10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

- Nekem a krémszínű jobban tetszik - vallotta be Emiko. - De te döntesz. Addig előszedem én is a vörösem.

- Nem akarnak rosszat neked - rázta a fejét Ayumu. - Szeretnek téged, és... biztos nem akarnak elveszíteni. Beszélned kéne velük!

- Oké - bólintott Yuuka és meredten szemezett a két ruhával. Inkább marad a krémszínűnél, úgyis szimpatikusabb volt neki. Meg praktikusabb is, a másikban az ujja miatt kicsit nehézkes lenne enni, az inkább... inkább csak díszruha. Bólintott, hogy azzal is megerősítse elhatározását, és a felakasztva a krémszínű ruhát egy vállfára visszatért a nappaliba.

- Ejnye, így elhanyagolod a barátaid? Na, szép vagy... Jobb, ha bemutatsz majd neki, mielőtt rosszul esne neki...

- Ilyen otthonra is kell majd - jelentette ki Emiko a védőcsomagolásra mutatva, ahogy visszatért a ruhával. - Szerinted ezeket a cuccokat megtarthatjuk majd?

Hiroshi felsóhajtott Ayumu szavait hallva.
- Csak az öcsémmel tudtam beszélni, mielőtt eljöttünk, de az legalább kicsit feldobott, bármilyen súlyos is volt a helyzet. És... tudom, hogy igazad van... De mégis kitör belőlem a felhalmozódott keserűség, holott tudom, hogy tényleg csak nekem akartak jót, a maguk sajátos módján. Viszont mégis rosszul esett, hogy az öcsém nagyobb teret kapott. De mikor utazgattak, legalább akkor kitombolhattuk magunkat mindhárman - mosolyodott el az emlékek hatására. Komolyan, nem voltak normálisak... - Ha lesz rá alkalmam... talán mégis megpróbálom felvenni velük a kapcsolatot, csak hogy tudják, még mindig élek, és sikerült.

Haruka sietve végigvitorlázott a lakrészükön a szobájáig, majd kis idő múlva már az ezüstszín ruhával bukkant fel újra. Csak ekkor vette észre a kanapén ücsörgő döbbent tekintetű Tatsuyát.
- Ó, hogy te itt? - mosolygott angyalian Haruka, miközben a háta mögé rejtette a ruhát.
- Úgy tűnik, tornádó kisasszony... Szinte levitte a fejem a szél, amit keltettél!
- Bocs - nyújtotta ki a nyelvét a lány. - De sürgős dolgom van.
- Csak nem találtál valakit, aki kisegít?
- De, kettőt is! Úgyhogy húzok is vissza, hogy ne várakoztassam meg őket. Na majd találkozunk!
Mire Tatsuya észbe kapott, Haruka már sehol sem volt.
- Nők... - rázta meg lemondóan a fejét a fiú.

- Részemről oké, de egyelőre fogalmam sincs, merre tekereg. Bár... jól van, elismerem, hogy nem is nagyon kerestem az elmúlt hét során! De ezek szerint ő sem engem, vagy legalábbis nem talált meg. Viszont most már nincs sok hátra, lassan csak elő kell kerülnie neki is! Na ő viszont jóval visszafogottabb nálunk, úgy készülj. És mesterien tud varrni! Vagyis... inkább csak tudott... - hajtotta le a fejét, de nemsokára ismét fellesett. - Te... milyen orvosok vannak Amerikában?

- Végül is a csomagjainkban voltak, szóval elvileg... - vont vállat tanácstalanul Yuuka. - Vagy szerinted visszakérné? Nem hiszem, hogy kéne neki, szerintem egyik sem az ő mérete...

Ayumu felkelt és átült Hiroshi mellé. Nem igazán tudott mit mondani, hát csak megnyugtatóa átölelte. Talán nem kellett volna felhoznia ezt a témát. Kioktatnia meg pláne nem... Most felzaklatta...

- Ó, hát... - harapott az ajkába Miharu. - Remélem jobbak, mint nálunk. De ők nyitottabbak a világra, szóval... szóval talán igen. Nem akarom, hogy sebhelyeim maradjanak... Akkor búcsút mondhatok a művész-életnek. És... Kazunak... a karja, azt mondtad? Mi van vele?

Emiko jólesően felnevetett.
- Ott a pont! Na, menjünk!

Hiroshi még akkor is hitetlenül nézett a lányra, mikor már magán érezte az ölelő karokat. Észrevette...? Pedig azt hitte, elég közömbösnek tűnt, de úgy tűnik, mégsem tudja mindig a jó színészt adni. De talán... jobb is így...
Mély levegőt vett és hagyta, hogy az elrekesztett feszültség egy része kiáramoljon belőle. Csak ennyitől...? Ayumu... hogy tudsz már ennyivel is segíteni...?
- Köszönöm... - mondta halkan.
Csak egy kicsit... egy kicsit hagy maradjunk így... Utána még mesélek...

- Az jó lenne... - lógázta a lábát Ichiro, de egy idő után rávette magát, hogy felpillantson. - Igazából... én nem is tudom pontosan... Pont oda kapott elég csúnya találatot, és elhalt benne az idegek egy része, azt hiszem... De fogalmam sincs, lehet-e ezzel kezdeni valamit, mert így nem sok mindenre tudja használni a bal kezét, sőt, igazából szinte semmire. Bár látom, hogy lopva próbálkozik, de... nem igazán járt eddig sikerrel.

Hayate egész gyorsan végzett most ebédjével. Fura... még sosem étkezett egyedül ezen a hajón... Egyedül, pont mint régen. Bár nem mintha az olyan nagyon régen lett volna...
Na de mindegy, most nincs szüksége ilyen gondolatokra. Viszont most már muszáj lenéznie a bárba, bár ahhoz képest, hogy tegnap este akart, kicsit már elkésett.

Ayumu elmosolyodott, és bátortalanul a fiú arcának simította az ajkát. Ha valamivel megtudja nyugtatni... Akkor... attól ő is jobban érzi magát.

- Szegény srác - sóhajtott fel fejcsóválva Miharu. - Remélem meg tudják gyógyítani. De lehet, hogy ez olyan, hogy időben kellett volna beavatkozni, és akkor menthető... Nem tudom. Remélem nem ilyen.

Hiroshi először azt hitte, ezzel a lány végzetes hibát követett el, de döbbenten tapasztalta, hogy leginkább csak kellemes érzéseket hagyott benne a lány érintése. Semmi... semmi hátsó gondolat...? Az jó...!
Észre sem vette, hogy az ő arcára is mosoly szökött, ahogy kezével megkereste Ayumu kezét.

Haruka egész jól visszatalált odáig, ahol először összefutott Yuukáékkal. Oké, ez a rész már megvan... Valahol itt kell lennie a fodrásznak. Igen, ők is mondták. Akkor megtalálja! Vagy legfeljebb a lányok találják meg őt...

- Én is - szorította össze a fogait Ichiro. - Vagy ha ilyen is, az orvos nem említette. Talán szándékosan... Nem sok biztatót mondott, de igazából ennek az ellenkezője is igaz. Valahogy úgyis eljuttatjuk majd egy rendes kórházba és akkor kiderül. Ó, és még valami! Ha találkoztok, akkor inkább ne Kazu-zd le. Maradjunk a Kazushigénél, azt jobban szereti.

- Szeretlek... - mondta halkan Ayumu. Önmaga is meglepődött ezen az önkénytelenül kicsúszott egy szón. Tényleg... szereti? Úgy... úgy a szó rendes értelmében? Nem kedveli, nem vonzódik hozzá... dehát... alig ismeri! Főleg az igazit alig...

- Ó, szóval Kazushige, oké. Na és... hogy találtatok orvost, mikor üldözött benneteket a kormány?

Hiroshi elkerekedett szemekkel ismételgette magában az előbb hallott szót.
Szere... szereti...? De hát... biztos ez? Ezt most tényleg komolyan gondolta? Lehetséges ez...? Mindazok ellenére, amit okozott neki...
Ellazította döbbent arcvonásait, és hamarosan már újra mosolygott. Ez tényleg jóval több, mint amit el mert volna képzelni... Reggel még mindig minimum pofont várt volna, erre meg...
- Én is... - szorította meg a lány kezét. - Szeretlek...

- Hogy hogyan...? - kérdezte igencsak zavartan Ichiro. A fenébe... Sok mindent kikotyogott már, de ezt azért mégsem kéne, ehhez nincs joga! Most nem róla van szó. - Öhm... találtunk olyanokat, akik hajlandók voltak segíteni. Sajnálom, többet nem nagyon mondhatok, erről nem, mert rendkívül fontos számukra, hogy minél kevesebben tudjanak róluk és amennyire csak lehet, rejtve maradjanak. Én sem ismerném őket, ha nem szorultunk volna rájuk. Maradjunk annyiban, hogy megbízható, segítőkész emberek, és álmodni sem mertem volna, hogy ennyit kockáztatnának értünk...

- Itt vagyunk... és Haruka...? - lesett körbe Yuuka. - Még biztos nem ért ide, talán a mi szobánk közelebb volt...
Az említett lány épp ekkor került be a látóterükbe és igencsak megkönnyebbültnek látszott. Na, hát csak megtalálta! De... nem volt erre az előbb is? Mindegy, most már itt van, az a fő!
- Hali! - toppant a lányok elé. - Remek, akkor mind megvagyunk!

- Értem - bólintott Miharu meglepően nyugodtan. Pedig ő nem arról volt híres, hogy eltűri, hogy valami titokban maradjon előtte.

Ayumu lehunyta a szemét, s úgy élvezte tovább a fiú melegségét. Jelen pillanatban azt érezte, hogy nem akar mást, csak minél többet vele lenni, de... Nem adhatja fel ilyen hamar... Nem maradhat az államokban, ahhoz... Morinaga segítségét kéne kérnie, és... azt... most már nem csak a lelkiismerete, hanem a gyomra sem bírná el. Nem saját erejéből fog eljutni odáig! Hiroshi pedig... nem fogja elhagyni emiatt...

- Akkor mehetünk - bólintott Emiko. - Annyira izgatott vagyok, milyen frizsurát találnak ki nekem! Remélem... tetszeni fog... Kicsit... aggódom is...

- Köszi - mosolyodott el hálásan Ichiro, amiért elmaradt a további kérdezősködés. Ám valami hirtelen eszébe jutott. Csak úgy kíváncsiságból... - Tényleg... azóta is azon gondolkodom, hogy mikor először betoppantam hozzád... akkor tényleg olyan gyökérnek néztem ki...? - zavartan megvakarta a tarkóját. - Csak mert akkor máskor jobb belépőt dolgozok ki. Bár mentségemre szóljon, hogy enyhén össze voltam zavarodva.

- Ugye nem fognak azért vágni belőle...? - kérdezte kissé aggódva Yuuka.
- Ajánlom nekik! - felelte Haruka. - Bár nem hiszem, hogy a beleegyezésed nélkül komolyabb módosításokat mernének végrehajtani. Szóval nyugi. A körmök egész jól sikerültek, biztos a fodrászaik is értik a dolgukat.

Hiroshi csak hagyta, hogy teljenek a percek, és nem nagyon zavarta, hogy vajon mennyi ideig lehetnek már így. Mert ez így jó volt... Pedig semmi különöset nem csináltak, csak itt voltak egymásnak.
Szabad kezével felnyúlt, hogy végigsimíthasson Ayumu haján. Milyen kellemes a tapintása...
Nem merte megtörni a pillanat varázsát, így nem merte megkérdezni azt sem, mi másra kíváncsi még a lány. Vagy vágjon bele magától, hogy mégis honnan jött és ki is ő valójában? Nem, még ráérnek...

Miharu mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Jobb belépő? Jajj már, ne gondolkodj ezen! Most is gyökérnek nézel ki, meg amúgy akármit csinálsz... Szóval ne fáraszd magad ezzel!

- Az enyémből már nincs mit vágni - állapította meg Emiko. - Szerintem be fognak szólni, hogy ilyen rövid hajból az Isten se csinál nőieset...
- Lebecsülöd a szakértelmünk.
Emiko ijedten ugrott egyet.
- Fáradjatok csak beljebb! - mosolyodott el a férfi beinvitálva a lányokat.

- Igen...? - Ichiro legszebb kiskutyaszemeit elővéve pislogott nővérére és még a száját is kissé lebiggyesztette. - Szóval menthetetlen eset vagyok...? Hát... jó... De akkor legalább jó gyökér leszek! - élénkült fel hirtelen a tekintete.

Haruka némi fenntartással méregette az őket fogadó fodrászt. Oké, egy pasi... Tudnak ezek ilyen kreatívak lenni? Bár hallott már mendemondákat, hogy a férfi szakácsok a legjobbak és a férfi fodrászok sem utolsók... Na de majd kiderül! Most bizonyítania kell!

Ayumu érezte, hogy ahogy a fiú kényezteti felgyorsul a szívverése. Csak még szorosabban simult hozzá, valahogy... ez az érzet egész más dolgokat is felébresztett benne, és keményen magára kellett szólnia, hogy ne veszítse el a fejét. Olyan dolgokra vágyott, amire azelőtt soha. Nem érezte a hiányát, vagy... hogy kellene, de most... Most hirtelen telhetetlen lett. Egyszerre mégis, mikor már-már cselekvésre szánta el magát, elijesztette a gondolat. Nem tudta volna meghatározni mitől, de félt, és... valahogy... az elképzelései nem is voltak kellemesek. Biztos, hogy élvezné? Biztos, hogy ismeri annyira őt, hogy... bízhasson benne ilyen téren? Még magában sem bízik... Fogalma sincs mit akar. Érzi azt a különös izgalmat, de fél is, hogy mi történne, ha engedne neki. Benne volt az aggodalom, hogy... talán nem lesz jó.

- Te vagy a legjobb gyökér. Nálad gyökerebbet még nem láttam, hidd el! - nevetett Miharu. Lerakta az éjjeliszekrényre az üres dobozkáját, és visszasüppedt a takarója alá, mintha csak a nevetését akarná titkolni. De valójában már egy ideje nagyon fáradt volt, de ezt semmiképp sem akarta, hogy Ichiro észrevegye. Akárhogyis... muszáj volt kicsit lehajtania a fejét.

Hiroshi halkan felsóhajtott, ahogy még egyszer végigfuttatta a kezét a lány haján.
- Miről meséljek...? - kérdezte, bár tudta, hogy ezzel most elrontja az előző kellemes csendet. Ám tartott tőle, hogy egy idő után valószínűleg elszállna az agya. Úgyhogy inkább elébe ment a dolgoknak.

Ayumu képtelen volt elszakadni a gondolataitól. Valahogy nehézkesebbé vált a levegő is.
- Voltak már... barátnőid? - kérdezte kissé zavartan.

- Jaj, ugyan már, csak legyezgeted a hiúságomat - imitált legyező mozdulatokat Ichiro és előkelően kihúzta magát. - De azért mindig is tudtam, hogy ilyen téren túlszárnyalom Hiroshit. Ezt neked, te! Na jó, jól van, abbahagyom, a gyökérségnek is vannak határai.

Hiroshit meglepte a kérdés. Mármint azt sejtette, hogy egyszer majd úgyis felteszi, mert azért mégis, de arra nem gondolt, hogy máris. De most már kimondta, neki meg válaszolnia kell. Hát... muszáj őszintének lenni?
- Igen, voltak... - felelte kis idő után. - De komolyabb csak egy.
Igen, egy... akit szépen cserben hagyott, mikor szüksége volt rá. De nem, Ayumut nem fogja! Rá figyelni fog, vigyáz majd rá...! Már amikor láthatja...

Nem, megint nincs itt... A francba. De neki meg már rendelnie kellene valamit, mert tegnap is csak bejött körülnézni, aztán ment is. Rendben, valamit akkor gyorsan...
Hayate végül csak leült. Oké, már csak el kéne döntenie, hogy mit igyon. Most komolyan ezen filózik...?

Miharu elmosolyodott. Szeretett volna visszavágni, de valahogy már nem érzett magában elég kreativitást hozzá. Csak... egy pillanatra lehunyja a szemét, hátha akkor jobb lesz... A fáradsággal... valahogy a fájdalom is újra erősödni kezdett...

- Valahogy... sejtettem - mosolyodott el a lány. - Túl kedves vagy, és túl helyes, hogy ne nézzen ki valaki magának. És... a viselkedésed azt sejteti, hogy tudod, mit nem szabad mondanod, és mikor. Én... én ezekhez egyáltalán nem értek... Bocsáss meg, ha emiatt néha megbántalak...

A csendre már Ichiro is felfigyelt. Mire odanézett, Miharu szemét már csukva találta. Ó... talán már el is aludt. De miért nem szólt, ha ilyen fáradt volt, hogy hagyja kicsit nyugton?
Ejj... Ha ezen múlik, én is perceken belül képes vagyok elaludni puszta szolidaritásból, elhiszed? És ha nem lesz, aki ébren tartson, azt hiszem, ez be is fog következni...

Hiroshi igyekezett rájönni, hogy mi lappanghat még Ayumu hangja mögött. Vajon csak kíváncsiságból kérdezte...?
- Erről szó sincs - intett sietve nemet. - Legfeljebb néha kicsit meglepsz, de nem bántasz meg. Vagy ha esetleg mégis így lenne, akkor az biztos nem lenne szándékos. Én viszont... én sem tudom mindig, hogy éppen mit kéne tennem vagy mondanom. De ezek szerint egész jól leplezem - mosolyodott el halványan.

- Magabiztosnak látszol - nézett fel Ayumu furcsa tekintettel a fiúra. - Tetszik, de egy kicsit furcsa is. Akira visszahúzódóbbnak tűnt. Én valahogy mindigis egy olyan fiút képzeltem el magam mellé, de... te egyre kevésbé hasonlítasz rá. De valahogy... fura, de ezt nem érzem bajnak. Néha nagyon elütnek az ember tervei, és hogy végül mi fog történni, nem igaz? És mégse feltétlen rossz. Talán... akárhogyis hangzott elsőre, mégse lesz rossz, hogy megtudtam ezeket a dolgokat tőled, meg Shinjitől. Fáj, de... ideje felnőnöm és szembenézni az igazsággal.

A kapitánynak már lassan az arcára is kiütközött az idegessége. Feszülten indult vissza a szobájába. Remélte idővel visszatér oda Midori is. Meglepetten konstatálta belépve, hogy a lány már ott van. Vidáman sietett elé.
- Mára befejezted a munkát? - érdeklődött, de már a mondat végére elveszett a lelkesedés. - Baj van...?
- Merre jártál? - kérdezte dühösen a férfi.
- Nem csináltam semmi rosszat! - kérte ki magának Midori. - Most legalábbis... Körbenéztem a hajón, moziban voltam, meg a medencénél is, és még sok-sok helyen. Pár perce jöttem vissza, mert... estére cisnálni kéne valamit a hajammal, nem? Ma mégis különleges...
- Este itt maradsz - vágott közbe a férfi.
- Tessék?! - csattant fel a lány dühösen.
- Megbetegedtél, jobb, ha tudod, hogy ezt kell eljátszanod. Majd valami diétás vacsorát rendelek fel neked.
- De... de... Ma lesz a legszebb nap, enm cisnálhatod ezt velem! Miért?! Mit tettem?!
- Te semmit... - rázta a fejét a férfi, megsajnálva a lányt. - De itt van valaki a kormánytól, és benneteket keres. Ha meglátnak mellettem, mindannyiótoknak annyi. Engem is beleértve. Kérlek. Mostantól NE hagyd el a szobát. Majd miután kikötöttünk, és mindenki elhagyta a hajót, akkor teheted csak ki a lábad vleem együtt. Ugye megértetted?!
Midori elsápadt.
- Én... me... meg... Ugye... senkinek sincs baja?! A többiek tudják már?!
- Nem hiszem - rázta a fejét a férfi. - De veszélyes lenne most felvennem velük a kapcsolatot. Ha okosan viselkednek, nem lesz baj. Reméljük, ők jobban fel tudták mérni a helyzet súlyosságát, mint te!

Hiroshit szinte ugyanolyan erővel ütötték szíven a szavak, mint amennyire örült nekik.
Igen, Ayumu... ő Akirát szerette meg... erre kap egy Hiroshit. Még ha azt mondja, hogy nem is bánja így, de... mégsem rá várt. Nem őt szerette volna az oldalán látni, hanem Akirát. Legyen inkább olyan akkor? Vagy adja mégis magát...? Nem, már nem tud visszatérni Akirához, főleg mert Ayumu már elkezdte megismerni Hiroshit. Egyből észrevenné a változást. De vajon hogy reagálna rá...? Örülne neki, vagy inkább ellenezné, hogy végképp erejét vegye a hazugságoknak? Melyik lenne a jobb Ayumunak...?
- Remélem... remélem, hogy idővel tényleg tisztázódnak ezek a dolgok... Nem akarom, hogy az egész további életedre rányomják a bélyegüket. Szeretnék segíteni, ha lehet, akkor a felejtésben vagy legalábbis a megnyugvásban... És csak remélni tudom, hogy képes leszek rá.

Hayate amilyen gyorsan csak tudta, maga mögött hagyta a bárt. Nem, Hiroshi megint nincs itt. Ezt bukta... Megint lekéste, vagy csak később jön? Vagy ma nem is jön... Úgy látszik, megint nem volt szerencséje. Remélhetőleg nem azért, mert valami baja lett.
Jól van, akkor most...? A legjobb az lesz, ha visszahúzódik. Macskagazdát most nem nagyon van kedve keresni, így meg főként nem, hogy Ashidára is figyelni kell. Tényleg, Ashida... Mégis hogy figyelmeztesse rá a többieket, hogy kit kell elkerülni? Ha legalább internet lenne, könnyedén leszedhetne róla egy képet a kormány valamelyik honlapjáról, de így... A nyílt vízen biztos nincs jel.
Oké, akkor irány vissza a szoba, hátha mégis eszébe jut valami.