10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- A francba is... - túrt ismét a hajába Hiroshi. Ezt... ezt nem akarta elmondani. Mit fog így róla gondolni...?! Nem fogja elfogadni, azt fogja hinni, hogy gyilkos. És még ha egyetlen osztálytársukkal sem végzett, de Nobuékkal harcolt. És akkor nem fogta vissza magát, igenis küzdött az életéért...
- Azt mondtam, nincs több hazugság, igaz...? Rendben... Mi... maga a kormány elől szöktünk meg... Ó igen... és nem is vagyok annyi idős, mint amennyinek hiszel.

- Nem vagy? - kérdezett vissza Ayumu. Hát... ez már majdhogynem mellékes. - De mért kellett a kormány elől menekülnötök? Ha nem tettetek semmit, akkor mért akarnának tőletek bármit is. Valami nem stimmel abban, amit mondasz, Aki... vagy akárki is vagy!

- Akkor ez normális...? - engedte le a kezeit Yuuka, és ismét elmosolyodott. - Huhh, rendben. Akkor holnap bezárkózunk valamelyik szobába és kissé átváltoztatjuk magunkat? Azért Hayate arcára is kíváncsi leszek, mikor meglát majd téged, nem csak Benawiéra. Egyszerre várom a holnap estét, de tartok is tőle. Azért mégis csak egy gála...!

- Mindössze két szóból áll a válaszom... - kezdte Hiroshi, de mégsem sikerült olyan könnyen kimondania, mint ahogy gondolatban tette. Gyerünk, szedd össze magad... Lehet, hogy gyilkosnak fog hinni, de... legalább most az egyszer őszinte vagy hozzá. - Battle Royale... - felelte az eddiginél jóval halkabban. - Ez a válaszom.

- És kozmetikushoz megyünk rögtön még reggel, meg délutánfelé fodrászhoz is, és... szóval szerintem rámegy a napunk. De én nem bánom! Kivételesen... - tette hozzá ő is kissé zavartan.

- Még sose készülődtem ennyit semmire sem. Hihetetlen... - csóválta a fejét Yuuka. - Van egy olyan érzésem, hogy magamra sem fogok ismerni majd...

Hayate hiába kereste a tekintetével Hiroshit, aznap éjjel nem találta a pultnál. És azt az Ayumut sem látta sehol. Egy kicsit azért még kivárt, hogy hátha mégis megpillantja őket, de hamar beletörődött, hogy ezt a lehetőséget bizony elszalasztotta. Ennyit erről...

Ayumu kimeredt szemekkel a szoba végéig hátrált.
- M... mi...? - nézett maga elé elhülve. - Te...? Az... nem lehet... Nem, ez egyszerűen nem...
Sápadtan pillantott fel a fiúra.
- Uramisten... - nyögte ki.

Honnan ismered? Mit keres itt? ... Szó nélkül beengedtél egy idegent a házadba? Hogy lehetsz ilyen naív?! És ha bántott volna...?
Hát be... szépen be... És még csak nem is értette, mért kérdez ilyet Miharu, mi lehet ezzel a baj? Te jó ég! Lehet, hogy fegyver is volt nála... van nála...?
Megrázta a fejét.
- Morinaga-san nem kért volna meg ilyesmire, ha tudja, hogy te... - elakadt. Ilyen vagy? - onnan vagy. Sose tenne ki ilyesminek!

- Meglehet - nevetett Emiko. - És én sem. Remélem megéri. És... ilyen lehetőségünk nem fog többet adódni. Le kell vennünk a lábukról a fiúkat!

Hiroshi bármennyire is hasonló reakcióra számított, mégis fájdalmas tekintettel követte nyomon a lány hátrálását.
- Tudta, hogy nem bántanálak... - szólt szomorúan. - Miért tettem volna? Miért bántottalak volna...? És nem csak azért, mert nem volt más lehetőségem, hanem... hanem... Nem azért akartam túlélni, hogy aztán... - megrázta a fejét. - De legalább el tudtam köszönni a családomtól, ha nem is közvetlenül. Látod, ebben sem hazudtam. Tényleg nem repeshettek az örömtől, mikor megtudták, hogy el kell jönnöm. De semmiképpen sem azért akarom folytatni, hogy másokat bántsak. Csak egyszerűen nem akarom feladni az életemet. Legalábbis azt, ami megmaradt belőle.

- Le fog esni az álluk! - bólogatott Yuuka, és szinte minden szorongása elszállt a másnappal kapcsolatban. - A végén még mi leszünk a legszebb testvérpár, nővérkém. Úúú... most meg már kezdem túlságosan is beleélni magam...! Ezek a hullámzások...

Ayumu ahogy Hiroshi szavait hallgatta csak egyre borzalmasabban érezte magát. Próbált urrá lenni rosszullétén, de egyszerűen nem tudott elég erősen küzdeni ellene. Hányingere volt... megtámaszkodott egyik kezével az íróasztalában, de még így is összegörnyedt egy kissé.
- Miért bántotta Miharut? - faggatózott tovább, nem törődve már semmivel sem. - Akkor ő is ugyanolyan szerepben lett... felhasználva - mondta undorodva -, mint én... Mit... mit csinált rosszul? Azt hiszem jobb, ha tudom - tette hozzá ironikusan - mielőtt én is erre a sorsra jutok...
Valamiért hirtelen nevethetnéke támadt.

- Csak nyugodtan - paskolta meg Yuuka vállát. - Szépek leszünk! És ha ügyes vagy, talán rá tudod venni Benawit, hogy aludjon nálad. Szélesek ezek az ágyak, és kényelmesek is - kacsintott rá a lányra.

- Ezt... igazából nem tudom - intett nemet a fejével Hiroshi, miközben aggódva figyelte a lány mozdulatait. - Kazuma elég feldúlt volt, amikor beszéltünk, így nem sok értelmes információt tudtam kiszedni belőle. Csak annyit tudok, hogy Miharu délelőtt felkereste Morinaga-sant - ehh, persze, 'san'... De legalább Ayumu kedvéért igazán hozzáaggathatja a névhez. - Kazuma csak valami olyasmit mondott, hogy... őt akarta védeni. De hogy mitől vagy miért, arról fogalmam sincs. De bármit is csinálsz... téged semmiképpen sem fog bántani... Nem, biztosra veszem, hogy nem fog. Ahhoz... valamiért túlságosan is fontos vagy a számára.

- Hogy... hogy itt...? - Yuukának megint nem kellett sok hozzá, hogy zavarba jöjjön. De hisz... már tényleg aludtak egy ágyban. Akkor miért is reagál így...? Bizonyára Emiko hangsúlya, majd az azt követő kacsintása miatt... - N... nem mintha nem örülnék neki, de lehet, hogy korán kell majd dolgozni mennie vagy... vagy... izé...

Ayumu halkan nevetett.
- Valóban? Fontos vagyok a számára... Te már csak láthatod... Tudod mit gondolok? Szerintem hazudsz. Szerintem inkább ti csináltatok valamit Miharuval. Mert Morinaga-sannak az ég világon semmi oka erre. De a ti előéletetek tényleg nem a legtisztább. Hogy lehettek ennyire gerinctelenek? Segíteni akart nektek, és erre ilyeneket mondotok róla? Én is segíteni akartam, legalábbis... annak az embernek, akit eljátszottál, holott az egész... minden szavad, minden tetted... csak hazugság volt!
Dühösen rázta meg a fejét.
- Most menj el innen! A többi... a többi inkább nem is érdekel! Vagy ha tudni akarom, majd megkérdezem valami szavahihetőbb embertől.
Érezte, hogy megremeg.
- Hogy lehetsz... ennyire... ennyire rohadék...
Idegesen vájta a körmeit a tenyerébe.
- Megmondhatod Shinjinek, hogy... igen, tényleg nyertél. Nagyonis nyertél, nagyonis jól csináltad... Mindent elhittem neked, mindent! De nem nagy szám, Hiroshi! Ne legyél olyan büszke magadra, hogy egy ilyen végtelenül naiv, hülye kis libát behálóztál. Ez... nem nagy érdem... Bárkinek sikerült volna... Egy kis hízelgéssel...
Na most már tényleg igazán hányingere volt. Lehunyta a szemét, ismét, és zihálva kapaszkodott az asztalba. Tényleg meg kell változnia... Nem szabad hinnie az emberekben. Miharunak... annyira, de annyira igaza van. Bocsánatot kell kérnie tőle... És ő még... ő még azt mondta, hogy gyűlöli őt. Pont azt az embert, aki meg akarta védeni Hiroshitól, és ironikus, hogy pont azért, mert megpróbálta figyelmeztetni...

- Hát, ezt majd megkérdezed tőle - mosolygott Emiko. - De hátha nem... Meg ki tudja, talán úgy is szívesen bevállalja, bízd már rá. Vagy... nem szeretnéd? - kérdezte komolyabbra váltva. - Persze, ha te... nem szeretsz így sietni, de... Arra gondoltam, talán hiányzik, hogy a bázison... tudod... Persze most komoly nehézségeken vagytok túl, vagy talán még nem is vagytok teljesen, úgyhogy...

Hiroshi kezei ökölbe szorultak. Igen, ő tényleg egy rohadék. Nagyon is az. De... ez van. Ayumu most miatta szenved, és nem is kicsit. Talán tényleg jobb lesz, ha elmegy...
Szó nélkül indult az ajtó felé, de szinte rögtön meg is torpant és visszafordult.
- Nem - mondta az eddiginél jóval határozottabb hangon, ahogy a lányra nézett. - Már csak az kéne, hogy ilyen állapotban hagyjalak magadra. Mert hiszed vagy nem, de igenis érdekel! Ha viszont szerinted hazudok... akkor mégis miért nem hazudtam valami hihetőbbet, ha már úgyis ennyire benne vagyok a témában? Ez alapján nem kellett volna nehezemre essen, nem? Kitalálhattam volna bármit. Tényleg akármit...! De helyette... helyette hülye módon elmondtam neked mindezt. Pedig biztos találtam volna rá módot, hogy 'kihazudjam' magam ebből a helyzetből. De mégsem tettem... Nyugodtan látogasd meg Miharut, hátha már magához tért. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágna, mikor Kazumát vádolod előtte. Szerintem nem kicsit teremtene le. Ő és Kazuma, ez alatt a pár nap alatt... lassan már tényleg olyanokká váltak, mint a testvérek... Shinjire meg igazából teszek. Ez az egész Shinji-ügy csak annyi hasznot hozott, hogy rájöttem, nem tudok majd olyan könnyen eltűnni az életedből, mint szerettem volna.
Csak most vette észre, hogy monológja közben pár lépést közelített a lányhoz.
- Ezt még el kellett mondanom. De ha tényleg el akarsz küldeni... akkor tiszteletben tartom a kérésed.

Yuuka csendben figyelte az ölében tartott kezeit.
- Nem tudom... - felelte halkan, de még mindig nem nézett fel. - Hiányzik, ahogy éjszakánként magához ölelt és hogy mellette ébredtem, de... ez most valahogy... kicsit más. Mármint az egész helyzet. Meg ugye tényleg megváltozott minden. És mi van, ha tényleg igent mond és... és esetleg... Én... én még nem akarok túlzottan előre lépni... És nem csak azért, mert félek, én... én... Még egy hónapja sincs, hogy járunk. Mégis nem egy embertől hallottam már ilyen célozgatást... Ennyire nem normális ez így, vagy mi van...?

Vádol...ja...? Akira úgy érzi, hogy... Ő tényleg csak esztelenül vádaskodik...? De... de... ha hülyeségeket beszél, akkor hol az igazság? Merre keresse? Még mindig... nem ért semmit... Mért mondd ilyeneket? Még nem szenved tőle eléggé?! Vagy nem nyerné meg a fogadást Shinjivel, ha nem fekteti le őt? Valami ilyesmit mondott, nem? Ez a cél?! Hát csak rajta... Csak tessék... Érdekli is őt, hogy mit csinál vele.
Dühösen lépett ő is közelebb.
- Mit vársz még tőlem?! Nem tudsz olyan könnyen... eltűnni? Mi tart vissza?! Még nem tudtál kipipálni? Hát... hajrá! Vedd el, ami még kell! Nem tartalak vissza, nem is tudnálak! Elkell a kikapcsolodás ennyi öldöklés után, igaz? És mit is tudna tenni egy ilyen kislány ellened... Ezt... ezt már biztos bőven megtapasztaltad... ott...

Emiko érezte, hogy ő is fülig vörösödik. Voltaképpen ő meg Hayate... Ők a legfrissebb pár, és ő mágis azonnal... Huhh.
- Nem, nem az a nem normális, ahogy te gondolkodsz... De szerintem... Benawi se olyan. Nem ismerem olyannak, aki siettetni akarna. Sajnálom, én... én hülyeségeket beszélek. Csak én vagyok ilyen mohó, de ez voltaképpen... nem jó így. Ne haragudj rám, hogy hülyeségekkel beszélem tele a fejed. Rossz poén volt.

Hiroshi még mindig komoran meredt a lányra. Ezek a szavak... és megint ez a szokatlan hangnem...
- Ha a nevem meg is változtathatom, de a személyiségemet azt nem - egész nyugodt volt a hangja, csak egy kicsit remegett. Egy egészen kicsit... - Nem vagyok trófeavadász, semmilyen tekintetben sem. Ha ez alatt az egy hét alatt mégis olyan benyomást keltettem, hogy ilyen lennék, akkor tényleg jobb döntés az, ha elmegyek. Ha a gyilkolást tűztem volna ki célomul, akkor miért nem én lennék a győztes? Miért menekülnék ennyire? És a többiek? Miért jutottunk ki ennyien? Mert nem csak mi hárman vagyunk ezen a hajón túlélők. Igen, sok mindent megtapasztaltam ott. Például rá kellett jönnöm, hogy a barátaimra tényleg számíthatok. Mindig. De minek is magyarázkodok... - megrázta a fejét, ahogy inkább újra hátrált pár lépést. - Úgyis tudom, hogy én sem hinnék magamnak.

- Nem, nem hülyeség... - sóhajtott Yuuka. - De te... te azért idősebb is vagy pár évvel, tapasztaltabb is. Nem hiszem, hogy ez igazából baj lenne. Csak én... még másként gondolkodok. Lehet, hogy ez később majd megváltozik, de... mi van, ha esetleg Benawi mégsem úgy gondolkodik, mint én...? Tudom, hogy nem erőltetné rám magát, de... azért mégis...

A személyiségét... nem? Akkor... ahogy hozzá viszonyultaz nem volt hazugság? Most hogy szűrje ki mi volt igaz, és mi nem?! Mégis hogy válogassa szét?
- Nem, eddig nem tűntél annak... - nyögte ki megsemmisülten. - De...
Hiába kezdett bele, nem tudott már többet mondani. Túl sok dolog kavargott a fejében, egyik pillanatban őt vádolta, aztán saját magát, és... Morinaga-san? Őt végképp nem tudta hova helyezni a történetben. És Akira még mindig nem felelt, hogy hogyan jött ő a képbe. Most akkor... ő jótevő vagy...? És Hiroshi...? Ő most milyen ember? Ő most... most kit kedvel Akirát, vagy Hiroshit? Mert, ha Hiroshit, akkor... akkor egy rohadt nagy szemét, azért amiket hozzá vágott. Akkor... akkor nagyon elszúrta... De ha Akirát... attól... jogos lesz?
Azon kapta magát, hogy sír, nem is egyszerűen csak sír, szinte zokog. Sietve a kezébe rejtette az arcát, de ez már nem sokat segített. Hagyta a testét is gyengének lenni, és a földre ereszkedett. Képtelen lett volna most tovább ácsorogni.

- Igen, én talán igen, de Hayate nem idősebb... - mutatott rá Emiko. - De Benawi miatt ne aggódj. A szerelem pont arról szól, hogyha vannak is dolgok, amiket máshogy szeretnél, mint a párod... Engedsz a kedvéért. Mert azt akarod, hogy jó legyen neki, és... Benawi egy pillanatig se akarná, hogy rosszul érezd magad miatta. És ő se érezné jól magát, hisz tudná, hogy neked nem jó, tudod?

Hiroshi ha eddig nem is érezte elég rosszul magát, de most végleg úgy érezte, hogy kikészült. Hitetlenkedve nézett a földön zokogó lányra. Most... mik járhatnak a fejében? Bizonyára semmi jó... De hát miért is járna, hisz ő maga gondoskodott róla, hogy Ayumu ilyen állapotba kerüljön.
- Tényleg mekkora egy rohadék vagyok...! - sziszegte inkább csak magának. Ismét előrelépett, de azzal az erővel torpant meg. - Annyira sajnálom, Ayumu... Pedig annyira igyekeztem elkerülni ezt, de most valószínűleg fogalmad sincs arról, mit is higgy... Tényleg... tényleg sajnálom... Sajnálom, hogy eddig hazudnom kellett neked, és hogy még most sem hagylak békén. De... nem, mégsem tudlak így itt hagyni... - félve nyújtotta a lány felé a kezét, de végül mégsem tudott hozzáérni. Mi van, ha csak tovább ront a helyzeten? Ha már az is fáj neki, ha hozzáér...?

- Igen, tudom... - Yuuka aprót bólintott és végre elszakította tekintetét a kezeiről. - Köszönöm, és...
Hirtelen elhallgatott, mikor meghallotta az ajtó neszezését. Hayate máris visszaért? Akkor biztos nem találta meg Hiroshit.
- Sziasztok - köszönt a fiú, de kissé csalódottnak tűnt. - Hát ez most nem jött össze...

Hát igen... Tényleg fogalma sincs. De annyira... a fülébe másznak ezek a szavak... Annyira szeretné elhinni, hogy sajnálja, és meg akarta óvni ettől. Mért nem... hiheti csak el... tétovázás nélkül, mint eddig mindent? Mért nem képes azt érezni, mint pár napja, amikor Miharuval beszélt, hogy nem számít, nem érdekli őt az igazság, ha Akira, vagyis Hiroshi úgy látja jónak, akkor... ő mindenképp bízik benne. Most mért nem érzi ezt?!
- Akkor mondd meg, hogy mit... - kezdte kissé ingerülten, és felemelte a fejét, de amint meglátta a fiú kezét meglepetten hűkölt hátra. Nem akart elhúzódni tőle, csupán... nem számított rá, hogy ennyire közel lesz. Kissé megszeppenve fejezte meg a mondatot - higgyek rólad...

Emiko igyekezett nem láttatni, hogy örül, hiszen... az annyira szemét lenne.
- Szia - köszönt. Vetett egy mosolygós pillantást Yuukára, jelezve, hogy ezt a beszélgetést majd később befejezik. - Na, azt hiszem akkor én mehetek is zuhanyozni, fáradt vagyok már. Már csak téged vártalak, de akkor nincs mit mesélned - állapította meg, s remélte, hogy elég diplomatikusra sikerült.

Hiroshi sietve visszahúzta a kezét. Hát mégis bántja a jelenléte, a közelsége...
- Ez az, amit semmiképp sem szeretnék és nem is fogok elmondani. Azt tudom, hogy mit szeretnék, hogy higgy rólam... de milyen alapon szabhatnám meg neked, főleg ha neked más kép van rólam a fejedben? És amúgy is... pár nap múlva én elmegyek. Végleg eltűnök, és akkor végre nem okozok neked több fájdalmat, nem leszek a közeledben. Nem kell majd elviselned. És akkor... valahogy próbáld majd meg elfelejteni mindezt. Tudom, hogy alig egy hét alatt sikerült felforgatnom az egész életed, de remélem, hogy ezután majd ismét normálisa élhetsz, pont mint mielőtt megjelentem volna. De bárhogy is remélem, tudom, hogy nem így lesz, főleg nem azok után, amiket nemrég mondtam...

- Nem igazán, lekéstem őket - lépett beljebb Hayate. - Vagy ki tudja, talán épp délelőtt dolgoztak. Reméljük, hogy akkor Shinji sem járt sikerrel. Hmm... amúgy hol a macska...? - nézett körbe a fehér szőrcsomó után kutatva.
- A macska...! - pattant fel Yuuka. - Tényleg, akkor emiatt volt olyan fura érzésem. Nagyon remélem, hogy nem csinált semmi rosszat, hanem összegömbölyödve alszik valahol...

És már megint... Végleg eltűnik... Ahogy gondolta. Mindegy mit tesz, vagy mit mondd... Nem tarthatja maga mellett...
- Hát persze... - felelte szárazon a lány. - Pont olyan lesz... Csak most már... tudom, hogy... mennyire üres volt... De szerencsére megint olyan lesz... Milyen jó is nekem...

- A macska! - pattant fel Emiko is. - Ugye nem döglött éhen? - nézelődött aggódva. - Tökre nem foglalkoztunk vele... Hova bújtál, kicsi?

- Mit szeretnél, mit csináljak? - csattant fel Hiroshi, de hamar észrevette magát és igyekezett nyugodtabban reagálni. Hááát... felemás sikerrel...- Nem tudom jobbá tenni, nem tudom semmissé tenni, szart se tudok tenni ellene...! ... Mit csináljak, Ayumu...?

- Pedig vacsora előtt még gondoltam is rá, hogy hozni kéne neki valamit, csak... utána kiment a fejemből... - Yuuka aggódva tördelte a kezeit. - De... azért ennyi idő alatt nem halhat éhen! Reggel kapott azért rendesen...!
Hayate egy lecsapni készülő ragadozó szemével fürkészte a szobát.
- Nézzünk be mindenhova - javasolta. - A fotel alattól kezdve minden kis zugba, minden szekrény mögé. A végén úgyis kiderül, hogy végig békésen aludt valahol az orrunk előtt...

- Én mit szeretnék?! - kérdezett vissza ingerülten a lány. - Úgy beszélsz, mintha én tehetnék róla, hogy belédszerettem!
Döbbenten nézett maga elé. Hogy... mi van?! Ezt most mi a fenéért mondta? Kicsit tényleg... elvesztette az önkontrolját... kicsit... nagyon...

Emiko hívogatta a macskát, de vajmi kevés sikerrel.
- Tényleg kéne már neki egy név... A gyere idére nem hallgat - nyögte. - És a cicc se jön be neki...
Örülöt, hogy ma nem szoknyát vett fel, mert abban relatíve kevésbé szeretett volna négykézláb mászni a padlón.

Most Hiroshi szeretett volna megtámaszkodni valamiben. Nem... Ez biztos nem komoly, biztos csak szivatásból, visszavágásból mondja... Nem lehetnek ilyen "szerencsések", hogy ilyen körülmények között...! Ez... pontosan az, amitől tartott, hogy be fog következni. De nem hitte volna, hogy tényleg...!
Igencsak elkelne már az a kapaszkodó... Ráadásul így, hogy nem evett semmit, pláne nem fogja sokáig bírni. Vagyis... körülbelül eddig bírta. Hamarosan ő is azon találta magát, hogy a földön ücsörög. Nagyszerű...
- Hát ezt jól összehoztuk... Túl szép is lenne mindez normál körülmények között... Pedig akkor... - lemondóan megrázta a fejét. - Viszont most nem 'akkor' van... De mégis miért...? Igyekeztem úgy tenni, mintha csak szimplán kedvelnélek, akkor mégis hogyan...? - ismét fejrázással szakította félbe a mondanivalóját, és tekintetével Ayumu szemeit kereste. Na most aztán mi lesz...

Ayumu már nem is akart semmit tenni a könnyei ellen. Minek tagadja? Nincs méltósága, amit meg kéne őriznie.
- Akkor most... visszautasítasz? - kérdezte halkan. Mintha csak szimplán kedvelné...? Akkor... nem csak szimplán kedveli? Mert ő... tényleg azt hitte, hogy csak erről van szó. De... még így is most közölte vele, hogy kizárt dolog az egész... Nem mindegy akkor?

- Emiko... - kezdte baljóslatúan Hayate. - Mondd csak, szándékosan hagytad nyitva az ajtódat? Mert akkor lehet, hogy lemondhatsz a dolgaid egy részéről... - A lány tekintetét látva viszont rájött, hogy ezzel talán nem olyan jó viccelni. - Ja nem, csukva van az. Biztos csak rosszul láttam...
Yuuka közben négykézláb ereszkedve eredt a macska nyomába. Hol lehet...? Még el sem kezdhette igazán a keresést, mikor azon kapta magát, hogy az előtte ülő cicát bámulja. Hát ez meg...?
- Öhm... valaki látta esetleg, hogy mikor és honnan került elő...? - kérdezte bizonytalanul a többiektől. - Bár végül is mindegy, hisz csak előkerült.
Arcán halvány mosollyal simogatta a cica bundáját. Biztos éhes már szegény.

- Szóval rosszul láttad... - kezdte fenyegetően Emiko, s egész közel került Hayatéhez. - Nagyon vicces... Ezért még kapsz!

Hiroshinak a szívébe mart a kérdés. Legszívesebben rávágta volna, hogy esze ágában sincs, de így...
- Igen... Legalábbis mindezek tükrében ezt kéne felelnem, de... bárhogy is szeretném, nem tudom ezt mondani. Ahhoz túl önző vagyok, és ez az önzőség azt suttogja a fülembe, hogy igenis használjam ki ezt a pár napot, amit még veled tölthetek. Ha tudnám, hogy nem ártanék vele még jobban, habozás nélkül rá is bólintanék. De épp most vagy túl egy jelentős sokkhullámon - már ha túl vagy rajta egyáltalán - és sikerült teljesen összezavarjalak. Ám mégis megkérdezted, hogy visszautasítalak-e. Én... legszívesebben nemmel szeretnék felelni. Csak nem tudom, megtehetem-e...

Shinjinek igaza volt egy dologban... Már csak... pár napuk van... Nem várhatnak... Most már... Nem érdekli semmi...
Hozzásimult a fiúhoz.
- Vedd el a maradék józan eszem is..., hogy megnyugodhassak!

- De gondolj csak bele, ez könnyen lehet akár az első önuralom-erősítő gyakorlatod is - Hayate kérdőn nézett Emikora, és csak egy fél pillantással nyugtázta, hogy közben a macska is előkerült. - És ez még csak egy kisebb tréfa volt. Várjunk csak... tréfa... tőlem...? Biztos csak nagyon fáradt vagyok már...

Emiko sértődötten nézett a fiúra.
- Ez meg most hogy jött ide? Na jó! Tényleg megyek zuhanyozni! - pattant fel, és indult is.

Hiroshi megrökönyödve hallgatta ezt az oly' idegennek tűnő Ayumut, de mégis úja meg újra visszajátszotta fejében a lány utolsó szavait. 'Idegen' Ayumu vagy sem, mégis... megőrjíti. Főleg ahogy így hozzásimul... És olyan messzinek tűnt már, mikor utoljára így magához ölelhetett valakit, és nem csak magához ölelt, hanem... De Hina meghalt, részben az ő hibájából. Mert nem vette időben észre, és nem segített neki, mikor baj volt. Nem fog ugyanúgy járni Ayumu is? Nem fogja őt is tönkretenni...?
Hiroshi nagyot nyelt, és ösztönösen simogató keze megállt a lány hátán.
- Ha ezt tenném... akkor nem vonnád le később belőle ugyanúgy azt a következtetést, hogy csak pipát akartam tenni a neved mellé...? Veled akarok lenni, Ayumu, de nem kihasználni a helyzetet... Mert mi lesz, ha később mégis megbánod...?

- Na ezért még tényleg kapni fogok, így vagy úgy... - motyogta az orra alá Hayate, miközben Yuuka áthaladva előtte a szoba felé indult a cica társaságában. Hát... ő inkább csak itt marad.

Ayumu üres tekintettel nézett maga elé, de ezt Hiroshi nem láthatta. Nem tudja... nem tudja mit fog gondolni... Egyszerűen csak... nem akar semmire se gondolni... Ő meg mért kérdez tőle bármit is?! Mért nem tud végre csöndben maradni?!
- Nem lehet már rosszabb - felelte végül.

Emiko köntösbe burkolózva lépett ki a fürdőszobából.
- Szabad a zuhanyzó - jelentette be. - Akkor... a szobádban várlak - elindult, s egy sanda oldalpillantást vetett a fiúra, ahogy elhaladt mellette. - Ha bealudnék, mire befejezed, bocs...
Gonoszkás mosollyal tűnt el az ajtó mögött.

- Rosszabb...?
Nem, az már régen rossz, ha így áll hozzá. De mégis hogy álljon?! Az imént derült ki, hogy elárulták, hogy a francba ne akadjon ki rajta! De ha így kéri... Basszus és ő is nagyon a határán van már...! Talán mégis jobb lenne... Csak egy kicsit kiszakadni a világból, hisz úgy tűnik, egyiküknek sem lenne ellenére. És tényleg szeretne elfeledtetni vele minden rosszat...
Félresimította a lány haját a nyakából. Miért is ne lehetne...? Közelebb hajolt, de az utolsó pillanatban mégis visszafogta magát. Most majdnem teljesen elvesztette a józanságát...!
- Tényleg képes lennék szinte gondolkodás nélkül teljesíteni a kérésedet... és nagyon szívesen tenném. Talán túl szívesen is... De nem akarom, hogy utána úgy gondolj rám, mint aki az első adandó alkalommal rád mászott... Inkább... add nekem ezt a két napot. Ismerj meg, ha kell, ismerj meg újra...! Nézd meg, hogy így is elfogadsz-e. Két nap múlva pedig, mikor kicsit tisztábban látod majd a dolgokat... döntsd el, hogy úgy is akarsz-e engem. Mert akkor nem fogom majd vissza magam... Akkor már nem tudnám. Basszus, már most sem sok hiányzik hozzá...