10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Hmm, jól néz ki - mosolyodott el Eizan. - Meg úgy mellesleg a kaja is.
Felkelt az ágyáról és örömmel konstatálta, hogy nem aludt el. Egész jól ébren tartotta a gondolkodás.
- Igen, szerintem helyesen tetted - bólintott válaszul Natsuki kérdésére. - Jobb, hogy tőled tudta meg, mintha mondjuk Morinaga ejtette volna el neki az információt. Te kicsit szerintem emberségesebben közölted vele... Amúgy volt valami aggodalomra okot adó esemény a vacsorán? - halványult el kissé a mosolya.

Ayumu tétovázott, de aztán félreállt az útból, hogy beengedje a pincérnek felcsapott Shinjit. Mégse küldheti el, ha már ételt hozott neki, és... ráadásul ilyen lélekszakadva rohant. De... te jó ég, beengedett egy fiút a szobájába! Ráadásul este!
- Köszönöm - vette át a csomagot, s hellyel kínálta a fiút. - Te ettél már?
- Aha - bólintott az, s a székről figyelte, ahogy Ayumu leül az ágya szélére, és ha kissé zavartan is, de étkezni kezd.
- Mondd csak, valami... baj van? Nekem elmondhatod...
A lány habozott.
- Én... nem tudom... Nem tudom mi az... Nem tudom, min akadtam ki ennyire. Nem értem.
- Történt valami? - puhatolózott tovább, mire Ayumu megrázta a fejét.
- Hát ez az! Az ég világon semmi!
Shinji értetlen tekintetére folytatta.
- Kérlek, ne várj tőlem értelmes válaszokat, mert... nem tudom mi folyik itt. Bennem. Nem tudom.
Shinji lehunyta a szemét. Nos... igen... össze van zavarodva. Érti. Pontosan érti. Egyenlőre azonban egy szót se szólt, várta, hogy a lány nyugodtan megvacsorázhasson.

- Addig úgysem hagyná annyiban, amíg valaki nem reagál - felelte Hayate. - És ha te sem válaszolnál, talán még durvábban provokálna. Ami pedig az önuralmat illeti... igen, végül is lehet próbálkozni a fejlesztésével, de ez nem olyan egyszerű. Ám ha gondolod, adok pár tippet, de csak mert kíváncsi lennék az azt követő reakcióidra.
Volt valami különös az ezt követő mosolyában. Valami, ami leginkább arra hasonlított, hogy 'próbáld csak meg'.

- Cseszekedett Yuukáékkal - mondta kissé ingerülten Natsuki. Gyűlölöm, hogy semmit se tehetek, de... nem is merek, ott kezdődik. Félek, hogy csak rontok a helyzeten. Ha megtudja, hogy aggódom, csakazértis szivatja Yuukát, hogy nekem - is - rosszabb legyen.

Mikor megérkezett az első panasz - miszerint a kelleténél jóval több alkohol került a kért koktélba -, Hiroshi már tényleg érezte, hogy nem bírja tovább. Gondolkodni alig tud ettől a sok valamitől a fejében, nemhogy dolgozni!
Oké, most már ők is látják, hogy nincs a toppon, talán tényleg ideje lenne bepróbálkoznia egy elkéredzkedéssel... És ha kell, önként felajánlja a másnapi túlórázást, csak bele ne kössenek...

- Jól teszed - bólintott Eizan. - Jobb, ha nem látja rajtad mindezt, mert akkor csak jobban rászáll mindenkire. Yuuka így is tudja, hogy ha tehetnéd, segítenél, ebben biztos vagyok. És már csak pár nap... Azért kíváncsi leszek, hogy milyen végjátékot tervez Morinaga, mert nem hiszem, hogy csak úgy elenged. Minden bizonnyal el akar majd tőlünk búcsúzni. De várom már...

- Nee, ne mondd, nem akarom tudni! - fakadt ki Natsuki. - A fenébe, bár ne lenne ilyen valószínűen igazad... Tudnám mire készüljünk, h... h védhetnénk meg magunkat, és persze a többieket is. Ráadásul még feszült is ehhez! Remek.

Eizan lerakta az asztalra a vacsorát, hogy nyugtatóan átölelhesse Natsukit.
- Most már ne hagyjuk, hogy kikészítsen minket... Igen, valószínűleg nem lesz túl kellemes. De ha letudjuk, remélhetőleg megszabadulunk tőle...
Vagy nem...

Haruka egy ideig még várt, hátha Tatsuya mégis rosszabbul lesz vagy valami, de egy ideje már semmi neszt nem hallott a fiú szobájából. Ezek szerint végül sikerült elaludnia. De akkor is, hogy tudta ennyire kiütni magát? Volt valami olyan, amit kettejük közül csak ő evett? ... Nem emlékszik... Mindegy, reggelre csak összeszedi magát. Most meg akkor ő is húz a szobájába.

- Hupsz... - Daisuke hirtelen kinyitotta a szemeit. - Most megígértem tegnap Naminak, hogy ma beszélek vele vagy legalább jelzem, hogy élek, vagy nem? Hát... ma már biztos nem megyek át. Mindegy, majd holnap. Úgysem aggódik értem annyira, hogy az őrületbe kergesse az, hogy nem jelzek. Bár végül is... igazából kit izgatna úgy igazából az, ha lenne velem valami...? Mármint magamon kívül...

- Ayumu, ha bármiben segíthetek... - szólalt meg halkan Shinji.
- Miért...? - felelt kérdéssel a lány. A fiú meglepetten nézett fel rá.
- Tessék?
- Miért segítesz? - kérdezte komolyan, olyannyira, hogy felkelt és félre is pakolta a vacsoráját az asztalra. - Miért aggódsz értem, mért vagy most itt... miért... jöttél egyáltalán a közelembe...?
Shinji elkerekítette a szemét.
- Én... - motyogta zavartan. - Nem tudom... Komolyan nem... muszáj erre... valami magyarázatot találni? Kell, hogy legyen oka, miért kedveltelek meg ennyire, ilyen hihetetlenül rövid idő alatt? Elbűvölő vagy, segítőkész és kedves, és... még szebb, hogy valahogy belőlem is kiváltod, hogy törődni akarjak veled... akár jól cisnálom végül, akár nem...
- Jól csinálod... - felelte a lány. A fiú mosolyogva rázta meg a fejét, de nem mondott semmit.
- Pedig de! Annak ellenére, hogy... elég fura, hogy... utas létedre... nos, remélem nem lesz baj belőle...
- Én is remélem, hogy nem ártok neked vele. Nem bírom ki, ha nem lehetek a közeledben, de... nem szabadna ilyen önzőnek lennem. De... remélni is alig merem, hogy... láthatlak még, ha vége az útnak. Félek, hogy talán végetvetsz mindennek, ha... De mért is találkoznál velem utána. Csak egy... utas vagyok... Egy a sok közül. Egy gazdag, üresfejű srác, aki mint mindegyik innen, piszkosul magasan hirdja az orrát...
- Én nem így gondolok rád! - fakadt ki a lány. - Én... nem... nem hiszem rólad, hogy... Én... nem bánom, ha... találkozunk később is... sőt...!
Ijedten hallgatott el. Sőt? Te jó ég, mért mondja ki mindezt?
Shinji közelebb lépdelt a lányhoz.
- Akkor... nem tartod... kizártnak, hogy... bár... nagyon más a hátterünk, nem... határolod el magad tőlem? Nem... gyűlölsz?
- Mért tenném?! Rendes ember vagy! Őszintén gondolom, nem, mert... ezt kell mondanom...
- Komolyan...?
- Igen.
- Akkor... talán... lehetséges lenne...? - a lány szemébe fúrta a tekintetét.
- Lehet...? Mi...? - kérdezett vissza a lány, bár... valójában csak elhinni nem merte, mit akar kérdezni. Úgy tűnt azonban, hogy Shinji nem szándékozza befejezni a mondatot. Egész közel lépett, s fél kézzel átölelte a lány hátát. Az nem tiltakozott, félve, de várakozón nézett fel a fiú szemébe.
Mért szalasztaná el a lehetőséget? Kedveli ezt a fiút, és... ő is szereti viszont... Megvédeni, vigyázna rá, szereti... ez... majdhogynem lehetetlen. Még... Akira is gyűlöli... Nem szereti, hogy milyen... Hiába próbál kedves lenni, csak árt neki, és ezt Akira pontosan látja és haragszik is. Nem, nem teheti ki őt ennek többször, de ha folyton találkozik vele... Nem bírja ki. Nem bírja. Pedig... ezt az utat még legalább muszáj, utána átkéreti magát. De... de ha... ha most összejön ezzel a fiúval, az elég erőt ad, hisz akkor már erkölcstelen lenne, ha Akirával is... tervezne... Így hát... Nem lesz rossz. Nyugi. Kedves srác... És vonzó is... nem csak a modora...
És ahogy várta, a fiú az ajkai felé hajolt, s Ayumu jólesően hunyta le a pilláit, hogy elmerülhessen az élményben. Érezte, hogy remeg egy kissé az... izgalomtól - vagy várakozás, talán félelem? Vagy mind...? De a várt jelenet nem következett be. Helyette érezte, hogy a fiú elengedi, s elhátrál.
- Shinji...? - kérdőn nézett a fiúra. Az lehajtotta a fejét. - Én... nem bánom... szeretném... - hazudta a lány. Mi...? Hazud... dehát... miért? Tényleg nem bánja... Szeretné, ha nem is olyan egyenes okokból, így ez nem hazugság. De... miért... mi elől menekül? Ki... elől...?
- Ezt nem tehetem... - hátrált el a fiú. Szavai egész halkak voltak, mintha csak önmagának mondaná.
- Mit...? Mért...?
- Semmit sem tudsz - mondta a fiú maga elé nézve. - Ne érts félre, gyönörű vagy, vonzó és... szeretném, de... - elhallgatott, mintha csak a magyarázaton gondolkodna, majd hirtelen újra belekezdett. - Te nem. Te nem akarod. Bármit is mondasz, a szemeden...
Ayumu tanácstalanul nézett maga elé. Mért...? Mért tolja el ezt is? Mért nem... képes csak egy kicsit hazudni? Egy egészen kicsikét, hisz... voltaképpen... kedveli, tényleg!
- Tévedsz - mondta rimánkodó hangon a lány. - Nagyon megkedveltelek, őszintén. Kérlek, hidd el, hogy ez nem a pénzről szól, tudom, hogy még nem ismersz, de ez...
- Tudom - mosolyodott el furcsán a fiú. - Tudom... De mint mondtam, semmit sem tudsz...
Ayumu értetlenül nézett rá.

- Igen - menekült az ölelésbe Natsuki. - Bízom benned, és... ezért én is erős leszek.

Hiroshi megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha nem is olyan könnyen ment, mint Ayumunak, de azért csak elengedték. De persze csak miután tényleg felvetette a túlórát és miután észrevették, hogy jé, ennek tényleg kissé remeg most a keze. Csak a végén még nehogy azt higgyék, hogy valami járvány tört ki, és ők okozzák...
Most, hogy szabadult, mégis tétován állt meg a folyosón. A gyomra ismét vészesen megkordult, de ezúttal nem törődött vele. Nem... most nincs ideje vacsorázgatni.
Helyette ssmét felvetődött benne Shinji reggeli kérdése. 'Kinek az oldalán állsz?'
Hogy kinek az oldalán áll...?
Természetesen az osztályén, de...
Ayumunak miért kell egyenlőnek lennie ebben az esetben Morinagával? Miért nem képviselhet egy külön oldalt?
Egy biztos, jelen helyzetében... inkább érezte úgy, hogy a lány mellett kell döntenie. Mert bárhogy is agyalt rajta, rá kellett jönnie, hogy most nem akar Shinji mellé állni. Nagyon nem...
Sietve indult meg a folyosón.

- Már most az vagy... - suttogta a lány fülébe Eizan. - És én is bízom benned. Megígértem, hogy már nem hagylak el...
Ez az utolsó mondat... Igazából nem is tudja, miért mondta... De igen, mégis sejti. Ha rosszra fordulnak a dolgok, de úgy istenesen rosszra... semmiképp sem hagyja hátra Natsukit. Nem, még akkor sem, ha neki esetleg valamiképpen lehetősége lenne a menekülésre. Most már vagy együtt, vagy sehogy. Mert tartott tőle, hogy ellenkező esetben, ha ő kerülne veszélybe, Natsukit sem tudná rávenni arra, hogy hátrahagyja.

Natsukinak fogalma sem volt miért támadt sírhatnékja. Inkább sietve a fiú vállába fúrta az arcát, hogy elrejtőzhessen ílymódon.

Eizan még szorosabban ölelte magához a lányt és elfojtott egy feltörni készülő sóhajtást. Gyűlölte ezt a bizonytalanságot. Gyűlölte, hogy egyelőre azt sem tudja, tényleg lejutnak-e a hajóról. Mert mi van, ha kiderül, hogy minden hazugság volt? Ha csapdába csalták őket...?
Megpróbálta megszüntetni hasonló gondolatait, de csak nem akartak eltűnni a fejéből.
Szeretett volna legalább Natsukinak erőt adni. Elérni, hogy ő legalább ne gondoljon hasonlókra, de miután már megemlítette a témát, így kissé nehéz lenne...
- Szeretlek... - mondta végül mindenféle további biztatás vagy ígéret helyett.

A lány képtelen volt válaszolni. Eizannak ez az egy szava is csak még jobban felzaklatta. És tényleg nem értette, miért. Csak csendben várt, hogy múljon az érzés, aztán szótlanul elengedte a fiút, és nekiállt kicsomagolni a vacsorájukat.
- Együnk, oké? - jegyezte meg halkan.

- Rendben... - bólintott Eizan, de valamiért olyan erőtlennek érezte ezt az egy apró mozdulatot is. A francba... Talán nem kéne így belegondolnia, de inkább már most próbál felkészülni lélekben, minthogy a végén essen hatalmasat pofára. Még mindig nem tudott bízni Morinagában...
- Lássuk, mi finomakat hoztál - csalt halvány mosolyt az arcára.

- Mit nem tudok? - lépett közelebb most Ayumu Shinjihez. - Magyarázd el kérlek!
Az üres tekintettel nézett maga elé.
- Magyarázzam...? Valahogy... arra nem számítottam, hogy majd pont te fogod ezt kérni. De... - halkan nevetett - csupán, mert nem is tudod, mit kérsz...
A lány egyre zavartabban hallgatta őt.
- Baj van? - kérdezte most ő.
- Eléggé - bólintott Shinji. - Majdnem... mindenben hazudtam neked... Ha... elmondom, már... nem fogod elhinni nekem, hát... előre kötném ki, hogy... sajnálom... - mondta lehajtott fejjel. - Ezt... jegyezd meg kérlek...
- De... mit...? Micsoda? Mondd már! Egy szót sem értek! - kérte már-már kétségbeesetten Ayumu. - Miről van szó?
Ám Shinji újfent csak hallgatott. Ayumu nem tudta, hogy a gondolatait próbálja összeszedni, vagy... de türelmesen próbált várni.

Hiroshi immár a keresett ajtó előtt állt. Eddig megfordult a fejében, hogy majd jól fogja magát és csak úgy benyit, de elég hamar rá kellett ébrednie - főleg így az ajtó előtt állva -, hogy a megfelelő belépőkártya nélkül ez igencsak nehezen menne. Rendben, akkor... kopogjon? Csak ő érzi úgy, hogy az most kicsit furán venné ki magát...?
Fura vagy sem, nem fog tovább itt toporogni, és valószínűleg annak sem nagyon örülnének, ha betörné az ajtót.
Hát jó...
Sietve összeszedte magát, mielőtt jelezte volna, hogy itt van.

Ayumu vádlón nézett az ajtóra. Így aztán tényleg semmit sem húz ki a fiúból. Dehát... ha nem akar beszélni, minek hozakodott elő vele? Mit akar ezzel?
- Elnézést... - szabadkozott, s az ajtóhoz támolygott. Döbbenten pislogott a fiúra. - A... Akira... mit... te... mit...?
Úgy érezte, mindjárt összeesik.
Shinji kifejezéstelen arccal figyelte a lányt. Zsebrevágta a kezét, s hátradőlt a falnak, úgy várta, mi fog történni. Na jól van, kezd érdekes lenni... Nagy tétben fogadott volna, hogy nem jön el, de... szerencsére tévedett.

Hiroshi már épp felelt volna, mikor rájött, hogy ezt az egy dolgot még egyáltalán nem gondolta át. Azt, hogy mégis mit mondjon...
- Én... - kezdte bizonytalanul, de igyekezett némi erőt vinni a hangjába. - Csak aggódtam, hogy jól vagy-e... De úgy tűnik, éppen vendéged van...
Basszus, és Shinji tényleg itt van, Ayumu szobájában...! Pedig reménykedett benne, hogy mégis egyedül találja a lányt, hogy nem engedi be ilyen egyszerűen a srácot. Ezek szerint... tévedett...

Aggódott? Szóval... Ő is látta, hogy rosszul van, és... aggódott is? És ellógott csak azért, hogy...?
- Akira... - nyögte sírós hangon. - Én... sajnálom... Annyira... annyira sajnálom...
Karjait összefonva húzta össze magát, s még mindig nem nézett a fiú szemébe. Mért csinálja ezt? Mért rohan mindig Shinjihez? Mért... kellett ezt mindig elmondania neki, és... most... mért kell látnia... így... itt a szobájában... Teljesen félreérti, teljesen... Nem. Ezen... nincs mit félreérteni.
- Akira, könyörgöm, bocsáss meg... Én... nem tudok... nem tudok jó ember lenni...
Shinji észre sem vette, hogy elkerekedett szemekkel figyeli a lányt. Már... most így ki van bukva? Dehát még... semmit sem mondott neki. Nem is csinált semmit... Ayumu tényleg...? A párosra függesztette a tekintetét, és hol az egyik, hol a másik arcáról igyekezett leolvasni valamit.

Hiroshi utólag nem tudta volna megmondani, meddig állt ott döbbenetében. Ez... miért ilyen a hangja...? És miért kér pont ő tőle bocsánatot...?! Ő az, aki csak úgy idejött, és ő hazudik neki a kezdetek óta... És ezzel nem kicsit sodorta veszélybe a lányt.
- Ayumu... De hát...
Hiába, túlságosan meglepte a lány reakciója.
- Miért kérsz bocsánatot? Miért te kérsz...? - folytatta halkan, majd megrázta a fejét. - Az egész az én hibám, minden miattam van...
"Vagyis ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor miattunk... Az egész osztály miatt..."
- Kérlek, ne mondj ilyeneket, hiszen... hiszen nem tettél semmi rosszat. Te nem...

Ayumu nem bírt tovább magával, odalépett a fiú elé, és fejét a mellkasának döntve folyni kezdtek a könnyei.
- Most... mégsem... gyűlölsz engem? - préselte ki a száján. - Érzem, hogy... valami... nagyon-nagyon rossz dolog történik, de... nem értek semmit...
Shinji azon vette észre magát, hogy most hívnia se kellett, a szánalom és a sajnálat mellett önmagától is megjelnt valami más érzés is. Féltékenység, düh? Dehát... tudta már egy ideje, hogy a lány... Mit zavarja? Nem meghódítani akarta, hanem használni. Ez közel sem ugyanaz. Mégis bosszantotta, hogy ő egy olyannal szemben veszítsen, mint... Lazán leengedte a karjait, s várakozón figyelte a fiú reakcióját.

Ez... ez most miért...? Miért ő? Miért éppen ő, mikor itt van a "gazdag, jó modorú" Shinji is...? Pont ez az a pont, ameddig már nem akart eljutni, és most mégis... most mégis valami furcsa megkönnyebbülés, valami halvány öröm tölti el ennek hatására. A francba... Nem Shinji hálózta be Ayumut, hanem Ayumu hálózta be őt, Hiroshit. Méghozzá úgy tűnik, elég rendesen... Ennyit a nagy elhatározásáról, hogy ő bizony távol tartja magát és nem avatkozik közbe. Ha nem Shinji lett volna, hanem valami rendes pasi, akkor nem lépett volna semmit sem. De így muszáj volt. Innen viszont csak egyre nehezebb lesz...
Önkéntelenül indult meg a karja, és mire észbe kapott, már finoman átölelte a lányt.
- Hogyan is gyűlölhetnélek...? - sóhajtott fel. Pedig ő megpróbálta. Vagyis inkább semlegesnek lenni, de az sem nagyon ment... - Viszont... igazad van... Ez így nem lesz jó, Ayumu... Több van a háttérben, mint gondolnád. Olyan dolgok, amik jobb, ha rejtve maradnak...

Ez az, Hiroshi! Tökre igazad van! Végezd csak el a piszkos munkát helyettem... Hát nem úgy lesz a elgszebb a történet, ha te cisnálod ki a csajt? Tudtam, hogy király ötlet egy kicsit felhúzni téged... Még Morinaga is oda lenne a sztoriért, ha nem az ő kicsi Ayumujáról szólna. Pedig, milyne szépen kitalálta már... A világ akármelyik szemétládája megirigyelhetné...
Shinji nagy sóhajjal indult el kifelé. Ayumu ijedten rezzent össze, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy te jó ég, még ő is itt van, ráadásul végignézte, mit gondolhat, és... De mielőtt bármire is juthatott volna a fiú megszólalt.
- Be kell ismernem ezúttal tényleg vesztettem - paskolta meg "Akira" vállát Shinji. - És most mihez kezdesz a nagy győzelmeddel, Hiroshi? Szerintem, gyorsan fektesd le a csajt, már csak pár nap van az útból, és tudod, hogy mi már nem jöhetünk haza...
Lazán sétált el a mozdulatlanná dermedő Ayumu mellett.
- Ja, de reggel beszélnünk kéne - pillantott vissza osztálytársára. - Tudod, hogy Morinaga vajon minek lőtte le Miharut...

Kész, ennyi... Pedig tudta, hogy ez lesz. Tudta, hogy Shinji nem hagyja majd annyiban és tessék... Na most aztán... jól jönne valami épeszű ötlet. Mármint azon kívül, hogy oly' szívesen megismertetné Shinjit az öklével. Meg talán még a térdével is, sőt. Na de ez az, amit most semmiképpen sem szabad tenni. Majd később, 'családiasabb' körülmények között szépen átbeszélik a dolgot. Hogy dühös lenne? Ő? Ááá, nem, miért is kéne annak lennie...
Összeszorította a fogait és egyszerűen nem mert Ayumura nézni. Ebből semmiképp sem tud kilábalni. Shinji szándékosan annyi infot sűrített bele ebbe a pár mondatba, amennyit csak tudott. És még Miharut is... De ő meg honnan tudja? Nem valószínű, hogy Ichiro neki is elmondta. De kit érdekel, honnan tudja?! Ez most a legkisebb baja...
- Igazad van, tényleg lesz miről beszélnünk... - viszonozta keményen Shinji pillantását. Pedig... megpróbálhatta volna letagadni, hogy á, a srác biztos csak túl sokat ivott vagy valami. De Shinji nem hagyta volna. Nem... ő biztosra megy. - De megköszönném, ha nem rontanád itt tovább a levegőt.
Hát Ayumu... van egy olyan érzésem, hogy nem ez lesz életed legszebb éjszakája...

Ayumu úgy tépte ki magát Hiroshi karjai közül, mintha csak égetnék. Míg csak Shinji beszélt, nem mert mozdulni, de ez a reakció... Mért... mért nem...?
- Mégis... ki vagy te? - nézett kétségbeesetten Shinjire, aztán tekintete Hiroshira siklott. - És... te...?!
Olyan undorral ejtette ki az utolsó szót, ami egyáltalán nem illett az ő szájába. Az egész hangszín... mintha semmi köze sem lenne, ahhoz a bájos lányhoz, akinek eddig láthatták.
Shinji elvigyorodott.
- Haver, szívesen segítenék magyarázkodni, de ezt a lehetőséget most te nyerted meg. Na szép jó éjszakát!

- Tudom, mit felejtettem el...! - pattant fel egyszer csak Hayate. - Nem mentem le a bárba... A francba! És talán már ott sincs Hiroshi... Vagy azért még megpróbáljam?

Az a hang... Még sosem hallotta ilyennek... És... mindez miatta. Az az egy szó, az a 'te'... a hangsúly, ahogy kimondta...
Hiroshi borzongató hideget érzett végigkúszni a gerince mentén. Az érzés a csontjáig hatolt és egyáltalán nem volt kellemes. Ha akart sem tudott volna válaszolni Shinjinek.
Most mindennek vége. Innen már nincs visszaút...
Még mindig az előző kérdés hatása alatt állva meredt a padlóra. Nem mert Ayumura nézni, mert félt attól, hogy mit látna tükröződni a lány arcán. Gondterhelten simította hátra a haját. Ezt most... végérvényesen elszúrta. De úgyis ezt akarta. Azt akarta, hogy Ayumu minél könnyebben szakadjon el tőle. Hát... a gyűlölet talán elég lesz mindehhez...
Beletelt jó pár másodpercbe, mire meg mert kockáztatni egy oldalpillantást a lány felé.
- Mondtam, hogy nem te vagy az, aki 'rossz' ember... - mondta halkan. - Nem nekem kéne gyűlölni téged, hanem épp fordítva... Szerettelek volna megkímélni ettől, és egészen Shinji felbukkanásáig hittem is benne, hogy sikerülhet. De nem így lett... Ayumu, én... csúnyán félrevezettelek.

Ayumu zaklatottan szedte a levegőt. Hátát a falnak támasztotta, s így igyekezett valahogy lenyugodni, de legalábbis talpon maradni, míg erőt merít valahonnan. Ha valóban végig hazudott és Akira egy teljesen más ember... most... miért viselkedik mégis ugyanúgy? Miért nem bír a szemébe nézni, ha csak szórakozott?
- Gyere be! - mondta sóhajtva, és becsukta a fiú után az ajtót. - A küszöbön nem lehet beszélgetni...
Visszaült az ágyra, mert érezte, hogy ez most ácsorogva nem menne. Lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni a gondolatait. Mi történik? Próbálta összerakni a részleteket, hátha bármi is világosabbá válik...
Nem az, akinek mondta magát… Nem ez az első eset, hogy ez a kérdés felmerül, de… Legutóbb elvetette. Nem az számít milyen néven hívja, és jelent az bármit is, ha olyanokat mesél, ami nem igaz? Kedves srác, jól el van vele, és ha… ha nem akarja az igazat mondani neki, hát mondd mást. Legyen, ahogy neki jó. Akkor… legalábbis még ezt gondolta, de azóta… miért kezdett el fájni a gondolat, hogy hazudott…?

- Ez nagyon fura.
- Mi?
- Még nem tudom... Csak... szerintem... Mi van, ha Akira nem egészen az, akinek mondja magát?
- Nem értem... Honnan veszed...?
- Mert Kazuma sem az öcsém. És mert szerintem ezek ismerik egymást...

Ayumu elkerekedett szemekkel kapta fel a fejét. Miharu tudja! Már… már akkor tudta! Miharu…!
- Mi volt az a megjegyzés? – kérdezte hirtelen kétségbeesetten. – Morinaga-sanról… Már azt sem értem, hogy Shinji honnan ismeri, de… most nem is ez a lényeg… Miharu… mi az, hogy lelőtte?! – fakadt ki. – Morinaga-san nem bántana senkit! Nem, értem, ugye ez csak vicc…?! Miharu… jól van, ugye?! Nem értem, mért tett volna bárki is ilyet?! Főleg ő… Miharu idegesítő tud lenni, de… nem… ennyire… És… - elhallgatott egy kicsit, aztán folytatta – azt hiszem jót akart… nekem is… Én mégis inkább rád hallgattam helyette… Tényleg naiv idióta vagyok…

Emiko aggódva nézett fel. Ha elkerülhető, hogy Shinjivel összeverekedjenek... De... Nincs joga ezt mondania. Szenvedjen az a szegény lány, csak mert ő... félti Hayatét? Talán feleslegesen is? Benawinak igaza van, de...
- Te tudod... - felelte felrenézve.

Hiroshi Ayumu szavának engedve valóban beljebb lépett, de pár lépésre az ajtótól ismét megállt. Nem, mégsem ezt akarta. Nem akarta, hogy így kelljen látnia, hogy el kelljen mondania neki. Nem akarta bántani... Inkább megnyugtatni szeretné és megvigasztalni, de... azt most nem lehet...
És ráadásul rögtön szóba került Morinaga... Hogyisne, Shinji hülye lett volna kihagyni a lehetőséget!
- Miharu... nem tudom, most hogy van, vagy hogy magához tért-e már egyáltalán, de... amit Shinji mondott, az sajnos igaz... Úgy tudom, Miharu csak Kazumát akarta óvni. Bár nem láttam őt, de Kazumát igen. És a srác nem kicsit volt kiakadva... Először én sem akartam elhinni, de... - keserűen felsóhajtott. Ezt most mégis hogy magyarázza meg...? - Nem én voltam az egyetlen, aki nem mondott neked mindenben igazat...

Shinji meglepetten pislogott Namira. Már... alszik is? Hű... Bár kicsit örült is, nem kell figyelnie rá milyen arcot vág. Septében öltözött át, zuhanyzott le, és ő is azonnal bezárkozott a szobájába. Aludni azonban sokáig nem tudott még. Csak a sötét plafont bámulta, és meg sem próbált szabadulni a gondolataitól. Olyan közel állt hozzá, hogy megcsókolja a lányt, és ahogy kinézett a helyzet, egyből meg is dönthette volna. Bár... lett volna bármi jobb ettől? Nem. Inkább az az érdekes, hogy... mitől volt így kétségbeesve? Azért... Ayumu is rendesen átvágta. Azt hitte tökéletesen behálózta a lányt, ehelyett az csak egyszerűen kedves és udvarias volt... De teljesen belebolondult Hiroshiba. Mégis... mi történt, hogy máris ennyire kiakadt? Annyira, hogy rajta akart vigasztalódni? És most, hogy Hiroshi mindent elmesél neki... Ez a lány tényleg nagyon gyenge. El fog bírni vele? Hát... nem irigyellek, hogy magadnak kell kicsinálnod a kislányt... Milyen kár, pedig kölcsönös volt az érzés. Dehát... ilyen az élet. Semmi sem sikerülhet. Jobb, ha ezt minél hamarabb belátja az ember, és nem öli felesleges reményekbe az idejét. Végsősoron mindkettőnek jót tett...

- Tudom, mennyire nem örülsz neki, de muszáj megnéznem, tehetek-e valamit - Hayate félresimította a lány haját, hogy közelebb hajolva egy csókot adhasson a homlokára. - De igyekszem nem bajba keveredni és nem kelteni feltűnést. Ígérem, hogy sietek vissza.

- Kazumát, akit te régebben ismersz, mint Miharu? - kérdezett vissza Ayumu hidegen. - Egyszerűen nem hiszek nektek! - pattant fel. - Mért bántaná Morinaga-san Miharut? Kedveli őt, ugyanúgy segített neki munkát szerezni, mint nekem vagy... neked... Mért rágalmazod őt?! Kedves volt veled, segített neked, te meg... miért hazudozol?! Róla, nekem... Miért jó ez neked?! - a végére szinte már kiabált, a hangja mégsem dühösnek hallatszott, inkább mint aki igyekszik visszanyelni a könnyeit.

- Rendben - bólintott Emiko, bár kissé elkínzott mosollyal. - De ha nem sietsz vissza, megyek a saját ágyamba, aludni... - morogta.

Hiroshi felkapta a fejét. Erről honnan tud...? Honnan tud Ichiroról?! Mi a... de csak nem derítette ki!
Teljességgel megértette Miharu kiakadását. A lány szinte piedesztálra emelte Morinagát, szörnyű lehet ilyeneket hallania.
- Tévedsz, ez rohadtul nem jó nekem - csóválta meg a fejét Hiroshi, de Ayumu hangja még mindig aggasztotta. - Te feltettél egy kérdést, én adtam rá egy választ... Én... rendben - megadóan sóhajtott. - Nincs több hazugság, most már úgyis mindegy. Igen, Morinaga valóban segített és ezért valamilyen szinten tényleg hálás vagyok, de... néha úgy érzem, talán túl nagy az ár. Főleg a mai nap után. De gyerünk... gyerünk, kérdezz...! Ne kímélj, megérdemlem...

- Egy ilyen fenyegetés után még jobban fogok sietni - mosolygott vissza a fiú. - Na de akkor megyek. Lehet, hogy mindjárt jövök is, ha már nem találom ott.

Ayumu elfordította a fejét. Miért ilyen Akira? És miért... érzi azt, hogy most valami nagyon rosszat csinál vele?
- De... ha most igazat mondasz... - kérdezte és muszáj volt megint ránéznie, hogy láthassa bízhat-e a szavaiban - Morinaga-san miért tett volna ilyet? És ki ez a Kazuma, és Shinji?! Ki vagy te?! - hangosodott fel megint. - Még mindig nem válaszoltál!

Emiko hátradőlt, s igyekezett elűzni az aggodalmát. Inkább Yuukához fordult.
- Benawi rendben van? - érdeklődött. - Már tényleg jobban viszonyul hozzánk? Vagy... csak... miattam... próbál úgy tenni, mintha nem lenne semmi? Vagy... miattad?

- Nem, tényleg nem... - ismerte be Hiroshi, ahogy a szavakat keresgélte. - Shinji már úgy is elárulta a nevem. Nem, nem Akira vagyok. Ez csak egy álnév, amit a biztonságom érdekében kaptam. Valójában tényleg... Hiroshinak hívnak. Emlékszel arra, amit tegnap este mondtam? Hogy lehet, hogy nem jövök vissza? Az tényleg úgy van, azzal a különbséggel, hogy a jegyem tényleg csak egy irányba szól, odafelé. Mi... túlélők vagyunk... Egy kegyetlen játszma túlélői...

- Szerintem leginkább mindkettő - mosolygott szomorkásan Yuuka. - De ugyanakkor reménykedek abban, hogy kicsit tényleg megenyhült. Talán... Jó lenne, ha tényleg így lenne... Nem hiszem, hogy egy délután alatt sikerülne túltennie magát mindenen, de hiszek benne, hogy sikerülni fog neki...

Nem jön vissza... Tényleg nem... Akárhogyis alakul majd ez a beszélgetés, akármit is... mondd majd... bármelyikőjük... mindenképp örökre elveszti majd... Mindegy mit tesz, vagy hajlandó-e megbocsátani, nem oszt, nem szoroz, bármit is vállal miatta... Egyszerűen csak nincs megoldás...
- Túlélők...? - kérdezett vissza sápadtan. - Milyen...? Bajban vagytok? - tette fel a kérdést talán kicsit aggodalmasan is. - Shinji, Kazuma, meg... te is...? És... Miharu? Nem értem... hogy jövök a képbe? Miért kért meg Morinaga-san, hogy segítsek neked...? Mire kellettem? És ő hogy keveredett ebbe bele? Semmit sem értek... Mit csináltatok?

Emiko kicsit megkönnyebbülve bólintott.
- Igen, úgy látom ő is szeretné. Örülök, hogy mellette vagy. Nagyon sokat jelentesz neki...

- Bajban? - Hiroshi keserűen elmosolyodott. - Az nem is kifejezés... És épp ez az, hogy nem csináltunk semmit...! Vagyis de, mégis... Igazából annyi a bűnünk, hogy... nem akartunk meghalni. Így hát megszöktünk. És itt jön a képbe Morinaga...san... Igen, tényleg ő intézte el, hogy munkát kaphassak ezen a hajón. De csak azért, hogy kifelé menet úgymond el legyek rejtve. Miharu pedig és... és te is... azért kért meg titeket, hogy minél kisebb feltűnést keltsünk és segítsetek beilleszkedni, elvegyülni...

- Jó ezt hallani... - csillantak fel egy pillanatra Yuuka szemei. - Szeretnék segíteni neki ebben, de csak remélem, hogy jót teszek. Ezért holnap... holnap el akarom bűvölni és levenni a lábáról. Te jó ég...! - vörössé vált arcához kapta kezeit. - Ezt... ezt tényleg én mondtam...?

Ayumu értetlenül, és kissé sokkolva is nézett a fiúra.
- Meghalni...? Nem csináltatok semmit? Nem értem... akkor ki akart benneteket megölni? És miért?

- Ez természetes - mosolyodott el Emiko. - Még én is... elkezdtem szoknyát hordani, mert tetszeni akarok Hayatének. Ez egy ilyen dolog. Segítek majd gyönyörű hölgyet varázsolni belőled, ha te is segítesz nekem! Na jó, mindenképp segítek, de... azért megkérlek, hogy te is nekem... - helyesbített.