10. fejezet - Mert még mindig tudunk mit írni

Ayumu gondterhelten pillantott le a térdére, és meglepetten látta, hogy ökölbe szorította rajta a kezét. Sietve lazított a tenyerén.
- Már... kezdtem volna felejteni, már egészen elfelejtettem mindent, de... de most kiderült, hogy hazugságra építettem az életem. Én... nem igazán tudom... hogy most merre... Úgy érzem, minden... összeomlott, és előről kéne kezdenem, de én... már nem emlékszem hol az alap. Nem tudom mi volt a valós, és hol kezdődött a sok hazugság. Nem tudom... hol az otthonom, mi az enyém, mit kéne tennem... Fogalmam sincs...

Emiko unottan lapozgatta a színes női magazint, míg várnia kellet, amíg megszárad a haja. Ehh, az ilyenek sose érdekelték... Leeresztette az újságot és inkább a másik két lányt figyelte.

Hiroshi szintén leszegte a tekintetét. Az összeomlás és az előről kezdés az ismerős volt, túlontúl ismerős... Azt egy az egyben át tudta érezni, de a többit sajnos nem. Mióta vezethette orránál fogva a lányt Morinaga? A rejtélyes segítő, mi? De mégis miért, mit akart Ayumutól? Még most sem érti. És az a reggeli reakciója is... Valami még mindig hiányzott a képből és nagyon nem tudta, hogy mi.
Most rajta volt a sor, hogy féltőn átkarolja Ayumut és jelezze, hogy itt van mellette. Túl sok mindenről kellett kiderülnie számára, hogy hazugság volt... Mégis különös melegség öntötte el a gondolatra, hogy a lány őt ennek ellenére nem taszította el magától.
- Ha tudok bármiben is segíteni, akkor megpróbálom... Egyelőre nem tudom, mit tehetnék, de nem akarlak egyedül hagyni ebben a harcban, és nem is foglak...!

- Köszönöm - mondta a lány őszintén. - Lehet, hogy végül én is Amerikában kötök ki. Nem azonnal, át kell gondolnom, mert... nem menekülni akarok, csak... ha már nincs okom itthon maradni, de van okom ott lenni... Akkor be fogom nyújtani a letelepedési kérelmet. De ahhoz egy valag ajánlást, meg iskolai bizonyítványt össze kell szednem. Meg kinézni egy jó egyetemet ott, ami gondolom ezerszer drágább, mint náálunk, úgyhogy egy sokkal jobb munkahelyet is, és persze a lehető legolcsóbban egy albérletet...
Felsóhajtott.
- Sok munkám lesz vele, eltart majd egy darabig. És utána akarok nézni a házamnak is, mert... ha valóban engem illet, akkor jobban állok anyagilag, már ha sikerül eladnom, de... ha nem, akkor... nincs szükségem más pénzére... - fejezte be utálkozva.

Yuuka kíváncsian pislogott a legközelebbi tükör felé, de meg nem tudta volna még mondani, mi sül majd ki végül ebből az egészből. De csak nem lesz olyan szörnyű, igaz...?
Haruka Emikohoz hasonlóan nem sok figyelmet szentelt a magazinoknak. Ehh, ilyet ő kézbe nem vesz. Nem attól lesz nőies, mert ilyen szarokat olvas. Bezzeg ha némi kis barkácsötlet vagy hasonló lenne benne, mindjárt érdekesebb lenne, de ez a legközelebbi például csak a pletykákra megy rá. Pfujj...! Sokatmondón bólintott Emiko felé és még egy sóhajtásféle is elhagyta a száját.

Ha valóban téged illet...? - ráncolta a homlokát Hiroshi. Mármint miért? Hát nem az övé? Nem lehet Morinagáé, mert Ayumu nem fogadott volna el ekkora segítséget, de akkor meg mire értette? Meg az a hangsúly is, ahogy mondta... Igen, van még valami, amit ő nem tud... Kérdés, hogy rá tartozik-e. Örökké úgysem bírja ki, hogy rá ne kérdezzen, még ha most leküzdi, akkor sem.
- Uhh, tényleg, a továbbtanulás... - sóhajtott fel Hiroshi. - Azzal még nekem is kell azért valamihez kezdenem, mert hiába van róla papírom, mikor még nem is fejeztem be a sulit. Majd az is felkerül a listára. Először találjunk valami rendes helyet, meg munkát, hogy legyen kaja, aztán majd kiderül, mennyit tudunk így spórolni. Ha mindenkiről nem is, de azért jó pár emberről el tudom képzelni, hogy szeretne továbbtanulni.
Igyekezett nem túlságosan kimutatni, de azért mégiscsak felvillanyozta a lehetőség, hogy esetleg Ayumu is Amerikában marad. De csak nyugi, lassan a testtel! Épp most sorolta el, hogy azért mennyit kéne dolgoznia! Huhh, lehet, hogy eltart majd egy darabig. És most már ráadásul egyedül kell majd boldogulnia, hisz nem kér többet Morinagából...
- Viszont tényleg gondold át... Ha te is átjössz, akkor nehéz lesz újra visszamenni és Japánban elhelyezkedni. De bármelyiket is választod, várlak majd...

Emiko elmosolyodott Haruka reakciójára. Akkor nem olyan természetellenes, hogy nem érdeklik őt az ilyesmik. Unottan fészkelődött.

- Alaposan át fogom gondolni - bólintott Ayumu. - És alszom is rá még jópárat, míg... lenyugszik a helyzet, és én magam is. Nem akarok elhamarkodott döntést hozni. Azt akarom, ami a legjobb nekem.

- Helyes, és jól is teszed - bólintott komolyan Hiroshi. - Én is pont azt szeretném. És... - elhallgatott, de végül csak folytatta - lenne egy kérésem... Ha visszaérsz most Japánba, felkeresnél nekem egy postát? Az lényegtelen, hogy hol vagy milyen, csak... lenne majd egy levelem, amit szeretném, ha feladnál nekem. Megcímzem és minden hasonló, azzal majd nem kell bajlódnod. Csak dobd be. Viszont csakis akkor, ha épségben leszálltam erről a hajóról és addig sem buktam le. Megkérhetlek rá...?

Ayumu elmosolyodott. A szüleinek, igaz? Nem kérdezett rá, elég biztos volt a válaszban.
- Igen - bólintott.

- Köszönöm - mosolygott Hiroshi. Kissé mintha megkönnyebbültnek látszott volna. Rendben, még van egy pár napja az elválásukig, addig meg kitalálja, hogyan is kódolja azt a levelet. Mert szinte biztos, hogy átnézik a postájukat. Ha meg Amerikából adná fel, úgy meg még gyanúsabb lenne. Előbb kellett volna... De most már biztosra megy, hogy akkor tényleg túléli!
- Ömm... közben lehetne egy kérdésem is...? És előre is bocsánat érte, mert nem illik meg kicsit furán is adja magát, de... megkérdezhetem, hogy hány éves vagy?

Ayumu kissé elpirult. Nem volt különösebben érzékeny a korára, csak a szokás ugyebár...
- Jelenleg tizenkilenc... - mondta kissé zavartan. - Tudod, befejeztem a középsulit, és most dolgozom, hogy egyetemre mehessek. A tanulmányi eredményeim alapján, lennének helyek, ahova felvennének, de... elég költséges. Már több, mint egy éve melózom. De elég sokat sikerült félretennem. Morinaga-san rögtön felajánlotta, hogy fizeti, akár a legjobbat is, de... de nem fogadhattam el. És most már nagyon örülök, hogy nem fogattam el.

- Ó, értem... - bólintott Hiroshi.
Szóval tizenkilenc. Ő meg csak most lesz tizenhat! Ám ha Ayumut tényleg nem zavarja... Neki meg végül is volt már dolga nővel. És igazából Hina is idősebb volt nála, na de azért nem ennyivel...
De miért is lenne ebből gond? Neki végül is semmi baja ezzel, és ezek szerint ki is néz pár évvel idősebbnek, ha melózhatott és még csak senki nem is gyanakodott.
És már megint szóba került Morinaga. Ájj, nem bírja ki! Tudnia kell, akármilyen szemét dolog is rákérdezni...
- Ayumu, én... - most ő jött kissé zavarba. Hogyan vezesse fel ezt rendesen? - Még mindig nem értem, hogyan került a képbe Morinaga... san... Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod, csak... egyszerűen nem tudom hova tenni.

- Már... milyen szempontból, hogy került a képbe? - kérdezett vissza Ayumu. - Hozzám? Hogy... honnan ismerem? - zavartan igazította meg a haját. - Ezt... meséltem már, nem? Mikor... a legnagyobb bajban voltam, mikor betöltöttem a tizenötöt, és már nem voltam tanköteles... Ki akartak vágni a suliból, mert nem tudtam fizetni, de... de Morinaga-san segített, hogy bejussak egy középiskolába és... és én... Nem tudtam mit tegyek, kétségbe voltam esve... Egyedül voltam... Ő meg... a semmiből termett elő, mint egy igazi őrangyal... - elcsuklott a hangja, és a tenyerébe temette az arcát.

- Igen, ezt tudom, de mégis miért...? - kezdte Hiroshi, de rögtön abba is hagyta, mikor meglátta a lány reakcióját. A francba, mégsem kellett volna belepiszkálnia...! Még túl frissek Ayumu lelki sebei. Most meg miatta, megint miatta, a hülye kérdései miatt ilyen állapotba került...!
- Ayumu... - nézett zavartan a lányra és riadtan fonta köré karjait, mintha így megvédhetné bármitől is. - Sajnálom... Sajnálom, nem kellett volna...!

- Te... te... nem tudod miért...? - nézett fel rá könnyes arccal. A szavait figyelembe se vette már... már ő nem akart, legalábbis nem bírt elszakadni a témától. - Nekem... nekem Shinji mondta el, hogyhogy, te nem tudod? Évekig töprengtem ezen, aztán... egyszer csak beállít egy vadidegen a kész, logikus, reális... és... borzalmas válasszal... Miért? Honnan tudta?! És mért volt jó neki elmondania?!
Zaklatottan rázta meg a fejét, és kihúzta magát a fiú karjai közül. Felpattant, és odébb hátrált. Nem bírta elviselni az érintését. Most nem... ilyenkor nem... Hallotta, hogy zihál, és rádöbbent, hogy az imént túlzottan felemelte a hangját. Nem rá dühös, nem Hiroshira, nem is Akirára, csak... értetlen, zaklatott és... De most képtelen volt magyarázkodni neki. Feldúlta, hogy... nem tudja... Mert... így megint felsorakoztak a kérdések...

- Én... nem, nem tudom az okát... - rázta meg a fejét Hiroshi, de közben egyre jobban megrémítette Ayumu reakciója. Most megint kezd olyan lenni, megint elkapta az indulat.
Ő meg megint idióta volt, hogy kicsit sem hagyja megnyugodni a lányt! Persze, mert neki mindenképpen turkálnia kell a miértek között, mi?!
- Fogalmam sincs, Shinji mit és honnan tudott meg. És az utóbbi napokban amúgy sem nagyon kommunikáltam vele, de... ezzel kapcsolatban nem mondott semmit...
Közben felállt az ágyról, de még nem mert túlzottan közel lépni a lányhoz. Most megint kicsit le kell higgadnia...

- Megölte... - zihálta Ayumu. - Megölte a szüleimet...
Ahogy kimondta, elvesztette az utolsó csepp erejét is és a földre rogyott. Nem is volt tudatában mennyire felforrósodott a teste. - Ő ölte meg... Ő ölte meg őket... Én pedig... Tiszteltem őt! Csodáltam! - zokogta dühösen. - Már-már az apámnak tekintettem, annyira felnéztem rá! És mindeközben... hogy tehette ezt velem? Hogy tehette ezt velük?! Miért?! Mit tettek, hogy... És utána engem miért...? Ezzel szórakozott? Ez a kedvenc kis játéka? Vagy bűntudata volt? Mért hiszi, hogy ezzel jót tett nekem?! Felfuvalkodottságában azt hitte, sosem tudom meg, de... De megtudtam!
Az egyik kezét a gyomrára szorította, a másikat a szája elé. Te jó ég... Mindjárt... mindjárt elhányja magát... Összegörnyedve próbált ellenállni.

Hiroshi szinte rögtön a lány mellett termett, és kétségbeesetten csóválta meg a fejét. Azt mondta, segíteni fog, de most hogyan tehetné...?! Aggódva harapdálta a száját, majd jobb ötlete nem lévén viszonylag hideg tenyerét a lány forró homlokára szorította.
Csak ezután maradt ideje elgondolkodni rajta, mit is hallott az előbb. Hogy mit mondott? Megölte...? Morinaga?! Mindig is kíváncsi volt, mi történt Ayumu szüleivel, de ez... erre gondolni sem mert volna! Az a szemét... aljas szemétláda! Így viszont máris megértette Ayumu utóbbi reakcióit, amik már csak a férfi nevének hallatán jelentkeztek. És Shinji? Ő meg hogy jön a képbe? Mégis honnan szerzett erről tudomást?! És miért mondta el? Mi az, valami kegyelemdöfésnek szánta, vagy mi?! Azért mégis el fog vele kicsit beszélgetni a kíméletességről...
Sietve visszaterelte gondolatait Ayumuhoz. Mit... mit tudna most tenni érte, ha már így felhánytorgatta a témát...?

Persze még nem jöttek vissza, de mondták, hogy az egész délután elmegy erre a szépítkezős bálra-készülős dologgal. És addig ő mit csináljon? Neki nincs szüksége ilyesmire, és már hajat is mosott zuhanyzásnál. Mászkálnia meg értelmetlen lenne. Esetleg majd felhívhatja Nobut, hogy mire jutott Shinjivel kapcsolatban. De ha átment hozzá, talán még haza sem ért. Mindegy, azért megpróbálja.
Megindult a telefon felé, de egyszer csak megtorpant. Valaki... valaki figyeli! Ki nem állhatta ezt az érzést... Lassan körbefordult, csak semmi feltűnés, mintha csak éppen keresne valamit, de nem látott semmi gyanúsat. Mikor észrevette a lábánál gubbasztó cicát, már késő volt.
Ez meg hogy került ide...?!
Kitartó farkasszemnézés kezdődött a macska és Hayate közt, de utóbbi elég hamar rádöbbent, hogy egy ilyen állatnak jóval kevesebb pislogásra van szüksége, mint neki. Így hát feladta. Feladta...? Egy macska ellen vesztett!? Ilyen nincs. És ráadásul most itt maradt vele egyedül.
- Jól van, mit akarsz? - vetette oda kelletlenül, mire a cica nyávogott egyet, és vidáman megindult a konyha felé. - Gondoltam... - rázta a fejét a srác.

Ayumu lerázta magáról Hiroshi kezét, és remegve állt fel a földről.
- Én... visszamegyek... most vissza kell mennem a szobámba... Sajnálom, semmi bajom veled, csak... Nem vagyok jól... Muszáj... - alig bírta tartani magát, de... épp ezért kell sürgősen eltűnnie innen. Ez még se az ő szobája, ha... ha baj lesz, ne itt...

Shinji még mindig álmatlanul feküdt az ágyán. Azt hitte ivott eleget, hogy úgy rendesen a fejébe szálljon, de... nem. Átfutott az agyán a gondolat, hogy folytatja, amit elkezdett, de végül nem mozdult. Mi értelme? Mi értelme, ha Nami visszatér és hulla részegen találja? Nem akarja, hogy így lássák... Nem akarja, hogy gondolkozni kezdjenek, mért csinálta... Nem akarja, hogy megakadályozzák... De valami altató az kibaszottul kéne... Nincs valami gyógyszeresszekrény egy ilyen gazdag lakosztályban?! Na ná, hogy nincs, mért lenne... Nos... akkor rendel telefonon... Kikászálódott az ágyból, hosszú órák után először. Ironikus, hogy pont azért, hogy menthetetlenül visszasüppedjen majd, még több időre. Ma lesz a gála? Hamarosan készülődni kéne rá? Na és? Inkább kihagyná... És tudjátok mit ti mindd? Szarok a következményekre! Majd Nami elsimítja az ügyet... Majd kitalál valami szép kis indokot, hogy mi van a vőlegényével... Dolgozzon már meg ő is azért, amit kapott! A picsába is azzal a ribanccal!

- Várj...! - indult a lány után Hiroshi. - Én... én megértem, de látom, hogy nem vagy jól, így nem engedhetlek el! Legalább azt hagyd, hogy a szobádig elkísérjelek...! Ha már ennyire sem tudok vigyázni rád, akkor másként hogy tudnék...?

A lány sápadtan bólintott, de megszólalni már inkább nem mert. Vadul koncentrált, hogy ne adja fel a gyomra még a folyosón. A francba... Túl sokszor van ez mostanában... Ráadásul most sokat evett... De úgy tűnik ennyit az energiabevitelnek... Teljesen feleleges volt... Diétára kéne fognia magát... Talán a könnyedebb ételek megmaradnak...

- Shinji! - üdvözölte őt örömmel a lány. - Jobb kedved van már?
A fiú káromkodva vágta le a telefont, amiért épp csak most nyúlt.
- Ja, értem... - fintorgott Nami. - Én is örülök, hogy újra látlak. Akkor nem mutatom meg milyen szép ruhát szereztem ma estére.
- Amire egyedül mész - közölte a fiú.
- Tessék?! - csattant fel Nami.
- Nem érzem jól magam... Nem megyek... - azzal újra eltűnt a szobájában.
- Shinji! - sietett utána, és feltépte az ajtót. - Mi a baj?!
- Az, hogy már megint pofázol! - húzta a fejére a takarót.
- Kérlek, ne csináld ezt! Tudod, hogy segíteni akarok!
- Már kurvára késő... - morogta a fiú.
- Mi... mi történt? - nyögte a lány ijedten.
- Áh, semmi... és Sayurinak hívták.
Nami elsápadt. Oké, ezt tudja, de... mi ez a hullámozó kedélyállapot? Történt még valami, vagy...
- Shinji... Orvoshoz kéne fordulnod... - mondta halkan a lány.
- Jó ötlet - kelt fel az ágyból a fiú, s Nami meglepetten húzódott el az útból. - Majd jövök...
A lány az ajkát harapdálva nézett utána. Most... biztos oda megy? És... tuti... nem ebből jó nem sülhet ki... Shinjiről van szó!

Hiroshi örült is, hogy ilyen közel van Ayumu szobája, de átkozta is azt, aki kitalálta. De nem, most főleg nem lehet önző, a lány most elég rossz bőrben van!
Nagyrészt emiatt alig akart elszakadni tőle, mikor végre elérték Ayumu ajtaját. Most tényleg magára hagyja? Ő kérte, hogy hagyja egyedül, de...
- Később benézek, hogy minden rendben van-e, jó...? - kérdezte aggódva. - Vagy inkább nem szeretnéd? Inkább majd te szólsz, vagy valami...?

Elaludt volna...? Nahát, észre sem vette. Ez annyira nem jellemző rá. És ma sem csinált túl sok értelmeset. Ó és még a gála is. Most mosson hajat? Na jó, az még belefér.
Tatsuya felkászálódott a heverőről és nekiindult, hogy megszállja a fürdőszobát. Most legalább csak az övé.

Ayumu elbizonytalanodott.
- Nem tudom... - nyögte. - Lehet, hogy ledőlök aludni...

Miharu végül a fájdalmai ellenére észrevétlenül álomba süppedt.

- Rendben, akkor... pihend ki magad... - bólintott tétován Hiroshi. Már megint ez a tehetetlenség...! Csak ne lássa rajtad, hogy ideges vagy! Oké, azt valószínűleg nehéz lenne elrejteni, úgyhogy legalább azt ne lássa, hogy mennyire vagy az...!

Ayumu szerette volna kifejezni Hiroshinak, hogy mennyire hálás, és jól esik a törődése, de jelen pillanatban az tűnt a legbiztonságosabbnak, ha mihamarabb eltűnik az ajtó mögött. Még egyszer elnézést kért, sietve elköszönt és így is tett. Majd onnan egyenesen a fürdőszoba felé vette az irányt.

Ichiro riadtan nyitotta ki szemeit, miközben bóbiskolása közben feje túlságosan is előrebillent. Hupsz... tényleg bealudt? És úgy tűnik, Miharu is. De nem is baj, kell neki a pihenés. Viszont ez a szék meg már nyomja a seggét. Ehh... Azért nem fog melléfeküdni! Meg azzal amúgy is felkeltené.
Egy ideig még szuggerálta alvó 'nővérét', végül már azon kapta magát, hogy az ágy mellett kuporog. Onnan már nem sok kellett hozzá, hogy az ágy szélén a kezeire hajtsa a fejét. Így azért egy cseppet kényelmesebb. Ha Miharu ezt meglátja, leharapja a fejét, mert biztos hideg a föld meg minden, de hát istenem. Csak felkel előtte, nem? Nem...?

Hiroshi hátával a falat támasztotta közvetlenül Ayumu ajtaja mellett. Még nem mert elmenni. Mi van... mi van, ha most tényleg nagyon rosszul van? Forró volt és mégis olyan sápadt...
Ökölbe szorította a kezeit. Miért nem tud ilyenkor valamit tenni?

Nami legszívesebben átrohant volna Nobuhoz, hogy mondjon már valami okosat, mert nem tud mit kezdeni Shinjivel, de... mindjárt itt a gála. Nincs mit tenni, a fiú megmakacsolta magát, neki viszont meg kell jelennie, méghozzá egy nagyon jó kifogással. Jobb, ha ezen töri a fejét. A fenébe veled, Shinji!

Hiroshi kelletlenül visszavonult a szobájába és leült az ágya szélére. Hogy is gondolhatta akár csak egy percig is, hogy Ayumu már túl van az egészen, mikor még csak tegnap tudta meg mindezt! És ráadásul Morinaga is...! Oké, most már kicsit közelebbinek érezte a megoldást, de még mindig túl messzinek. Várjunk csak... mikor mondta el ezt Shinji? Visszament volna tegnap este? Vagy ma reggel?! A tökömbe veled, Shinji! És ráadásul honnan a szarból tudtad meg? Nem hiszem, hogy a kisujjadból szoptad ki, azt meg pláne nem, hogy Morinaga mondta el neked. Akkor meg...? Natsuki sem tudhatott ilyesmit. Ki ismerte még valamennyire Morinagát...?
...
Hayate...? Igen, ez egész reális, ő tisztában lehetett vele, mi folyik a kormánynál. Sőt, mikor múltkor felbukkant a bárban, elég furán meredt Ayumura. De miért mondta el Hayate pont Shinjinek?! Egy ilyen erejű információt!

Ezzel így tényleg nem megy semmire, csak még jobban felhúzza rajta magát. Most kell az, hogy még emiatt is idegeskedjen? Nem, nincs rá szüksége.
Jól van, akkor hagyja az utaslistát. A szemével jóval többre megy. Kezdetnek felmegy újra a fedélzetre, hátha. Aztán ott lesz a gála is. Ki tudja, sok mindent hozhat még az este...

Jól van, jobb, ha nem húzza itt tovább az időt, mert már így is elég nagy szarban vannak. Vagy lesznek. Azért kicsit előbb is eszébe juthatott volna. Mégis hol jár mostanában?! Nem, nem kenheti ara, hogy Emiko teljesen elveszi az eszét és megőrjíti, előre kellett volna gondolkodnia! A lányok meg fogják ölni... Bár őket talán nem lesz egyszerű felismerni úgy kimaszkírozva, sőt. De őt? Ő még kicsípve is elég feltűnően hasonlít önmagára. Vajon nagyon kibuknak majd, ha közli, hogy ő nem megy a gálára, és igazából nekik sem nagyon kéne? Hát... miután egész nap erre készülődtek, kicsit talán tényleg ki lennének akadva... De ha egyszer muszáj! Ez most nem játék... Meg szólnia kell a többieknek, akiket csak megtalál. Oké, akkor meglátogatja azokat, akikről tudja, hol vannak, és szól, hogy adják tovább a figyelmeztetést. Mert ha valaki lebukik, akkor mind lebuknak, Morinaga ebben nem fog segíteni.

Shinji ahogy Nami tanácsolta, tényleg orvoshoz ment. Meglepően gyorsan meg is szerezte, amit akart. Hisz itt mindent az utasokért, nem? Nos... elég jól bírhatja már tényleg a piát, ha nem látták rajta, hogy egy ici-picikét spicces... Na jól van... Akkor vissza szobába... Remljük Nami-chan nem fog olyan nagyon ordibálni vele megint...

Emiko hitetlenkedve meredt az új frizurájára a tükörben. Mintha nem is ő lenne! És még a smink cska most jön! Aggódva pillantott Harukára. Mi van, ha nem fogja felismerni a saját tükörképét? És... biztois, hogy csinos így?

Ayumu mélyeket lélegezve sétált el az ágyához. Végül csak egy kis vizet ivott, és talán kicsit jobban is lett, mintha múlna a hányingere. De azért inkább csak lefeküdt, és igyekezett nyugton maradni. Lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni.

Hiroshi legszívesebben most rögtön nekivágott volna a hajónak, hogy egymás után 'beköszönjön' Shinjihez és Hayatéhoz, de mégis maradt. Mi van, ha Ayumu közben keresné, és nem találja itt? Ha segítségre lenne szüksége, vagy... vagy esetleg csak látni akarja? Nem kéne elmennie most... A francba...! De nem ússzák meg örökké, az biztos!

Haruka elgondolkodva figyelte hasonmását. Annyira... nem is rossz. Igazából rosszabbat várt. Na így sem volt még a haja. Valójában... még tetszett is neki.
Megérezve magán Emiko pillantását a lány felé fordult, és halványan elmosolyodott. Hmm, ahhoz képest, hogy milyen rövid a haja még őt is hogy átalakították! És nem is áll rosszul neki... Lehet, hogy ezek mégis tudnak valamit?
Yuuka eközben szintén a tükörre meredt, arcán hitetlenkedő pillantás ült. Ez... ez ő lenne? Nem szokta így feltűzni a haját. Szokatlan... Benawinak vajon tetszeni fog? Jé, így sokkal rövidebbnek tűnik a haja, de fura...

Tatsuya tétlenül ücsörgött a fotelben.
Oké, Haruka még mindig nem jött vissza. Most a gálára vagy mire készülődik ennyit? Huhh... akkor... ez azt jelenti, hogy neki is el kéne mennie? Nem nagyon van hozzá kedve, most minek jópofizzon ott? Akár ide is kérhetnék a kaját, nem? Jajj, ne már, ez nem igazán az ő világa... Bár ilyenkor Haruka meg mindig azzal ugratta, hogy ha híres tudós lesz, akkor úgyis ilyen helyeken is mutatkoznia kell majd. Ja persze, több mint valószínű... Miért ne rögtön a Nobel díjra hajtson?

- Merre jártál? - kérdezte Nami csípőre tett kézzel.
- Az orvosnál, ahogy kérted - felelte mogorván Shinji.
- Na persze...
- Akkor ne hidd el - rántotta meg a vállát a fiú, és a szobája felé vette az irányt.
- Elég gyorsan megjártad... - vetette oda neki Nami.
- Jah. Maradtam volna még ott? Zavarok?
- Na és mit mondott, ha tényleg ott voltál?
- Semmit - felelte a fiú és bevágta az ajtaját.
- Csodás... - morogta a lány. Aztán az ajtó felé fordult. - Az agyamra mész, Shinji! - kiabálta neki. A fiú csak magában mosolyogva morgott halkan - szerencséjére - a lány nem hallhatta.
- Midre? Na ne kamuzz...
Az ágyon feküdve pattintotta fel a kis doboz tetejét, és víz nélkül, magában nyelt le két tablettát. Aztán a fiókba lökte a dobozt, és a fejére húzta a párnáját. Ez csak elég lesz már...

Hayate várakozón kopogott Nobu ajtaján. Őt legalább tudja, melyik szobában van. Akkor most figyelmezteti őt, meg egyúttal meg is kérdezi, hogy van, utána megkérdezi, kiről tud még, hogy merre van. A személyzetire most bajos lenne megint lejutni, bár egyedül könnyebben le tud settenkedni. Na majd kiderül. Egyelőre szól ezen a szinten, akinek csak tud, hogy gáz van.

Nobu még a nyakkendőjével vesződött, mikor meghallotta a kopogást. A fenébe is... Hiába kezdett el jóval korábban készülődni, nem lesz kész... Fogalma sincs mit kéne ezzel... Most kifejezetten örlt, hogy Nami másik étteremben eszik. Bár... amúgy se bírná ki nézni, hogy a "férjével" étkezik... Brr... Shinji, ha csak gondolatban is visszaélsz a helyzette, hát én...
Közben az ajtóhoz lépdelt.
- Igen, tes...? Hayate? Huhh, bújj be! - állt félre az útból. - Valami baj van? - nézett rá aggódva.

- Szia - köszönt Hayate.
A francba, úgy tűnik, Nobu is készülődik. Remélhetőleg nem lesz nagyon letörve...
- Hát... igazából igen, van. Sajnálom, hogy csak most szólok, de a legjobb lenne, ha egyikünk sem menne el a gálára, vagy legalábbis nagyon-nagyon meghúznánk magunkat. Az a helyzet, hogy van egy kormánypárti tisztviselő a hajón, akivel sajnos nagyon is számolni kell. És van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő is ott lesz ma este, és nagyon ajánlott lenne elkerülni a vele való találkozást.

Hiroshi azt hitte, hogy menni fog a türelmes várakozás, de jelen idegállapotában ez mégsem tűnt olyan kivitelezhetőnek. Egyszerűen nem tud most semmit sem tenni! Muszáj elmennie, és legalább Shinjire ráförmednie! Még akkor is, ha végső soron összejött Ayumuval, de... de milyen áron? Csak nézze meg, milyen állapotban van most a lány, amiért mindez a nyakába zúdult! És nem elég, hogy róluk megtudta az igazat, de még a családjáról és Morinagáról is meg kellett ismernie az igazságot.
Felpattant az ágyáról, de mielőtt elhagyta volna a szobát, még sietve firkantott egy üzenetet. De ezt most nem rakja ki az ajtajára, inkább becsúsztatja Ayumuhoz. Majd... azt mondja, hogy Ichirohoz ment. Végül is ez nem hazugság, mert majd hozzá is be akar nézni. Csak nem most.

- Ó... - pislogott meglepetten Nobu, és abbahagyta a nyakkendője birizgálását. - Huhh, ez.... végülis ez jó hír, mert amúgy se tetszett ez a dolog... Kényelmetlenek az ilyen ruhák. Hmm... és ez esetben Nami sem ehet az étteremben, szóval... Végre vacsorázhatnánk együtt - gondolkodott hangosan, aztán elkomorodott. - Várj, viszont, ha hirtelen ennyien kihagyjuk a gálát, az nem lesz gyanús? Mi van, ha ez a tisztviselő elkezd keresgélni az összefüggések között, és... Akkor még nagyobb bajban leszünk!

Hayate először meglepődött, majd elkomorult a tekintete.
- A francba, igazad lehet... -dünnyögte. - Ha esetleg valamiért gyanakszik, akkor az utaslistát már úgyis elkérte. Gondolom ő is azon az étteremrészen van, ahol mi, csoda, hogy eddig elkerültük egymást. Viszont egy ilyen gála meg pont az egymással való cseverészésről, a többi vendég megismeréséről is szól. Sehogy sem jó...! Mihez kezdjünk? Valahogy álcázzuk magunkat? Hát akkor nekem minimum nőnek vagy transzfestitának, vagy fene tudja, minek kellene öltöznöm, mert eléggé ismeri az arcomat. Hogy kellett neki pont erre a rohadt hajóra szállnia!