan közel állnak egymáshoz... Nobuék vajon észrevették őket? Tudja, vagy... sejti egyáltalán a fiú, hogy... Mondta neki korábban Hayate...? Vagy volt... egyáltalán mit mondania?

Miharu annyira el volt kalandozva, hogy csak akkor jött rá kit is lát, mikor csak pár lépésnyire volt tőle. Ebben a percben újra kételkedett a jó színésznőségben, mert annyi önuralma nem volt, hogy megakadályozza, hogy meglepetésében leessen az álla. Újabb ismerős arc, ráadásul... Érezte, hogy elsápad. Ichirohoz akart fordulni, hogy kérdezzen, de a lány már hallótávolságon belül volt, ráadásul ő is észrevette. És ő is tanácstalanul torpant meg.

Hayate még egy ideig a hajó felé figyelt, és ő is kiszúrta Nobuékat. Nocsak... hát mégis kibékültek? Ezek szerint végül mindkettejük dolgai rendeződtek. Majd alkalomadtán benéz a fiúhoz, és talán megint elbeszélgethetnek kicsit. Azóta sokat változtak a dolgok.
- Nem tudom, remélhetőleg nem... de talán igen... - vonta össze a szemöldökét. - Hirtelen... azt hittem, ismerem azt a férfit, de nem volt olyan közel, hogy biztosra megmondhattam volna, és nem is akartam túl feltűnően figyelni őt. Biztos csak rosszul láttam... - próbálta elaltatni nyugtalanságát, de valamennyi csak megmaradt belőle. Csak ekkor jutott odáig, hogy észrevegye Emiko zavart pillantását és újból Nobuékra pillantott. - Ó... esetleg... nem szeretnéd, ha meglátnának...?

Shouri elégedetten konstatálta, hogy Daisuke meglehetősen bosszúsnak tűnt. Nagyon helyes, húzd csak fel magad! De most már legalább a személyzeti felé tartasz, ott könnyebb lesz elkapjalak. Csak húzz bele, nem érek rá egész nap.

Ichiro szinte rögtön megtorpant, mikor észrevette, mi volt az oka Miharu pillantásának. Vagyis pontosabban kik. Nami és Nobu...?! A francba... hiába igyekszik túllépni a dolgokon, de ez azért még nem olyan egyszerű. Ezt a lépést még nem tudja megtenni...! Ráadásul... miért vág olyan arcot Miharu, mintha ismerné őket...? Várjunk csak... Natsuki hozta össze ezt a dolgot Morinagával, és Natsuki és Nami korábban egy társaságban mozogtak. És mivel többé-kevésbé Miharu is ebben a körben volt érdekelt, még ismerhetik is egymást. Ó, hogy az a... Miért nem lehet egyszerűen kikerülni őket? Vagy az túl feltűnő lenne...? Most már pláne, hogy Nami is észrevette őket. Tehát kölcsönös az ismeretség.
Idegesen harapott a szájába.

- Nem... Nem! - szabadkozott gyorsan Emiko. - Egyáltalán nem zavar! Én csak... elgondolkoztam, hogy... Mire gondolhatnak, ha meglátnak, mármint... Hé! Ők is együtt vannak! - esett le végre neki is. - Hű... - kíváncsian figyelte a párost. - Uhh, viszont most... nem hiszem, hogy tudunk velük beszélni, elég... Furcsa helyzet van amúgy is alakulóban - mérte fel a jelenetet. - Ki az a csaj?

Nobu kérdőn pillantott Namira, mire az sietve lépett előre párat. Akárhogyis a zavarát nem tudta leküzdeni.
- Nahát, Miharu... Itt... Ez... nagyon furcsa... - nyögte ki. - Hogyhogy...?
- Szia Nami! - biccentett, s kissé el is mosolyodott, de nem tűnt vidámnak. - Épp én is ezen gondolkoztam... Én itt dolgozom már egy ideje, de téged még sosem láttalak!
A lány igyekezett nem az ajkába harapni, és Ichirora sem nézni. Most mi a fenét találjon ki? Nobu inkább csak kifejezéstelen arccal nézett a kettőre. Semlegesség mindenek felett.
- Én... - nyögte ki Nami. - Nos, igazából én... Morinagán keresztül vagyok itt...
- Tényleg? - kérdezett vissza Miharu a kelletnél talán kicsit élesebben. - Natsuki is?
Nami holtsápadt lett.
- Oké, had találjam ki... - folytatta Miharu. - Nem kell bemutatnom az öcsém, igaz? - bökött Ichirora.
Egy másodperc meglepetés Nami arcán elég volt, hogy Miharu igazoltnak érezze a sejtését.
- És én még azt hittem, hogy Natsuki is csak itt dolgozik. Hogy talán Morinagának tesz szívességet. Pedig fordítva... - csóválta a fejét.
- Miharu... - nyögte idegesen Nami. Mit akar egyáltalán most...? Kétségbeesetten pillantott Nobura. Nem kellett volna lejönniük...
- Natsuki az osztálytársad, nem? - kérdezte Miharu. - Akeno is itt van? És a kicsi Kaori? Ő Morinaga kedvence, nem? Hogy is hívták az ötödiket...?
- Ők nincsenek itt! - vágta rá Nami azonnal, s érezte, hogy megremeg az idegességtől. Vagy... a dühtől...?

- Nem tudom, bizonyára Ichiro felettese, kollégája vagy akárkije... - vont vállat Hayate a jelenet felé fordítva tekintetét. - De úgy tűnik, ismeri Namiékat, vagy legalábbis az egyiküket. Lehet, hogy már én is láttam akkor... Amúgy... igen, tényleg újra együtt vannak. És ha Nobu észre is vett minket, talán nem lepődik meg annyira. Tudod, múltkor voltam nála beszélgetni... Ó, közben beszélni kezdtek. Igen, Nami és a nő kétségkívül ismerik egymást...

- De honnan? - húzta össze a szemét értetlenül Emiko. Szeretett volna visszajutni a hajóra, de érdekelte a jelenet, meg nem is mert, vagy tudott volna észrevétlenül elslisszolni mellettük. - Üljünk le! - javasolta gyorsan, mielőtt túl feltűnően ácsorognak és nézik a négyest.

Ki a fene kopogna be pont most, ráadásul éppen hozzá? Gyanakodva lépett az ajtóhoz és átkozta a hajó kitalálóit, hogy lefelejtették róla a kémlelőlyukat.
Na ne, nehogy már pont ő tojjon be!
Némileg határozottabban lépett ajtót nyitni.
- Shouri, micsoda kellemes meglepetés… - húzta el a száját a kint várakozó láttán. Ez a köcsög meg mégis hogy találta meg?! Mindegy, úgyis számított rá, hogy előbb-utóbb még összefutnak. De hogy pont a szobájában... Akkor ő volt az az 'árnyék', akit néha látott a szeme sarkából. Ügyes, túlságosan is...
A másik köszönés nélkül rontott be a helyiségbe és becsapta maga után az ajtót. Megállva Daisuke előtt komoly tekintettel nézett le a fiúra.
- Kérem vissza – hallatszott nyugodt, mégis követelőző hangja.
- Nincs kedvem – vont vállat közönyösen a másik.
- Szerintem mindkettőnknek jobb lenne, ha lemondanál róla.
- Valóban? Nem is tudom… Nem szívesen válnék meg tőle, már annyira a szívemhez nőtt.
- Ne szórakozz velem! – villant Shouri szeme, de nem érte el a várt hatást. Daisuke egyáltalán nem rémült meg tőle, sőt, elvigyorodott.
- Nem én vagyok az, aki szórakozik. Különben hogy tudod így játszani a nyugodtat mindenki előtt? Egy kicsit sem félsz tőle, hogy bárkinek elárulhatnám a mocskos kis titkaidat, ha úgy hozza kedvem? Pedig olyan szívesen megtenném, Harukát is biztos nagyon érdekelné.
- Ha akár csak hozzá mersz szólni, kicsinállak… - sziszegte.
- Most félnem kéne? – vonta föl a szemöldökét Daisuke. – Jaj, de megijedtem. Amúgy a fenyegetés nem a legjobb módszer, ha vissza akarod szerezni a mobilod. Így csak még jobban elmegy tőle a kedvem, hogy visszaadjam.
- Miért, mit nyersz vele, ha elárulod?
- Nyerni? Azon kívül, hogy tönkreteszem a szépen felépített hazugságodat és romba döntöm a kis világodat? Ó, semmit… Te viszont annál többet vesztesz, és ezért már megéri, tekintve amilyen szemét vagy.
- Nehogy azt hidd, hogy jól jössz majd ki a dologból. Te sem vagy túl jó ember, Niokinuma.
- Miért, nem én csaltam meg – vont vállat ismét Daisuke.
- Mintha olyan sok alkalmad lett volna bárkit is megcsalni.
Daisukénak ez már nem tetszett annyira, de igyekezett ezt nem kimutatni. Csak nyugi, te úgyis jobban jössz majd ki a dologból, ne húzd fel magad! Pont ezt akarja!
- De miért pont vele… - csóválta ciccegve a fejét. – Nagy hiba volt meghagyni azokat az sms-eket. Ha bárki illetlen véletlenül meglátná őket… Már csak azt nem értem, hogy lehettél ekkora hülye. Bár biztos jó volt visszaolvasni és összehasonlítani a két csaj üzeneteit, én is remekül szórakoztam. Annyira látszik, miben különböznek. Ja nem, bocs, már csak különböztek, hála neked.
- Elhallgass…! – Shouri hangja enyhén remegett az indulattól.
- Nocsak… Mégsem vagy olyan nyugodt, mint amilyennek mutatod magad. De tényleg, miért kavartál mással is? Egy már kevés neked, mi? Mivel hitegetted a csajt? Hogy vetted rá, hogy belemenjen? Sőt… ha jól tudom, pont te gondoskodtál róla, hogy ne juthasson ki a szigetről.
Shouri keze mindvégig a zsebében volt, ujjai hirtelen ráfonódtak az ott tartott bicskára. Örömmel tapasztalta, hogy a másik ebből semmit sem vett észre.
- Most bezzeg nem felelsz, mi? – sóhajtott színpadiasan Daisuke. – Mindegy, igazából nem is vártam választ. Csak Harukát sajnálom, de neki úgyis ott van Tatsuya. A srác még csak nem is ellenkezne, ha nála keresne vigaszt.
Ezzel követte el a hibát. Mire észbekapott, Shouri már a falhoz szorította és a nyakához tartotta immár kipattintott bicskáját. A fiú arcán megrökönyödés suhant át, de sietve rendezte vonásait, hogy újra a vigyor üljön ki az arcán.
- Én a helyedben nem tenném – mondta kárörvendőn.
- Ó, tényleg? Bár igazad van, előbb kiszedem belőled, hova tetted. És nem adom meg azt az élvezetet, hogy letaperollak átkutatás céljából, úgyhogy beszélj csak szépen.
- Ennyire azért ne nézz hülyének, Kibashi! Tényleg azt hinnéd, hogy nem gondoltam erre az eshetőségre? Be vagyok biztosítva ellened, többszörösen is. A telefont meg nem fogom itt tartani az orrod előtt. Szóval ha bármi bajom is esik…
- Csak blöffölsz…! – sötétültek el Shouri szemei.
- Mondanám, hogy tegyél egy próbát, de nem áll szándékomban meghalni. Azt meg ne is várd, hogy elmondjam, ki a biztosítékom. Még csak az kéne, hogy megpróbálj kijátszani.
A két fiú dühös farkasszemet nézett, majd Shouri leengedte bicskát tartó kezét és a földre taszította a másikat.
- Én a helyedben nem lennék ennyire magabiztos. Azt hiszed, örökre meg tudnak védeni? Nagyon tévedsz… A nyomodban leszek. Ha pedig mégis valami Haruka fülébe jut, már nem lesz rá okom, hogy visszafogjam magam. Akár a hajón leszünk még, akár már a szárazföldön.
- Ha ennyire fontos neked, akkor miért hazudtál neki? Vagy annyi az egész, hogy kell valaki, akire néha rámászhatsz, ő meg már úgyis hagyja magát?
Daisuke élvezte, hogy provokálhatja a másikat. Rajta élte ki minden elfojtott dühét és keserűségét, és igencsak úgy érezte, hogy mindez jót tesz neki. Hát Shouri, lehet, hogy nem leszünk jóban, de akkor is megéri. Legalábbis most úgy érzem. Mert az az utolsó kis fenyegetés azért még sem tetszik annyira…
Shourin látszott, hogy legszívesebben már nem fogná vissza bicskát tartó kezét, mégis fékezte magát.
- Rendben van, kis szemétláda... Találkozunk még, nehogy azt hidd. Ami pedig a biztosítékodat illeti... már értem, mi jót kerestél az utasszinten az imént.
Daisukét meglepte a kapott válasz és a hozzá társuló vigyor. Hopsz... Bár végül is mit látott Shouri? Hogy bekopogott egy ajtón. Ugyan már, ez tökre hétköznapos...
- Még hogy a biztosítékom? Hát, ezt kivételesen nem találtad el.
- Valóban? Ez nem volt túl meggyőző. Azért alkalomadtán utána járok. És még téged is meglátogatlak, erről biztosíthatlak.
- Csodálatos, már alig várom... - fintorgott Daisuke.
Az ajtó ismét csattanással vágódott be Shouri mögött. Daisuke még egy kicsit kivárt, majd az éjjeliszekrényéhez lépett és kihúzta a felső fiókot. Kezébe fogta Shouri telefonját és elgondolkodva nézegette a készüléket.
- Ekkora idiótát... Ez tényleg mindent bevesz, mi? Csak kicsit kellett volna körülnéznie. Bár nem mintha bánnám. De sürgősen szükségem lesz egy valódi biztosítékra...

Ichiro konokul a földre szegezte a tekintetét és csak a fülével figyelt a Nami és Miharu között zajló beszélgetésre. Tehát ismerik egymást, remek. De mégsem olyan szívélyes ez a beszélgetés, mint jó ismerősök között lenni szokott. Ha viszont Miharu már így sem szíveli Namit... mi lenne, ha tudná...? Milyen jó is, hogy nem mondott konkrét neveket Himenoval kapcsolatban... Ó, és Miharu még azt sem tudja, hogy az ötösből már csak ketten maradtak.
Néha viszont mégis oda-odasandított. Valahogy nagyon ki akart maradni ebből az egészből és egyszerűen visszamenni a hajóra, de így kicsit nehézkes lett volna. És most? Lebuktak, legalábbis nagyon úgy tűnik. Miharu egyre több osztálytársa kilétére jön rá. Biztos nem lesz ebből gond...?

- Lehet, hogy csak itt a hajón láttam futólag... - kutatott sikertelenül a gondolatai között Hayate, és közben Emiko javaslatának eleget téve ő is leült. - Sőt, valószínűleg így volt, nem ismerős annyira. Remélem, nem lesz balhé... Ha most nem is halljuk, később megkérdezhetjük Nobut, mi volt ez az egész. Már ha el szeretné mondani...

Nobut feszélyezte, hogy fogalma sincs, mit tehetne az adott helyzetben. Azon vette észre magát, hogy közelebb húzódik a lányhoz, s alig észrevehetően a hátán támasztotta meg a kezét. Valamiért ez kicsit Namit is megnyugtatta.
- Figyelj Miharu, ezt... ne itt és ne most beszéljük meg! Én... megértem, ha válaszokat vársz, nem is akarok elszökni előled, de... megadom a szobaszámom, rendben? Keress meg, ha ráérsz! Igyekszem ott lenni, de ha véletlenül egy enyhén morcos srác nyit ajtót, akkor se lepődj meg nagyon...
- Én már semmin sem lepődök meg lassan... - morogta a lány, mintegy beleegyezésül. Jól észbevéste a hallott számot, aztán Ichirot magával vonva indult fel a hajóra. Nami az ajkát harapdálva nézett utánuk.
- Ez mi volt...? - kérdezte bizonytalanul Nobu.
- Bár tudnám, de... - Nami nyelt egyet. - Ichiro... - dühösen szűkítette össze a szemét. - Hogy mondhatta el egy idegennek?! Mert... mert vágja, hogy itt az osztályom, szóval... szóval gondolom nem azt hiszi, hogy Morinaga exkluzív osztálykirándulást szervezett nekünk... Jajj Istenem, nem tudom mit akar tőlem... sose láttam még ilyennek... - még egyszer végigmérte a lányt, mielőtt oldalán a fiúval eltűnt volna a hajóban. - Eléggé... ragaszkodik Ichirohoz...

Hiába jártak már viszonylag messze a párostól, Ichiro még mindig nem nyugodott meg teljesen. Ki fogják csinálni... Ha rájönnek, hogy majdnem mindent kitálalt Miharunak, akkor neki vége! Mert ha már a legjobb barátja sem reagált túl fényesen, akkor mit fognak szólni a többiek?!
Észre sem vette, hogy nyelt egyet.
Ráadásul pont Namiék előtt kell lebuknia. Miért pont ők?!
Sejtette, hogy Miharu kérdezni fog, de nem volt kedve válaszolgatni. Remélte, hogy nővére is észreveszi, hogy nincs túl jó hangulatban és nem feszegeti a dolgot.

Ahogy Benawinak és Yuukának is sikerült végre kitalálniuk mit esznek a hármas kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál. Natsuki türelmetlenül Yuukára szegezte a tekintetét.
- Na, mesélj! Mi történt veled eddig?! Milyen irtógazdagnak lenni? Szereted? Jó a szobád? Kipróbáltál mindenféle luxusvackot? Jól elvagytok Emikoékkal?
Benawi úgy döntött, most még nem faggatja Natsukit, elvégre nem őt hívták ide beszélgetni. Most tegye tönkre a hangulatot. Inkább megpróbált úgy tenni, legalábbis egy ideig, mintha ott se lenne.

Miharu aggódva pillantott öccsére. Ő maga is feldúlt volt, de a fiú egészen ijedtnek tűnt. Hirtelen... bele se gondolt, hogy talán ez nem volt fair húzásfelé. Dehát... Namit ő is ismeri ez... ez most más! Ennek semmi köze Ichirohoz, mindenképp megtörtént volna! Ha úgy tesz, mintha nem ismerné Namit, akkor az... pont azért gyanús... Inkább nem szólt semmit a fiúhoz, míg a szobájuk viszonylagos, vagy inkább ál-biztonságába nem értek. Nem tudta, hogyan reagál majd a fiú, ha rákérdez...
- Most... haragszol rám, igaz? - nyögte ki. Még mindig a fiú mellett ácsorgott, ellenkezve szokásával, hogy mindig egyből levágta magát az ágyára.

Yuuka sorra végigvette az eddig történteket és gondolatban már szelektált is. Például elég furcsa lenne a Benawival való részleges szakításáról beszélnie most, hogy újra együtt vannak és mellesleg Benawi is itt ül velük, meg nem tudta, Natsuki hogy is reagálna... Hayatéék dolgaiba sem nagyon kéne belemennie...
- Hát... olyan nagyon még nem... Vagyis volt, hogy a szobába rendeltünk ebédet, meg a tetőn is voltunk a sportpályáknál, ettünk sok furcsaságot... Igazából csak ismerkedtünk a helyzettel. Meg nagyon szép a szobám is, és még erkélyünk is van... - egy kicsit elakadt, ahogy az erkélyen töltött éjszakára gondolt. Az nem volt túl jó ötlet. De már... egész jól van, most miért aggódjanak emiatt... - Furcsa, hogy szinte azt csinálhatunk, amit akarunk. Ezen a hajón annyi minden van, és még be sem tudtuk járni teljesen! Szóval... ha csak rövid ideig tart is, de igen, tetszik. Emikoval most testvérpárt játszunk, és próbál úgy vigyázni rám, mintha tényleg a nővérem lenne.

Ichiro nem vesztegette az idejét, Miharuval ellentétben máris az ágya szélén ücsörgött. Aztán felsóhajtott.
- Hogy haragszom-e? Nem... - felelte, majd megcsóválta a fejét. - Egy frászt nem, de...! Viszont így visszagondolva mégsem tudom, hogy kerülhettük volna el őket feltűnés nélkül. De nem tudtam, hogy ismered... Ó, a francba...! - dőlt hátra az ágyon. - Most szépen lebuktam, vagy ha teljesen még nem is, de le fogok. Csodás, nekem végem...

- Nem tűnt úgy, hogy különösebben egymásnak készülnek esni... - hajolt kicsit előbbre Hayate. - És Ichiroék már el is mentek. Innen távolról úgy tűnik, nem volt semmi gond, de vajon tényleg így van?

Miharu elsápadt.
- M... mért...? - kérdezte óvatosan. - Baj, hogy... mármint... Ó, hát... Úgyértem... Nem tehetek róla, hogy ismerem - nyögte. - Vagyis, izé... Nami... dühös lesz rád? Csak nem... fog veszekedni veled....? - próbálkozott óvatosan. - Amúgy a srác is osztálytárs? - jutott eszlbe hirtelen. Hupsz... Kicsit előbb jár a nyelve, mint az agya... Már ez nem meglepő... Egyesek szerint az előbbi hosszabb az ő esetében...

- Nemtom - rántotta meg a vállát Emiko. - Kérdezzük meg! - pattant fel hirtelen, és kézen fogta a fiút.
Naminak úgy tűnt, sok volt ennyi dolog egy napra. Meg se próbálta álcázni a meglepetését és meredt szemekkel bámult a fiú kezét szorongató Emikora, mikor odatoppantak eléjük.
- Halihó, nem akartunk zavarni, amíg... nem tudtuk mi van... - bökött fejével a hajó felé Emiko. Nami pislogott párat, és kinyögött egy "hello"-t. Nobu azonban máris jobb kedvre derült.
- Sziasztok - vigyorodott Hayatére, és sietve átkarolta Namit. - Szépen süt a nap, mi?
Nami gyilkos tekintettel pillantott a fiúra. Szépen süt a... nap?! Ennek meg...? Hát itt mindenki megbolondult...

- Tényleg? - egyenesedett ki meglepetten Benawi. - Nem bírja ki sokáig, hogy ne anyáskodjon valaki felett - csóválta meg a fejét. - Bár még mindig jobb, mintha Hayatét pesztrálná...
- Mért? - nevetett Natsuki. - Szerintem totál vicces lenne.
A fiú lesújtó pillantást vetett rá. Vicces? Hát... Attól függ kinek. Na jó, nyugi. Ne pofázz már bele. Lányok beszélgetése...
- És sokat tudtok találkozni? - érdeklődött tovább a lány.

Ichiro keserűen felnevetett.
- Veszekedni? Nem, nem hinném. Legalábbis ajánlom neki, hogy meg se próbálja azok után, hogy... - még idejében kapott észbe és hallgatott el. Nem igaz már, hogy sosem tudja befogni! De nem, ezt nem mondja el! - Mindegy. De a többieknek esetleg megemlítheti a dolgot...
Na tessék, most már Nobura is rájött. Érdemes ezek után még tagadni, hogy nem, ő csak valami random pasi, akit biztos itt szedett föl? Minek, úgysincs értelme...
- Igen, a srác is. De.. egyre nő azoknak a száma, akiket megismersz az osztályból. Csak egyikünknek se legyen baja belőle.

Hayate enyhén megcsóválta a fejét, mielőtt viszonozta volna Nobu mosolyát. Ez a rejtett üzenet...
- Igen, csodásan - felelte, és furcsa büszkeség töltötte el, hogy Emiko kezét foghatta. Hát Nobu, csak összejöttek végül a dolgaink. Legutóbb még kissé el voltam kenődve, te meg pláne... - De az előbb mintha láttam volna néhány felhőt. Minden rendben?

- Hé! Megmondtam, hogy nem pletykálom el! - vágta felháborodottan csípőre a kezét. - Nem akarlak bántani benneteket! Mért nem hiszel nekem?! - az ajkába harapott, és kissé elfordította a fejét. - Őszintén szólva én... nem értem mért vagy... ennyire kiakadva... Tényleg... - kissé lehalkította a hangját - ennyire megbízhatatlannak tűnök?

Yuuka kérdő pillantást vetett Benawira. Sokat...? Igazából attól a futó első találkozástól eltekintve most találkoztak harmadszor, és ugyebár közben sem ment minden úgy, ahogy eredetileg elképzelték...
- Reméljük, hogy most már majd többször... - válaszolta, majd ismét Natsuki felé fordult. - Eddig nem igazán volt rá lehetőségünk, meg ugye Benawi is dolgozik...

- Nem, most kivételesen nem miattad vagyok kiakadva - sóhajtott Ichiro. - Bár eddig sem feltétlen miattad voltam, de most meg pláne nem. Nem benned nem bízok. Viszont... ez tényleg nem áll szándékomban kifejteni. Maradjunk annyiban, hogy köze van az imént történtekhez.

Miharu gyanakodva szűkítette össze a szemét.
- Hát jól van - adta meg magát. - Úgyis felkeresem még Namit az este... Apropó... Basszus! Még Hiroshival is beszélnem kell! Sok ez egyszerre... Szerinted msot, hogy így alakult melyikhez kéne előbb mennem? Mert, ha nem beszéltem Namival, talán feszült leszek, de ha... Ha meg előtte beszélek, akkor lehet, hogy pont azért...

Ichiro legszívesebben rögtön kibökte volna, hogy Miharu Namihoz inkább ne is menjen, de azzal csak felkeltette volna a nő gyanakvását és talán még inkább oda akarna menni.
- Nemtom - vont vállat kelletlenül.- Talán menj először Hiroshihoz, neki úgyis kötött a munkaideje és nem biztos, hogy el tudod csípni. Ha nincs otthon, még mindig elnézhetsz Namihoz is.

Nami a szemét forgatta erre a virágnyelvre, de úgy döntött nem tesz megjegyzést.
- Összefutottam egy régi baráttal. Minden rendben...? Kicsit túlzás... Halottnak kéne lennem, szerinted? És ráadásul... olyan... csúnyán nézett rám... És... nem tűnt oylan meglepettnek. Nem kéne dühösnek lennei, hogy élek... nem? És... Ichiroval volt. Tudja, hogy osztálytársak vagyunk...! Szerintetek... - az ajkába harapott - elmondta neki azt is, hogy... megöltem pár embert? ... Nem akartam, hogy megtudják az ismerőseim! Ő hazamegy és... mi van, ha elmondja a családomnak?! - Nami elég kétségbeesettnek tűnt. - Végre nyugodtan élhetnének, erre megtudják, hogy voltaképpen a kicsi lányuk mégse halott, a kicsi lányuk egy gerinctelen gyilkos... Én... Nem akarom ezt!
Nobu ijedten pillanatott a lányra. Erre... nem igazán gondolt. Megnyugtatón simította meg a hatát.
- Biztos meg tudod beszélni vele... Főleg ha barátok voltatok...
Nami kételkedve nézett maga elé.
- Hát... annyira nem utált, mint Kaorit... Vagy Natsut. Mi... egész jól megvoltunk... De talán maximum haverok. Vagy ismerősök, akik nem fújnak egymásra. Azért ott már ez is egész ritka...

- Oh, erre a szempontra nem is gondoltam... - mélázott el a lány. - Hát jó. Akkor kicsit megpróbálom elfelejteni ezt a dolgot.
Leheveredett végre az ágyára.
- Relax... - szugerálta magát. - Hé... Mit mondjak neki? "Hali Hiro-kun, jöttem békülni!" Valahogy... ez így nem stílusos... Ha meg felveszem a komoly pofát, hogy... "Khm, hello Mr. Hiroshi, nekem lenni öcsém, aki tényleg fontos nekem, még ha ez így furcsa is magának, úgyhogy ha nem akarjuk összeakasztani a nemlétező bajszunk..." Nos... Vicceltem - nyújtotta ki a nyelvét a fiúra. - De nekiadhatom az egyik fülbevalóm - nevetett.

- Tehát Ichiro elmondta neki, ki is ő valójában és rólunk is beszélt? - ráncolta a homlokát Hayate. Csak nem volt ennyire meggondolatlan a srác! Vagy ha mégis... csak nem kezd el pletykaszinten terjedni a hajón, hogy kik is vannak a fedélzeten. Mert ha mégis, akkor nem kicsit van gáz. A másik része meg az, amit Nami mondott. Ebbe így bele sem gondolt. - Ha Ichiro tényleg el is árulta egy részét, de annyira csak nem lehetett, már bocsánat, de hülye, hogy ilyen részletekre is kitérjen...! - csóválta a fejét. - Nem hiszem, hogy bőszen kielemezte volna, mik is történtek pontosan, főleg mert... nem hiszem, hogy szívesen beszél erről a részről.

- Ez még akár be is jöhet... - bólintott Ichiro, ha az előző változatokat nem is díjazta annyira. - Csak ne legyen túl nőies az a fülbevaló, mert akkor még hozzád is vágja. De tényleg jó lehet, mint békeajándék vagy nem is tudom. Szerintem már azon is meg fog lepődni, hogy egyáltalán felkeresed. Uhh... meg ő néha eléggé hangulatfüggő, szóval reménykedj, hogy viszonylag jó kedve legyen.

Szóval Yuuka nem akar beszélni róla. Benawi nem tudta mitől szégyenli el magát ettől még inkább.
- De mostantól többet fogok átmenni! - ígérte. - Nem érdekel, hogy feltűnő! Úgyis szenvedtem minden szünetemben, mert... - Mert nem bírtam nélküled? Ezt nem Natsuki előtt kéne közölni - nem bírtam... mit kezdeni magammal...
A lány még ettől is elmosolyodott.
- Nálunk meg Eizan is melózik, én is, egyébként meg összeköltöztünk.
Benawi félrenyelte a narancslevét.
- Nem volt ez egy kicsit erős szó? - prüszkölte.
Natsuki megrántotta a vállát.
- Nekem tetszik. /Mármint Eizan /

- Már alapból az a világon a legnagyobb hülyeség, ha közlöd egy idegennel, hogy "Üdv, Ichiro vagyok, most szögtem a Battle Royalból, ne vedd ki a párnám alól a géppisztolyom, azt nem szeretem. ha álmomban lövöldözök, vedd szakmai ártalomnak! És téged hogy hívnak?" - fakadt ki Nami, bár meglehetősen visszafojtott hangon. Emikonak nagyon kellett türtőztetnie magát, hogy ne nevessen el, annak ellenére, hogy érezte a helyzet komolyságát.
- Talán ebben is Morinaga keze van... - húzta össze a szemét.
- Hát azt el tudom képzelni... - bólintott Nami. - Az a rohadék... Semmi se elég neki...